2016.04.01.
Csurka István: Kontraszelekció
Az ötvenhat utáni
tisztogatás a 45 utánira épült. Két ilyen nagy kiseprése a
tehetségeseknek, a szakértelemmel bíróknak, a hivatottaknak rövid
egymásutánban minden nemzet számára életveszélyt jelent, a
magyarság esetében ezt még súlyosbítja a trianoni csonkítás,
amelyből a játéktér összeszűkülése folytán kenyérharc,
kishitűség, megalázódás és egy szép nagy birodalom öntudata
után egy kényszerlétezés nyomorúsága keletkezett. Ez sok.
Bent a kistarcsai
táborban örökösen interjúvoltuk egymást. Ezekből a beszélgetésekből
raktam össze Kádárék módszerét. A korai internálásoknak,
tehát az 57-ben foganatosított letartóztatásoknak nagy része
hasonló okból történt. Valahol, egy munkahelyen, egy községben,
egy városrészben szava volt az illetőnek, jóformán nem is a
személyét, hanem a nézeteit, a tartását, az esetlegesen ellenállásra
buzdító akaratát vonták ki a forgalomból. Könnyű volt őt
megtalálni: korábban a forradalmi bizottság elnöke, vezetője
vagy tekintélyes tagja volt, szerették. Ez volt a legnagyobb
baj. Sorsa részben attól függött, hogy miként viselkedik az a
közösség, amelyből kivették. Ha elcsendesült és jómaga is
összeroppant, vagy el tudta hitetni, hogy ő csak megtévesztett,
kiengedték.
Munkát azonban
rendszerint nem kapott a régi helyén, sokan tehát elköltöztek
az ország más vidékeire és megpróbáltak új életet kezdeni.
Új szakma, új foglalkozás is kellett. Sok értékes
tapasztalat, tudás, szakértelem kallódott el így is. Ezek az
emberek egy ideig, amíg új szakmájukat meg nem tanulták, nem
azt végezték, amihez igazán értettek, akik pedig a helyükre
kerültek, szükségképpen gyengébbek voltak vagy törtetők.
Mivel a forradalmi bizottságokba, a munkástanácsokba, egy-egy község
vagy város vezetésébe rendszerint a megbecsült, tekintélyes
embereket, a legjobbakat választották, ezeknek a kiütése űrt
támasztott. Sok helyütt egyenesen zűrzavart okozott, és természetesen
a kontraszelekció felkavarodását és újra való érvényesülését
hozta.
Ma már nyilvánvaló,
hogy minden bajunk visszavezethető arra, hogy ebben a társadalomban
évtizedeken keresztül a legerősebb kontraszelekció érvényesült.
Az 1956 utáni
internálótáboros, börtönös, kivégzéses és meneküléses
kontraszelekció ismétlődés volt. Az oroszok bejövetele után,
45–46–47-ben, amikor a Népbíróság már sorra hozta az ítéleteket
és rögtön megkezdték működésüket az internálótáborok, lényegében
ugyanez történt. A „történelmi vezető osztály”, a
hivatalnoki kar, a gazdasági élet kulcspozícióit betöltők
serege nemcsak volt nyilasokból, nemcsak dáridózó dzsentrikből
állt, hanem egy jól működő államapparátus szakembereiből,
tudósaiból, hivatott értelmiségeiből is. Ezeket, éppen úgy,
mint most, 56 után durván, erőszakosan, értelmetlenül félretették,
emigrációba kényszerítették, vagyonuktól, életterüktől
megfosztották, gyakran fizikailag is megsemmisítették. Kivetették
őket állásaikból, új, most megtanulandó pályára kényszerítették
őket, és a helyükre már akkor is másodrendűeket tettek.
