2016.04.15.
Csurka István: Mérleg
Követte-e erkölcsi
emelkedés a szabadság megszületését? Erősebb-e az összetartozás
érzése a nemzetben és mélyült-e az egymásért való felelősségvállalás
tudata? Terjed-e az igazságosságra és méltányosságra való törekvés
igénye? Igyekszik-e birtokába venni a nemzet a múltját és
hagyományait, építi-e a jövőt magának szilárd elhatározással,
avagy csak a jelen pillanatnak él, kiszolgáltatva a rövidtávra
szóló igénytelenségnek?
Mindszenty József
hercegprímást édesanyjával töltött esti ájtatosságából,
meghitt beszélgetéséből ragadták el az ávós pribékek. A tántoríthatatlan
és kemény férfit, a kereszténységében és magyarságában
egyaránt megingathatatlan ércembert különösen gyengéd fiúi
alázat kötötte parasztasszony édesanyjához. Ezt most Anyák
Napján, az orgonaillatban hullámzó harangszó pompájában is
illik megemlíteni, mert a kép csak így teljes. A nemzet fölé
a saját mártíromságát terítő főpap alakja mellett ott áll
a szenvedésekhez szokott asszony, a mindezt befogadni és
elviselni kénytelen Édesanya.
A hamvak
hazahozatala, az országos megmozdulássá, mint annyiszor! –
nemzeti fogadalomtétellé felhevülő érzelmi áradás, először
is fenséges elégtétel minden keresztény és keresztyén
magyarnak és talán még azoknak is, akik valamilyen istenhit nélkül
szenvedték végig az elmúlt korszak terrorját, rombolását és
a minden porcikánkba behatoló zsarnokságát. Elégtétel, de
nem győzelem.
Mindszenty Józsefről
most lefoszlik a rágalmak szennyese és szellemi alakját az a bíborfény
övezi, ami a szenteknek jár; koporsóját, bebalzsamozott porhüvelyét
elhelyezték esztergomi méltóságot viselt elődei mellé, s
ezzel voltaképp azt a rangot is visszakapta, amit saját egyháza
vont el tőle, amikor a bolsevista-materialista világhatalommal
való egyezkedése eddig az erkölcsi mélypontig süllyesztette.
Elégtétel, hogy Mindszentynek igaza volt: sem a bolsevista központtal,
sem helytartóival nem lehet egyezkedni. A Mindszenty letartóztatásának
huszonötödik évfordulóján tett bejelentésnek, amelyet Rómában
és Budapesten egyszerre hoztak nyilvánosságra: az esztergomi érseki
szék üres, csak a kegyencekre lett jó hatása, a keresztény
egyház életében és az egész nemzet erkölcsi süllyedésében
a hetvenes éveket akár a züllés aranykorának is nevezhetjük.
Ugyanakkor az elégtételt ma már az a Pápa szolgáltatja, akit
az a hatalom akart eltenni láb alól, amelyikkel az elődje –
nyilván a legnagyobb jóhiszeműséggel – a megegyezést
kereste. Mindszenty székének feláldozásával is.
II. János Pál,
amikor majd eljön hazánkba, testében elhozza azoknak a golyóknak"
a nyomát, sebhelyeit, amelyeket azért ütettek rajta, mert
lengyel népének, nemzetének akkor ő volt a legnagyobb reménysége
és ezt a reménységet akarták elvenni a lengyelektől. Ezek a
gyilkosnak szánt lövések azonban Mindszenty Józsefnek is elégtételül
szolgálnak, mert éppen az ő élete alapigazságát bizonyítják:
a keresztény főpapok közül a gonosz hatalmak azokat tartják a
legnagyobb ellenségüknek, akikben a keresztény hit a népükért-nemzetükért
való küzdéssel és kiállással párosul.
Elégtétel tehát
van, ünnepélyesség és harangzúgás is van, de nézzünk most
körül Mindszenty József szigorú pillantásával az országban.
Követte-e erkölcsi
emelkedés a szabadság megszületését? Erősebb-e az összetartozás
érzése a nemzetben és mélyült-e az egymásért való felelősségvállalás
tudata? Terjed-e az igazságosságra és méltányosságra való törekvés
igénye? Igyekszik-e birtokába venni a nemzet a múltját és
hagyományait, építi-e a jövőt magának szilárd elhatározással,
avagy csak a jelen pillanatnak él, kiszolgáltatva a rövidtávra
szóló igénytelenségnek?
Egyik kérdésre
sem lehet határozott igennel felelni. Némelyiket pedig csak egy
szomorú beismeréssel lehet megválaszolni.
Mindenekelőtt állapítsuk
meg: annak a hatalomnak és rendszernek, amelyik Mindszenty Józsefet
börtönbe vetette, majd évekig az amerikai követség háziőrizetére
utalta, az eltakarítása majdnem annyi szenny felkavarásával jár
együtt, mint amennyi szennyet ez a rendszer megalakulásuk idején
felszínre hozott.
