|
 2016.04.08.
Hang, karakter
és szerep találkozásából születnek a nagy produkciók
Visszatértem Hollandiából, mert minden álmom, hogy az Operaházban
énekelhessek
Fülep Máté
operaénekes (bariton) 1986-ban született Miskolcon. Zenei
tanulmányait szülővárosában kezdte, a Bartók Béla Zeneművészeti
Szakközépiskolában magánének és nagybőgő szakon, majd a
Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kara énekművész-tanár szakán
folytatta, ahol 2009-ben Köztársasági Ösztöndíjjal jelesre
diplomázott R. Szerdahelyi Éva tanárnőnél. Számos hazai
versenyen ért el kimagasló eredményt. Hat évig volt a
Debreceni Csokonai Színház énekkarának tagja, miközben már
szóló szerepekben is bemutatkozott, valamint dalestek és oratóriumkoncertek
fellépője. 2009-ben debütált a Szegedi Nemzeti Színház
Kamaraszínházában Mozart: Figaro házassága címszerepével.
Eddigi fontosabb szerepei: Bagó (János Vitéz), Guglielmo (Cosi
fan tutte), Ping (Turandot), Morales és Dancairo (Carmen), Silvio
(Bajazzók), Belcore (Szerelmi bájital), a Don Giovanni címszerepe,
Figaro (Figaro házassága), a Gianni Schicchi címszerepe és
Marcello (Bohémélet). 2010-ben megkapta a Wagner Társaság
Bayreuthi ösztöndíját. 2011-től Hollandiában a Hágai Királyi
Konzervatóriumban opera mester szakon folytatta tanulmányait
Rita Dams és Andrew Schroeder osztályában. Tagja lett a Holland
Rádió és az Amszterdami Opera Énekkarának, valamint a Bach kórus
és a Ribattuta együtteseknek. 2013 áprilisában a döntőben végzett
a 8. Nemzetközi Hilde Zadek Énekversenyen Bécsben. Az elmúlt
években számos oratórium és dalest szólistája volt Hollandiában.
(Brahms: Német Requiem, Bach: Karácsonyi Oratórium, Rossini:
La Petita
messe solennelle, Schubert: Winterreise, Bach: János-passió, Máté
passió, Dvorak: Requiem) 2014-től tagja a Capella Amsterdam Énekegyüttesnek,
valamint a 2014-es évre elnyerte a Fischer Annie zenei alkotóművészeti
ösztöndíjat. Az ösztöndíjnak köszönhetően, számos
dalestet adott Magyarországon. 2015 szeptemberében debütált
Donizetti Bolondokháza c. operája Eustachiójának szerepében,
melyet a Magyar Állami Operaház rendezésében mutattak be.
Debrecenben indult a karrierje, jelenleg
Magyarország és Hollandia között ingázik. Mikor döntött az
énekesi pálya mellett?
– Ez az ingázás mára már nem jellemző, mert mostanában
többnyire itthon vállalok feladatokat. 18 évesen döntöttem végleg
az énekesi pálya mellett, mert akkor kellett afelől határoznom,
hogy pontosan milyen irányban folytatom tovább tanulmányaimat.
13 évesen már nem voltam zeneiskolai tag – korábban hegedű
szakos voltam, de nem terveztem zenei pályát, református gimnáziumban
tanultam –, de visszajártam az énekkarba, mert szerettem énekelni,
az altban ültem, akkor kezdtem el mutálni. Éppen próbáltunk,
mikor az egyik énektanárnő, Györgyné Szívós Mária
meghallotta a hangomat a folyosóról, s úgy jött be a terembe:
„aki hátul énekel, álljon föl”. Hát én voltam az a
valaki. Tehát ő figyelt föl rám először, és azt tanácsolta
érdemes az énekléssel foglalkoznom. Később elvitt a
balassagyarmati énekversenyre. Azt is közölte, hogy a jövő héten
felvételi van a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába,
elmentem, felvettek. Szüleim is meglepődtek ezen, mert alapvetően
nem terveztem a zenei pályát, attól függetlenül, hogy korábban
hegedültem. Az énekversenyen különdíjat kaptam, s akkor – a
nemrég elhunyt – Keönch Boldizsár felfigyelt rám, s utána
hozzá jártam rendszeresen, öt éven át tanulni. Magánórákat
vettem tőle, míg közben a szakközépiskolában tanultam, ahol
az ének mellett felvettem a nagybőgő szakot Lőkös Péternél.