Az ötvenhat utáni
tisztogatás a 45 utánira épült. Két ilyen nagy kiseprése a
tehetségeseknek, a szakértelemmel bíróknak, a hivatottaknak rövid
egymásutánban minden nemzet számára életveszélyt jelent, a
magyarság esetében ezt még súlyosbítja a trianoni csonkítás,
amelyből a játéktér összeszűkülése folytán kenyérharc,
kishitűség, megalázódás és egy szép nagy birodalom öntudata
után egy kényszerlétezés nyomorúsága keletkezett. Ez sok. A
különbség azonban nagy volt, mert amíg a 45-ös „b”-listázás
a volt uralkodóréteget, a politikai vezető osztályt érintette
elsősorban, és csak másodsorban a középosztályt, addig az 56
utáni tisztogatás már arra a népi, plebejusértelmiségre is
kiterjedt, amelyik részben baloldali, népi-nemzeti gondolkodásával
és éppen a múltban szerzett műveltségével, tartásával egy
új magyar értelmiség vezetési igényével lépett fel. Ezek között
már sok volt a népi elem, az alulról felkerült tehetséges,
tisztességes ember, a demokrata. Volt természetesen olyan is,
aki megúszta a 45-ös tisztogatást és meghúzta magát az egész
Rákosi-korszakban. Csak kisebb sérüléseket szenvedett, mert
koránál fogva sem lehetett olyan vezető szerepe 45 előtt, amiért
büntetés járhatott volna. Mert ezek is sorra kerültek. Ez az
ötvenhat utáni kádári pusztítás tehát ha lehet, sokkal ártóbb,
kegyetlenebb és hatásosabb volt, mint a 45-ös, népbírósági,
akasztásos és bosszúálláson alapuló.
Igen, ez is különbség
volt: 45-ben első volt a bosszú, és ezért az a magyarirtás
nem tudott módszeres és célirányos lenni, míg a kádári az
volt: módszeres, kiszámított és elsöprő. A magyar népi, népnemzeti
plebejuselem is végérvényesen kiszorult a vezetésből. Lendületbe
jött a tanulatlan, bárdolatlan népi és munkáselemek előretolása,
kirakatba állítása, a Czinegék, Marosánok magas lóra felültetése.
A kártyát azonban a háttérben az Aczélok, Szirmaik, Münnichek
keverték. A lényeges posztokon magyarellenes vagy legalább súlyosan
megalkudott figurák ültek.
Véres, sötét
terror és a tobzódó kontraszelekció ideje, ez volt a Kádár-rendszer
első három-négy éve. Kádár Rákosihoz mérve másodrendű,
jelentéktelen, műveletlen figurának volt beállítva. Rákosihoz
a Galilei-kört és a 16 éves fegyházbani tanulását társították,
Kádárhoz az ifjúmunkás alakját, a proletárét. A politikai
vezetőnek természetesen nem feltétlenül kell műveltnek és
iskolázottnak lenni, a diktátornak pedig semmiképpen. Rákosi
és Kádár mindketten diktátorok voltak, kettejük között csak
az a különbség, hogy Rákosi működése Sztalin alá, Kádáré
pedig Sztalin utánra esett. Neki leghosszabban Brezsnyev alatt
kellett szolgálnia. Rákosinak, minthogy uralma a háború eredményéből
következett, elsősorban csak rombolnia kellett – a nemzet intézményeit
–, s maga a rombolás volt a politikája, addig Kádárnak a
rombolás mellett építkeznie is kellett. Elpusztítania mindent,
ami a forradalomra emlékeztet, és felállítani az új Potemkint,
a megreformált magyar szocializmust, amiben ugyan minden a régi,
de mindennek más a cégére. Kádár ehhez a munkához Moszkvától
jóváhagyást és ellenőrzést kapott, Nyugatról pedig már a
hatvanas évek második felétől kezdve pénzt és segítséget.
A színjáték azonban a hatvanas évek elején még nem kezdődött
el. A Nyugattól még el voltunk zárva, és még folyt a
„magyar ügy” emlegetése. Gyérülve.
A moszkovita négyesfogat
nemcsak gonoszságban és elvetemültségben múlta felül Kádárt
és garnitúráját, hanem műveltségben és a gonoszság
politikai érvényesítésének képességében is. Rákosi kopasz
feje köré a Galilei-körrel és más legendákkal a nagy
gondolkodó koszorúját fonták, Kádár alakja pedig az egyszerű
munkásember, a proletár ifjúmunkás és mint ilyen, „a nagy
realista” alkatával lett felruházva. Mindkettőben voltak igaz
elemek, de a lényeg mindkettőből hiányzott: mindketten szovjet
kreatúrák voltak, a kor szükségletének megfelelően. Az összehasonlítást
sem tudásban, sem képességben egyikőjük sem állta ki közös
nagy ellenfelükkel és kivégzett párttársukkal, Nagy Imrével
szemben, és végképp gyatrának és alkalmatlannak bizonyultak
volna a szovjet segítség és erőszak nélkül azokkal a
politikusokkal és értelmiségiekkel szemben, akiket Rákosiék
45–46–47–ben, majd Kádárék 56–57–58-ban kivégeztettek.
