Függetlenség

2016.04.08.

Csurka István: Besúgtak bennünket Amerikában, hogy antiszemiták vagyunk

Mert mindig az a fontos. Akármilyen is a rendszer, ők legyenek helyzetben. Az egyik részleg legyen fent és bent, legyen kezében a pénz és a hatalom, a másik részleg pedig küzdjön ez ellen a hatalom ellen, játssza el a marginalizálódást, legyen hivatásos forradalmár, majd éppen az ő harcára, szenvedésére, üldöztetésére való hivatkozással teremtsen lehetőséget a kahal zöme számára az új világban való hatalombirtoklásra.

Mi, magyarok, nem ismerjük a kahal csatornáit és ezért mindig hátrányban vagyunk. De az egész jobboldalról világszerte elmondható, hogy a lényeges információk tekintetében hátrányban van a baloldallal szemben. Nemcsak sajtója nincs, de kémszolgálata is szegényes. A Magyar Szocialista Munkáspárt és a magyar állam 1985–86-ban már betegesen tájékozatlan és megosztott képződmény volt. Teljesen alávetve a szovjet titkosszolgálatnak, a lényeget illetően csak látszathatalmat gyakorolt. Nem volt kémszolgálata Moszkvában, Románia felől pedig teljesen nyitva volt. A Szekuritáte mindenről tudott, ami Magyarországon készül és sok mindent gyakorlatilag is befolyásolni tudott. Románia óriási félrevezető apparátust működtetett Nyugaton, könyvtárnyi kötetben népszerűsítette politikáját és Erdélyt természetesen ősi román földként írta le. Kémei a legbizalmasabb értesülésekhez fértek hozzá, a magyar kormányoknak viszont onnan sem jött számottevő híranyag és államilag nem védekezett a román propaganda ellen. A kettősség, liberálisok és vaskalaposok között látszólag a román pártban is megvolt, de a magyar kérdésben teljes volt az egység. Itt pedig azok, akik New Yorkban és Nyugaton hozzájutottak valami érdemihez, azok azt nem tették közhasznúvá, csak klikkjük számára hasznosították. Emellett egyik oldal sem beszélhetett nyíltan és nem fejezhette ki még az érzelmeit sem. A keményvonalasok csak rejtve, az ügy érdekében haragudva támadhatták a reformszárnyat, a New Yorkba járók meg azt nem árulhatták el, hogy ők már bizony nem hithű kommunisták, esetleg sohasem is voltak azok és minden pártértekezleten le kellett tenniük a nagy kommunista esküt nekik is és a munkásőr-gyakorlatokon együtt kellett énekelni a hülyéknek tartott keményvonalasokkal a Munkásőrindulót.

Fekete János, Aczél, Paul Lendvai Bécsből, aki egyre gyakoribb vendég lett Budapesten, aztán az Akadémia Kádárt istenítő elnöke, Berend T. Iván, aki rövidesen amerikai katedrát kap és esetleg Kis János és Konrád György különböző mértékben valószínűleg be volt ebbe avatva. Másként nem képzelhető el, hogy például Konrád György fel merje vetni Németország egyesítésének gondolatát. Márpedig ez megtörtént és mindenki csak tátotta a száját. Konrád akkor egy nyugat-berlini ösztöndíjat élvezett, kétlaki életet élt és kivívta a németek hatalmas elismerését is.

Ugyanez a feslett mimikri megvolt az ellenzékben is. Van egy jelentés 1985-ből, amelyet teljes terjedelmében és itt most mondatonként idézve is közlök, mert gyöngyszem. (15/3. sz. dok.) Tulajdonképpen az ilyen jelentések miatt éri meg átrágnia magát az embernek a sok mély butaságról és tudatlanságról tanúskodó szövegen.

1985. július 4-i dátum van a napi operatív jelentésen. Három héttel vagyunk a monorierdei értekezlet után. „Kobra továbbra is sérelmezi” – írja a jelentés valakiről a demokratikus ellenzékben, akinek ez a megfigyelési fedőneve – „amiért nem kapott meghívást a monori találkozóra, amelyet »Nemzeti Frontnak« neveznek. A kihagyásért részben »Molnár«-t, részben »Csókás«-t és körét okolja.” „Molnár”-ról sem tudom, hogy kit takar. „Csókás” viszont az akkor már hosszú idő óta megfigyelt Csoóri Sándort jelenti.