Bár nagyon szerettem a nagybőgőt, mégis, mikor tovább kellett
tanulni, az éneklés mellett tettem le a voksomat. Így kerültem
a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karára.
Debrecenből az Amszterdami Operába
Jó, ha egy énekes a – a zongorán kívül – más
hangszeren is tud játszani?
– Utólag visszatekintve pályámra, és több énekes
karrierjét figyelve, bizton állíthatom, hogy mindenképpen
hasznos, ha egy operaénekes több hangszeren is tud játszani. Főleg
a vonós hangszer nyújt nagy segítséget, mert minden ének
tanszakosnak kötelező zongoráznia, ami szintén nagyon hasznos
dolog az otthoni felkészülések alatt, ám a nagybőgő nem csak
abban segített, hogy megtanultam, hogyan kell rajta játszani,
hanem mert megismertem a zenei életnek ezt az oldalát is.
Az, hogy kórusban kezdte, és zenekarban is játszott,
az mennyiben járult hozzá, hogy kialakuljon önben egy nagyfokú
fegyelem?
– Mindenképpen segített a kóruséneklés abban, hogy
megerősödjön bennem a fegyelem. Ezen a téren kiemelkedők a külföldön
töltött éveim, amikor tagja voltam a Holland Rádió és az
Amszterdami Opera Énekkarának. Elvileg még most is az vagyok,
mert a státusom öt évre szól. Sok fellépésre hívnak, de nem
tudok mindent elvállalni. Az énekkar annyira az életem része,
hogy itthon tagja lettem a Nemzeti Énekkarnak is.
Itthon és külföldön is jelentős szerepeket énekelt.
Akkor miért döntött úgy, hogy énekkari tag legyen?
– Amikor úgy döntöttem, hogy haza szeretnék jönni,
akkor a Nemzeti Énekkarhoz vitt az utam. Azóta sokat változott
az életem, mert több szólószerepre kaptam felkérést. Nagyon
hasznos együttesekben énekelni, mert közben meg lehet tanulni
azt az alapvető munkafegyelmet, ami a szólista léthez is nélkülözhetetlen.
És Hollandiában miért lett kórustag?
– Az ok prózai: szabadúszó énekes voltam. Itthon
sajnos néha lenézik azokat, akik énekkarban énekelnek. Holott
én büszke vagyok arra, hogy olyan együttesekben énekelhettem
odakint, amelynek több tagja megállná a helyét akár szólistaként
is. Hollandiában a szabadúszó énekeseknek a koncertezés és
az operaszerepek eljátszása mellett adott esetben lehetőségük
nyílik nívós kórusok tagjává válni is, ami által sokat
lehet tanulni. Az Amszterdami Operában nagyon jó énekesekkel,
karmesterekkel dolgozhattam együtt, ahogy a rádió énekkarában
is. Lényeges, hogy az időbeosztásomat előre meg tudtam
tervezni.
22 évesen az első főszerep
Ne fussunk annyira előre az időben. A Debreceni Egyetem
Zeneművészeti Kara énekművész-énektanár szakán tanult. Az
egyetemi tanulmányok mellett már fellépett a Debreceni Csokonai
Színház produkcióiban is?
– Nagyon büszke vagyok rá, hogy 19 éves koromban kaptam
meg teljes állású szerződésemet a színházba, ami elsősorban
énekkari tagságot jelentett. 22 évesen énekeltem első főszerepemet
Szegeden – Mozart Figaro házassága c. operájában Figarót játszottam.
Hogyan esett éppen önre a választás?
– Jogos kérdés. Úgy emlékszem, egyik szegedi kolléga
megbetegedett, és meghallgatott Gyüdi Sándor főigazgató és Pál
Tamás első karmester. Így kerültem oda. Ezzel szinte teljesen
párhuzamosan ugyanezt a szerepet énekeltem olaszul, Gödöllőn,
Kürthy András rendezésében. Gödöllőn egy hagyományos, a
kastélyhoz illő rendezésben léptem föl, míg Szegeden, a
kisszínházban kortársabb felfogásban állították színre a
darabot. Egy hónapon belül két különböző nyelven –
Szegeden magyarul – énekeltem az első szólószerepem, ebből
következett aztán a többi lehetőség is. Ezután kaptam szólószerepeket
Debrecenben. Az első – még egyetemista koromban – az Eladott
menyasszony Micha Tóbiása volt, ezt követte a Turandotban Ping
és a Mandarin, a Carmenben Morales és Dancairo, a Borisz
Godunovban Scselkalov szerepe. Mindez annak volt köszönhető,
hogy az egyetem nagyon jó kapcsolatot ápolt a színházzal. Tanáraink
mindent megtettek annak érdekében, hogy a színházban énekeljünk.
