2016.04.08.

Zsille Gábor: Hatékony lépések

A migránsválság legújabb fejleményeit illetően varsói hírekről számolhatok be. Az előző, tavaly ősszel leváltott, a Polgári Platform által vezetett kormány múlt szeptemberben elfogadta az Európai Bizottság kvótáját, amely 120 ezer menekült szétosztását írja elő a tagországok között. Lengyelországnak ennek értelmében két éven belül összesen hat-hétezer migránst kellene befogadnia. Az új, Jog és Igazságosság-féle, Beata Szydlo által irányított kormány eddig azon az állásponton volt, hogy tiszteletben tartja a megállapodást, és vállalja a kötelező kvótával járó kötelezettséget. Hanem most változott a lapjárás, és múlt szerdán Szydlo hivatalosan bejelentette: jelenleg lehetetlen, hogy migránsok érkezzenek Lengyelországba. Ezt a Superstacja nevű lengyel kereskedelmi televíziócsatornának nyilatkozta, a brüsszeli terrortámadások témájában. A kormányfő hangsúlyozta: „Az uniós tagállamok a menekültek elosztása révén kívánták megoldani az Európa szempontjából elsőrangú problémát. Én azonban nagyon határozottan mondom: jelenleg nem látok lehetőséget arra, hogy migránsok érkezzenek Lengyelországba.”

A tévés interjút követően, délben Szydlo már egy konferencián vett részt a kormányfői hivatalban, és megnyitó beszédében kijelentette: „Európa képtelen helyesen kezelni a terrorista cselekményeket, nem tud mit kezdeni ezzel az óriási válsággal.” A miniszterelnök szerint az előző heti brüsszeli uniós csúcstalálkozó után az európai vezetők azt hitték, Törökországgal kapcsolatban jó kompromisszumot kötöttek, és megtalálták a válság megoldását, de a terroristák néhány nappal később gúnyt űztek az Európai Unió és Törökország közötti egyezségből. Úgy fogalmazott: „A szolidaritás, a politikai gesztusok szépek, nekünk viszont hatékony lépésekre van szükségünk. Olyan szolidaritásra, amely konkrét lépéseket eredményez. Csak így kezelhetjük hatékonyan a határtalan terrorizmust”. Gondolom, szavai miatt megint nagy sipákolás lesz Brüsszelben…

Ahogy arról már szót ejtettem, március 23-án ünnepeltük a történelmi lengyel–magyar barátság napját. Ennek apropóján itt-ott előadást tartottam, és a közönség részéről persze felmerült Bem apó neve, életének néhány részlete. Érdemes röviden összefoglalni az alakjához fűződő érdekességeket. Bem apó révén mindenekelőtt az 1848–49-es szabadságharcra, illetve az ő tragikusan eltűnt segédtisztjére, Petőfi Sándorra emlékezünk. Ám az is fontos, hogy az 1956-os forradalmunk kitörését jelentő október 23-i felvonulást eredetileg rokonszenv-nyilvánításnak szánták – a tömeg a lengyelországi Poznanban tüntető munkásokat akarta erkölcsi támogatásáról biztosítani. Ezért, hogy a menet a Margit-híd budai lábánál található Bem-szoborhoz vonult: a hős tábornok emlékművéhez, aki egyfajta jelképévé vált a lengyel és a magyar nemzet történelmi összetartozásának. „Éljen a lengyel–magyar barátság!”, „Szolidaritást Lengyelországgal!”, kiáltozta a kommunista önkényt megelégelt sokaság.