Itthon vagyunk, megérkeztünk. „Kobra” a jelentés szerint is beletartozik a demokratikus ellenzék legfelsőbb körébe, hiszen a következő mondatban arról tájékoztat bennünket, hogy ő tagja a „Tízek Tanácsának”, ami valami legfelsőbb szerve lehet az ellenállásnak, és mégsem hívták meg, holott mást, másokat, akik ennek nem tagjai, meghívtak. De a haragja mégis elsősorban „Csókás” és köre ellen irányul. Az írók, a népiek rekesztették ki őt – véli és utálkozik. A jelentés pontosan feltárja ezt: „Kormos”, „Csapongó” és „Kobra” beszélgetéseik során „Csókás”-t és körét antidemokratikusnak minősítik, akik csak „úr–szolga” viszonylatban tudnak gondolkodni, csak „ezek a férgek” megjelöléssel beszélnek róluk.

Ez természetesen nem igaz. Beletartoztam „Csókás” körébe, „Zsoké”-ként, ekkortájt lett ez a megfigyelési fedőnevem, de bízvást mondhatom, hogy noha jó szavaink és baráti gondolataink nemigen voltak akkor róluk, férgeknek soha nem neveztük őket és nem neveztünk senkit így. (Ha a máról és a mai szóhasználatról szólna ez a jelentés, természetesen nem állíthatnám ugyanezt, de azóta eltelt húsz év, bőséges féreg-tapasztalásokkal.) Másról árulkodik „Kobra” kitörése. A már akkor jelenlévő mély ellenszenvről, magyargyűlöletről és a magyar nép megvetéséről, ami az egész demokratikus ellenzéket áthatotta. Sértettek és dühösek voltak, amiért együtt kellett működniük velünk, mivel az értelmiség szélesebb és meghatározó, sőt nélkülözhetetlen köreiben voltunk elismertebbek, mint ők, akik nem tudták elfeledtetni marxista–lukácsista múltjukat. Ők gyűlöltek bennünket. Legszívesebben ránk is kiterjesztették volna aknamunkájukat, lelepleztek volna bennünket, mint gőgös magyar urakat vagy rideg parasztokat, akikben egy-egy Verhovai, vagy Istóczy Győző lappang. Elnyomott vérvád tört föl belőlük. S mintha valaki kényszerítette volna őket a velünk való együttműködésre. Ahogy a Politikai Bizottságon belül a sztalinistáknak el kellett viselniük a reformereket és a liberálisokat. Természetesen a legfőbb kényszerítő erő a társadalom halk megbecsülése, a munkával szerzett tekintély és a nemzetbe tartozásunk kétségtelensége volt. ők viszont nem tartoztak a nemzetbe. Egyesek közülük nem is akartak és nem akarnak ma sem.

A jelentés így folytatódik: „Értékelésükben ismételten elmarasztalják »Csókás«-t, amiért »jónak tartja a kolhozt« (ez persze hazugság – Cs. I.), vagy amiért barátja, Sára Sándor Burgert Róbertről olyan filmet készített, amely legitimálja a Burgert-jelenséget, ami megítélésük szerint tragédia.”

Fura ez a jelentés, de még furcsábbak és még érthetetlenebbek „Kobrá”-ék. Miért haragusznak Sára Sándorra? Egyáltalán: mi közük van hozzá? Csak azért, mert „Csókás” barátja és mi közük van Burgerthez, aki akkor a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát vezérigazgatója, a Központi Bizottság tagja és már megcsinálta az „iparszerű kukoricatermesztést” és annyi baromfihúst termel, igaz, állandó állami támogatásokkal, amennyit ma már az egész országban sem termelnek. Persze, Burgert nagy úr volt, hatalom és noha én akkoriban nehezteltem rá, mert a lótenyésztésben nem hallgatott a jó tenyésztőkre és abban kárt is okozott, nem értem, hogy három demokrata miért ócsárolja Sárát, aki akkor a Burgert-film mellett, Csoórival együtt már készül a doni tragédia dokumentumfilmjére, és jóvoltából majd láthatja a nagyközönség a Horthy-bevonulás erdélyi és felvidéki képeit, hallhatja a még élő doni magyar katonák elbeszéléseit. Sára a legégetőbb magyar sorskérdéseket szólaltatja meg ezekben a filmekben, s ilyen filmet addigra már, méghozzá gyönyörűt, készített is: Földobott kő. Mi bajuk van Sárával, aki alkotó ember és akinek a Nyugat nem küld egy fillért sem, hogy megcsinálja magyar földön korszakalkotó filmjeit. Végtelen, sóvár irigységről tanúskodik ez a jelentés, de az a liberálbolsi dölyfösség, ami a mai Szekereseket és Leisztingereket, avagy a filmszakmánál maradva: a Sára-elleneseket jellemzi, még nincs benne.