Az énekművész szakon tanítottak színészmesterséget?
– Miske László tanította a színpadi mesterséget számunkra.
A Figaro szerepéig már három évet töltöttem a színház énekkarában,
ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy ne legyek túl amatőr a színpadon.
Mohos-Nagy Éva is számos koncertet szervezett nekünk, s
Debrecenben rendszeresen adtunk elő gyerekeknek előadásokat.
Természetesen hálás vagyok azért, hogy Szegeden Anger Ferenc,
Gödöllőn pedig Kürthy András nagyfokú türelemmel segítettek
nekem a színpadi mozgásban.
Önnek világos a hangszíne, míg a Figarót általában
sötétebb hangszínű, sőt basszbaritonok éneklik. Ez nem
okozott nehézséget?
– Ma már nem is vállalnám el ezt a szerepet… A
szereposztás kérdése, hogy milyen hangszínű énekeseket kérnek
föl egy adott szerepre. 22 évesen ezeken még nem gondolkoztam.
Örültem a lehetőségnek, a feladatnak – ki ne örült volna a
helyemben. Úgy gondolom, minden bariton repertoárján
szerepelnek Figaro áriái. Olyan partnereim voltak Szegeden, akik
mindenben segítettek. Mindez a kapcsolati tőkémet is
megalapozta, mert nagyon sok énekessel és karmesterrel
megismerkedhettem pályám elején.
Voltak, vagy vannak példaképei?
– Hogyne! Miller Lajosra mindig is felnéztem és már
ismertem is egyetemista koromban. Ugyanúgy példaképem volt Sólyom-Nagy
Sándor.
A hangszíne inkább Miller Lajoséhoz hasonlít.
– Jól érzékeli. Jártam Miller kurzusára és megfogott
akkor az ő karaktere is. Megtanultam nála a magasabb lírai
baritonszerepek elsajátítását. Voltak, akik tenort akartak belőlem
„faragni”, de nem hagytam magam, és tanárim többsége megerősített
abban, hogy bariton vagyok.
A rossz nyelvek azt mondják: a bariton nem más, mint
egy magasság nélküli tenor.
– Lusta tenornak bélyegzik őket. Szerintem, ha én
tenornak tanultam volna, nem biztos, hogy a pályán lennék…
22 évesen, amikor főszerepet énekelt, volt lámpaláza?
– Érdekes, hogy akkor még nem, csupán később. Hiszen
annyira hajtott a bizonyítási kényszer, az, hogy minél jobban
éljek ezzel a lehetőséggel. S csak nemrég tudatosult bennem,
hogy milyen felelősség énekesnek lenni, minden nap a lehető
legjobbat adni. Azóta sokkal jobban érzek lámpalázat.
Már Debrecenben énekelt az operákon kívül dalokat, s
oratóriumokban is fellépett. Egy dalestre vagy oratóriumkoncertre
másként kell fölkészülni, mint az operákra?
– Mindig komplett dalciklusok megtanulására törekedtem.
A legutolsó komoly emlékem, amikor egy éve Schubert Winterreiséjét
énekelhettem. Ezt már korábban énekeltem Hollandiában is. Az
a mennyiségű próbaidő, munka, és szövegtanulás összehasonlíthatatlan
a színházi munkával. Hiszen a tanulást egyrészt magam művelem,
vagy a korrepetitorral. A dalt fejből szoktam énekelni, nincs előttem
a kotta, mert így tudom a művet a legjobban átadni a hallgatóságnak.
Nem hálátlan dolog dalesteket előadni? Az ilyen
produkciókra általában nem kíváncsiak annyian, mint mondjuk
egy vígoperára.
– Ebben az értelemben problémát jelentenek a dalestek,
hiába hirdetik meg remekül a koncerteket, telt házról nem beszélhetünk.