Ki is volt ez a legendás alak? Józef Zachariasz Bem (magyarosan Bem József) 1794-ben született egy cseh eredetű lengyel nemesi család fiaként. Szülővárosa, a dél-lengyelországi Tarnów (magyar elnevezéssel Tarnó – ugyanazzal a logikával, amellyel Kraków várost Krakkónak mondjuk) napjainkban több mint hatvanezer lakosú település, hangulatos központtal, késő reneszánsz főtérrel. Az óvárosba vezető széles lépcsősor lábától nem messze, egy piac szomszédságában találjuk Bem „szülőházát” – magyar nyelvű táblája alatt mindig függ néhány, nemzeti színű szalaggal átkötött koszorú. Ám a ház jobb szélén egy másik magyar nyelvű tábla arról tudósít, hogy a legújabb kutatások szerint Bem semmiképpen sem születhetett e falak között – a valódi szülőház pontos helyét nem ismerjük, de valahol száz méteren belül állhatott.

Az ifjú Bem tanulmányait Krakkóban, majd a varsói Tüzér és Műszaki Iskolában folytatta. Hadnagyként részt vett Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratában – huszonöt évesen már a varsói tüzériskola tanára volt, századosi rangban. Hosszas kísérletezéssel tökéletesítette a kor rakétafegyverének számító röppentyűket. E kutatásai során baleset érte: a felrobbanó lőpor arcát maradandó hegekkel csúfította: hogy eltakarja e hegeket, szakállt növesztett. Lelkesen csatlakozott az 1830-ban a cári Oroszország ellen kitört lengyel nemesi felkeléshez. A fényes lengyel győzelemmel zárult osztrolenkai csatát követően ezredessé, nem sokkal később tábornokká léptették elő. E nemesi felkelés másik legendás hőse Dembinszky Henrik tábornok volt. Bem apó és Dembinszky katonai tudását 1849 elején a magyar forradalom és szabadságharc ügyének szentelte. Bem altábornagyként a VI. honvéd hadtest élén, győztes ütközetek sorozatával felszabadította Székelyföldet, később pedig sikerrel lassította a második orosz beavatkozást. Seregének sorsát a július 31-i segesvári csatavesztés pecsételte meg, amelynek során őrnagyi fokozatban lévő segédtisztje, Petőfi életét vesztette. A szabadságharc bukása után Bem a török uralkodóhoz szegődött, azzal a reménnyel, hogy török katonai segítséggel mégis kivívható lesz a hőn áhított szabadság. Mivel a törvények szerint a török hadseregben csakis „igaz hitű” tisztek lehettek, Bem áttért az iszlám hitre, és Murad pasa néven szolgált tovább. Alig egy évvel később, a mai Szíria területén található Aleppóban maláriás lázban meghalt. Földi maradványait 1929-ben páncélvonattal Tarnóba szállították, és nagy tiszteletadással újratemették. Sírhelyét a tarnói óvárostól néhány száz méterre fekvő Strzelecki parkban látjuk: egy tavacska közepén, hat vaskos kőoszlopon nyugszik, csaknem húszméteres magasságban. A rosszízű pletykák szerint az iszlám hitre áttért Bem csontjait vallási okokból nem engedték a katolikus lengyel földbe temetni… Kőkoporsója oldalán magyar nyelvű felirat hirdeti: „Bem apó, az 1848-as szabadságharc hős tábornoka.” A tarnói Lengyel–Magyar Baráti Társaságnak köszönhetően Bem sírjánál is találunk magyar nyelvű tájékoztató táblát. Akárcsak a sétálóutca közelében lévő Petőfi téren, amelynek bejáratánál, a gyönyörű székely kapun az egymásba fonódó lengyel és magyar címernek örvendhetünk, illetve nagy költőnk Az erdélyi hadsereg című versének, mindkét nyelven. Bátran kijelenthetjük, hogy ez a költemény a lengyel–magyar barátság himnusza, különösen az alábbi két strófa, érdemes megjegyeznünk:

„Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk! / A szabadság régi bajnoka! / Bosszúálló fénnyel jár előttünk / Osztrolenka véres csillaga. // Két nemzet van egyesülve bennünk, / S mily két nemzet! A lengyel s magyar! / Van-e sors, amely hatalmasabb, mint / E két nemzet, ha egy célt akar?”