„Véleményük szerint – végződik a jelentés – ahhoz, hogy valami történjen, »Csókás«-t és körét mindig »lökdösni, provokálni kell, vagy a nevükben kell csinálni valamit.«” – Ez már a hivatásos forradalmár öntudata és kíméletlensége.

Azt hiszem, ha észrevettük volna, ha egyáltalán feltételezni mertük volna, hogy voltaképpen bolsevikokkal és bolsevik lelkületű emberekkel állunk szemben, ha észrevettük volna, hogy őket már egy egészen más központból irányítják, még akkor is, ha közülük sokan erről mit sem tudnak, nem mentünk volna el velük Monorra. De hát valójában nem volt ismeretünk a világot akkor már átölelő kahal-szerveződésről, a Moszad Moszkva feletti hatalmának terjedéséről és arról, hogy mit terveznek a pénz urai a világgal, miután megsemmisítették azt, amit maguk hoztak létre. Mi megrettentünk akkor, amikor Kis János egy évvel később a „Társadalmi Szerződés”-ben kimondta: „Kádárnak mennie kell”, mert féltettük azokat a barátainkat, akiket akkorra már magunk mellé gyűjtöttünk és akiket, ha mi ezzel a mondattal azonosítjuk magunkat, komoly baj érhet. Elveszthetik az állásukat, kiszorulnak és nem tudnak tovább alkotni, dolgozni.

Igen, Pozsgay Imrét is védtük, különösen Bíró Zoltán, aki közvetlen munkatársa volt és Csoóri, aki közeli barátja. Függetlenül a későbbi vereségektől és az egymástól való eltávolodástól, 86–87-ben, nem is látva, nem is tudva a szovjet bukást és a rendszer közeli végét, csak remélve mindezt, a józan ész is azt diktálta, hogy legyen nekünk is egy támaszunk a rendszer felső vezetésében, mint ahogy az ellenzéknek van Aczél személyében, aki bennünket gyűlölt. Ugyanúgy mint ők, akikkel együtt táboroztunk.

Ezt a barátságot később a szemünkre hányták azok, akiknek megrendezték a Dunagate-ügyet, akik számára a pártja kiejtette kegyeiből Pozsgayt, Bírót kizárta, akiket már akkor is és később még inkább egész Amerika támogatott, akiknek szabad bejárásuk volt az amerikai követségre, akkor súgtak be bennünket, hogy antiszemiták vagyunk, amikor akartak és akiknek ott hitelt adtak, kedvencek voltak és akik most második kormányciklusban kormányoznak együtt az utódpárt korrupt embereivel, sztalinistáival és liberálisaival. Nem a bátorsága volt nagyobb a Kis János körének a mienknél, hanem a tájékozottsága sokkal elevenebb. Amikor ők kimondták, hogy „Kádárnak mennie kell!”, már tudták azt is, hogy nekünk, magyaroknak is.

Mi valóban csak reformokat akartunk, mert a központi hatalom meggyengülésével, a világ technikai fejlődéséből, anyagi fejlődéséből következően erre volt reális lehetőség. Ehhez pedig támaszték kellett. Azt már láttuk, tudtuk, hogy nekünk nincs meg az a védelmünk, mint ami a Kis János-tábornak és a Demszky-csapatnak megvan. „Kobrá”-ék abból az alapállásból támadtak bennünket, „Csókás”-t és Sára Sándort, hogy mi nem marginalizálódtunk, mint ők, akik a szamizdatért és az állandó aláírásosdiért ezt is vállalták. De közelebb kerülve hozzájuk, azt láttuk, hogy a vezetők eme marginalizálódás ellenére hatalmas lakásokban laknak, és semmiben nem szenvednek hiányt, majdnem egy olyan létbiztonság veszi körül őket, mint mondjuk Déry Tibort a harmincas években a családi apanázsból – a Deutsch családéból – Dubrovnikban – akkor Raguzában – írhatta a Befejezetlen mondatot, amit nem adtak ki. Méltatlan dolog lett volna, úriemberhez méltatlan, akkor ebbe a kérdésbe egyáltalán belekezdeni, tény azonban, hogy a demokratikus ellenzék marginalizálódott része, állásából elküldött része, vezetése soha nem nélkülözött és csak ma látszik, hogy valójában mit takart a követelésük, hogy mi is legyünk bátrabbak, marginalizálódjunk, és ne csináljunk filmeket, sem a doni tragédiáról, sem másról. Adjuk át a helyünket.