Fáj is a szívem mindig, ha ez így alakul, mert tudom mennyi
befektetett munka van egy dalestben. Bár a tanulás és a
zongoristával való közös munka megmarad.
A legtöbb operaénekes nem igazán kamatoztatja énektanári
diplomáját. Önnél is így történt?
– Debreceni éveim alatt két évig a színház énektanára
voltam. Az énekmesteri címet sosem használtam. Büszke vagyok rá,
hogy akikkel foglalkoztam, azoknak többségét felvették az
egyetemre. Mindez jó tanulás volt nekem is. Tanítva tanultam.
Az operatagozat tagjainak előírták a kötelező énekórát.
Vagy valaki magánórát vett, vagy járt az öt énektanár
valamelyikéhez, így páran nálam is tanultak. Azóta nem tanítottam.
Ahogy telnek az évek, azt érzem, nem nekem kell tanítanom,
hanem nekem kell tanulnom.
Ez a tanulás a pálya végéig tart?
– Ez az optimális eset minden szakmánál. Az elmúlt években
sokszor változtattam lakóhelyet. Debreceni énektanáraimmal R.
Szerdahelyi Évával és Böszörményi Judittal nagyon intenzív
munkát vittünk véghez, s rájuk tudtam számítani. Itthon
alkalmanként Báthori Éva művésznőtől veszek énekórákat,
más esetben azoknak a pályatársaimnak a véleményét is kikérem,
akik régóta ismernek. Ilyen Balczó Péter barátom vagy Kriszta
Kinga, akikkel együtt tanultam.
Emlékszik az első kritikákra?
– Hogyne! Leírták, hogy szép a hangom, aminek örülök,
de nem ez az igazi kritika. Ennél kissé többre vágyom: az építő
jellegű kritikákra.
Kikéri a kollégák és a mesterek véleményét is?
– Meghallgatom a kollégák tanácsait is, de főleg a
karmesterek véleményére vagyok kíváncsi. Lehet, hogy furcsát
mondok, de nagyon sokszor jók a nem szakmabeliek, az amatőrök
meglátásai. Megszívlelendő tanácsokat mondanak az amatőr zenészek,
illetve a színházba járók. A szakmabeliektől nem mindig kapok
őszinte véleményt. Bár vannak, akiket a segítő szándék
vezet. Hiába érzem úgy, hogy sikeres volt egy szerepem,
dalestem, sutba kell vágni a büszkeséget, és muszáj valakitől
megkérdeznem, hogy miként alakítottam. Mindig kell egy külső
szem, egy külső fül. Sokszor felveszem magamat diktafonra, s
visszahallgatom. Abból is igyekszem levonni a tanulságot.
Kemény kritikusa saját magának?
– Nem is szigorú vagy kemény, hanem őszinte. A nap elején
mindig érzem, hogy milyen passzban vagyok, és általában
koncert után is átgondolom azt, hogy milyen is voltam. Ezt
sokszor kifelé mondani nehéz. Magamnak jobban be tudom vallani,
ha valami nem sikerült kellőképpen.
Esztéták, énekesek, karmesterek vitatkoznak azon, hogy
eredeti vagy magyar nyelven játsszák-e az operákat. Ön melyik
táborba tartozik?
– Énekesként azt gondolom, hogy minden darabot az
eredeti nyelven a legjobb elénekelni. Nem hiába írta azon a
nyelven a szerző a művét. Éppen most éneklem a Szerelmi bájital
Belcoréját a debreceni színházban. Ezt a szerepet tudom
olaszul is, de ott magyarul megy. Magyarul persze jobban ülnek a
poénok, a közönség érti a történetet, de vokális szempontból
sokkal könnyebb olaszul énekelni.
2011-ben láttam Miskolcon a Bajazzókban, Silviót énekelte.
S minden hízelgés nélkül állíthatom, magas fokon. S még
abban az évben kiköltözött Hollandiába. Miért pont ott
folytatta pályáját? Hiszen az amszterdami operáról igen
keveset tudunk. Kevés magyar énekesnek vágya, hogy ott énekeljen,
s ne a Scalában, a MET-ben vagy Londonban.