A magyarságnak az
lett tehát a sorsa, hogy Szálasiék rövid, véres, gyalázatos
országvesztését leszámítva – amely mindent alulmúlt –
egyre gyatrább, alkalmatlanabb, s nemzetidegenebb vezetés alá
került. Ez éppen úgy vonatkozott a tényleges hatalmat birtokoló
kommunistákra, mint a választásokon győztes kisgazdákra és
egyebekre is. Tildy Zoltán, a szeghalmi református lelkész, a köztársaság
első elnöke nem állta ki az összehasonlítást sem a korai,
sem a kései, már idős Horthyval, és egyetlenegy kisgazda, vagy
szociáldemokrata miniszter és miniszterelnök sem bírt egy Kállay
Miklós, Teleki Pál vagy Bárdossy László képességével, műveltségével,
látókörével. Természetesen a helyzet is, amelyben működtek,
szűkebb és kényszerítőbb volt. A szovjet megszállás, a
szovjet rendszer megszervezése a háborúvesztes országban, a zűrzavarban
és a félelemben, a „málenkij robot” körülményei közepett
sokkal tökéletesebb, feltétel nélkülibb volt, mint a háború
közbeni német megszállás, amely elsősorban a magyar kiugrást
volt hivatva megelőzni és magyar erők, javak, ipar és mezőgazdaság
háborús igénybevételét megtartani. A német megszállás megállt
egy bábkormány hivatalba ültetésénél, és nem hatolt le az
intézményekig és a kultúráig. Voltak persze önkéntes együttműködők
minden vonalon, és volt egy igen széles németbarát réteg az
értelmiségben, a hivatalnoki karban és a hadseregben. És üldözés
is volt, kemény és gonosz, ez azonban kismiska volt ahhoz, amit
az oroszok és Rákosiék indítottak el azonnal, mihelyt
megvetették a lábukat.
Kádár rezsimje
úgyszintén másodrendű, másodvonalbeli volt, Kádár nem volt
annyira gonosz ember, elvetemült, mint Rákosi, Gerő vagy Farkas
Mihály, mint Péter Gábor vagy akármelyik, ő egész életében
egy segéd maradt a boltban, akiből váratlanul főnököt csinált
a helyzet, és akinek már nem is állt rendelkezésére
szakgarnitúra. Kádár egyhez értett: az uralkodásának elnyújtásához,
a megalkuváshoz, amely állandóan felszínen tartotta. Kádár
jobb meggyőződése ellenére ment bele Csehszlovákia megszállásába
és magyar csapatok kiküldésébe, mert az ellenállás a hatalmába
került volna. Ugyanígy járt el a lengyel szolidaritás esetében
is. Még súlyosabb a bűne a tengizi és a többi kaukázusi
olajkitermelő város és üzem magyar felépítésében, a
hatalmas nyugati technológia dollárért való megvételében és
Oroszországba való kiszállításában. Ez eredményezte a
magyar eladósodást és ez az oka minden mai nyomorúságnak, ez
lett a privatizáció alapokra is. Kádár kiürítette az országot,
hogy hatalmon maradhasson. Ez sunyi, savanyú, alantas hazaárulás
volt, mert közben a hitelek egy részéből, az olajválság utáni
nyugati pénzbőségből sokat beleépített az életszínvonalba,
a szociális juttatásokba is, csak azért, hogy a magyar munka
kelet felé kifolyását, a szörnyű és végzetes szovjet rablást
a nép ne vegye észre, és ne háborodjon fel, ne léptesse le őt
és korrupt, cinikus rendszerét. Minden mai bajnak ez az eredete,
és ez valójában cinikus, önző, kisstílű hazaárulás volt,
amelyért ugyanolyan büntetés járt volna, mint amilyeneket Kádár
kiosztott.
|