– A tanulási vágy hajtott, és azért mentem ki Hollandiába,
mert ott volt ismeretségem. Felvételiztem a Hágai Királyi
Zeneakadémiára, ahova felvettek, és ezáltal sikerült feltérképeznem
az ottani helyzetet. Valóban, az operáról senkinek sem
Hollandia jut az eszébe elsőnek, de azt tudni kell, hogy ott
magas fokú a koncertélet, és a barokk zenét is kiválóan adják
elő. Emiatt számos olyan koncertfellépésem volt, amiről
itthon csak álmodozhattam. Majd tagja lettem az opera énekkarának,
ami hozzájárult a munkatapasztalatomhoz.
Hollandiában végezte el az opera mesterszakot.
Mennyiben más ott a képzés, mint Magyarországon?
– Hollandiában sokkal inkább gondolkodni tanítják az
énekest. Kikérték a véleményünket egy adott szerepről,
igazi műhelymunka folyt. Míg Magyarországon egy énekessel
egyedül foglalkozik a tanár, addig Hollandiában sokkal több a
közös óra, ahol az éneknövendékek egymás véleményére is
kíváncsiak. Ez nekem egy kicsit furcsa volt, mert itthon sokkal
nagyobb a távolság az énekesek között, sokkal kevésbé
dolgozunk össze az egyetemi órákon. A másik különbség, hogy
több időt fordítottak a kamaraéneklésre. Összességében
sokkal jobban összekovácsolt énekesi munka folyik. Nagyon jó
baritontanárom volt, Andrew Schroeder, aki sokfelé énekelt Európában.
Tőle is rengeteget tanultam. Emellett jó korrepetitorom is volt,
akivel sokat dolgoztam együtt.
Ez a mesterszak, gondolom nem volt egy olcsó mulatság…
– Valóban jelentős összeget kellett tandíjra
befizetni. Ezért is álltam neki azonnal dolgozni. Szabadúszóként
több helyen megfordultam. A kamaraéneklés kapcsán elég sok
koncertfellépésem volt. Két héttel ezelőtt éppen a János-passiót
énekeltem Hollandiában.
Nem voltak nyelvi nehézségek?
– A hollandra azt mondják egyesek, csúnya nyelv, de
engem ez nem érdekelt, megszoktam. Mivel nemzetközi gárda
dolgozik kint – például most a János-passióban a tenorista
koreai volt, Jézus szerepét német énekelte, s én voltam az
egyedüli magyar –, így alapvetően angolul kommunikálunk egymással.
Ezért sosem kérte tőlem senki azt szakmai téren, hogy beszéljek
hollandul.
Miért jött haza? Hiszen lehet, hogy még kórustagként
is többet keresett annál, mint itthon egy főszereppel?
– Számomra sokkal többet jelentett, ha itthon éneklek,
bárhol az országban. Örülök a dalesteknek, a koncertéletnek,
de már 6 évesen a Toscában a gyermekkarban énekeltem, és
akkor megragadott a színház miliője. 30 éves koromra döntöttem
úgy, hogy hazatérek, és így el tudom végre kezdeni igazán a
szólópályám. Egy éve jöttem haza, és jól döntöttem, mert
szép számmal kaptam lehetőségeket. Emellett sosem élt bennem
olyan dac, hogy csak azért megyek ki külföldre, mert itthon nem
érzem jól magam.
A hazai énekesek nemzetközi szinten is meg tudják állni
a helyüket
A magyar énekeseknek van-e szégyenkezni valója a
nemzetközi porondon?
– A hazai énekesek nemzetközi szinten is meg tudják állni
a helyüket. Viszont egy gondolkodásmódot, szemléletet át kéne
venni külföldről. Ott megbecsültebb az énekkari tagság, mint
nálunk. Az énekesek nagy részéből énektanár, vagy énekkari
művész lesz. Ismétlem, művész lesz! Tehát nem csak a szólisták
művészek, hanem az énekkari tagok is.
Mit énekel a következő évadban?
– Beteljesült az álmom, hogy az Operaházban énekelhessek.
Kisebb és nagyobb szerepekre szerződtettek. A Traviatában
leszek a márki, ezen kívül a Carmen Dancairója, a Bánk bán
Biberachja, a Saroltában is fellépek, a Faustban Brander, a Varázsfuvolában
Papageno leszek, és az Erkel Műhelyház avatóján a Kairó lúdban
is éneklek. Így az egész évadom operaházi szerepekkel lesz
teli, teljes, amire teljes energiámmal oda szeretnék figyelni,
de továbbra is örömmel veszek egyéb más koncerteket is.
Medveczky Attila
|