Kétségtelenül
igaz, hogy megfáradt állapotban és történelmileg egy kicsit
megkésve érte a magyarságot a rendszerváltozás lehetősége,
az addig megdönthetlennek hitt világrendszer visszafordíthatlan
szétesése. Az ötvenhatot követő minden európai mértéket
felülmúló megtorlás és vérengzés után, a tömeggyilkosok
után, a lassú korrumpálódás évei következtek, amikor a
nemzet megtanult együttélni egykori hóhéraival és elfogadta
új arcukat. Ennek nem is lehetett más eredménye, mint az általános
közöny és fásultság. Ezt a fásultságot, ezt a rossz szájízt,
ezt az önmagunk utálatát nem egykönnyen tudjuk magunk mögé
hajítani, mert valamennyien benne voltunk, ha nem is azonos mértékben.
Illyés Gyula nagy versének, az „Egy mondat a zsarnokságról”-nak
képe szerint valamennyien szemek voltunk a láncban, a zsarnokságéban.
Ezt egyszer ki
kellene mondani nyilvánosan és mindenkire érvényesen, mert ez
most a változást nem akaró, sőt akadályozó erőknek a leghatásosabb
fegyverük. Kedvét szegni a végül is ártatlan embereknek a rámutatással.
te is benne voltál! A bűntudatot és fásultságot növeszteni
fel benne, hogy ne merje kívánni sem a kibontakozást. A tegnapi
főkolomposok a leghangosabb hirdetői ennek a tegnapi helyzetnek.
A maguk felmentését akarják kierőszakolni azáltal, hogy az
egykoron a megalázott és lehetőségeitől megfosztott nép
elfogadta őket és juttatásaikat.
Ugyan mit tehetett
volna ez a szerencsétlen nép Trianon iszonyatos gerinctörése,
1944-45 két hadsereg által való végigtaposása, az ártatlanság
és a nemzetért való nemes küzdelem első szovjet perctől való
üldöztetése és a forradalom vérbefojtása, az iszonyatos magáramaradás
után. Nem lehet egy mérővel mérni a tömegek megalkuvását
ezek után a nemzeti zsigerekben folyamatosan ott remegő katasztrófák
után azoknak a gaztettével, akik ebben a helyzetben hajlandóak
voltak a nép nyakára ülni és az idegen hatalom kiszolgálóiként
előbb gyilkolni, majd liberáliskodni. Most mégis ezek
mutogatnak rá unos-untalan a nélkülöző kisemberre: te is itt
voltál, te is tartottad a markod, te is elfogadtad.
Itten körül van
az oka az erkölcsi pangásnak. Nem az a legnagyobb baj, hogy elszámoltatva
és megbüntetve nincsenek az elmúlt rendszer főkolomposai,
hanem az, hogy még egy szó bűnbánat sem hangzott el.
A magyar emberből
irodalmunk és történelmünk tansága szerint eleve hiányzik a
bosszúállásra való hajlam. Még a mainál sokkal jobban be is
lehetne csapni ezt a népet egy-két bűnbánó szóval, egy-egy
emberi beismeréssel. Ehelyett azonban a tolakodást és az újbóli
pöffeszkedést látja a védtelen ember, aki a tétlenségre kárhoztatottság
évtizedeiben nem volt képes felkészülni a változásokra.
A régi rend
emberei most szakembernek kiáltják ki egymást és a legbizonyítottabban
politikai állások betöltői is a munkaügyi bírósághoz
fordulnak, ha netán az új rend félénken és gyámoltalanul le
meri váltani némelyikőjüket.
A legkiáltóbb
igazságtalanság az, hogy a változás haszonélvezői sokszor éppen
azok, akiknek bűnös tevékenysége miatt a régi rendszert le
kell váltani.
A kiábrándultsághoz
az is hozzájárul, hogy még nem látjuk kellő tisztasággal a
rendszerváltozást megelőző éveket. Vannak, akik ezt a
folyamatot úgy írják le, hogy ez a reformerők és az ellenzéki
mozgalmak fokozatos térnyerése, előretörése volt, a párthatalom
és a diktatúra pedig nem tett mást, mint visszavonult. Pedig ez
nem egésze így van, mert az úgynevezett reformban már benne
volt az, amit ma átmentésnek nevezünk és az ellenzékiségben
a nem éppen üdvös kiegyezés. Nemcsak az ellenzéknek és a
demokratikus törekvéseknek voltak akkor nagy népünnepélyei,
temetése, október-huszonharmadikái, hanem a régi rend elitje
is bízvást ülhetett volna tort egy-egy átalakulási törvény
megszavaztakor, egy-egy sikeres vezetői prémiumfajta bevezetésekor.
Mire a rendszerváltozás
első nagy felvonására, a tavalyi választásokra ráesett a függöny,
addigra a Kádár-rendszer bundaburzsoáziával összefonódott
nomenklatúrája, pártelitje készen állt a piacgazdaságra:
hatalmasan megszedte magát.
Szétvált a párt,
de eltűnt a vagyona. Hiába volt népszavazás, hiába vizsgálódik
a Számvevőszék, a milliárdoknak hűlt helye van és senki nem
tud bizonyítani semmit. Tehát az ilyenféle vádaskodásokat
mint ezek a szavak is, demagógiának lehet mondani, mert a belégeket,
nyugtákat, kiutalásokat és átutalásokat régen megették a zúzógépek.
Ma nincs az országban
egyetlen megye, amelyikben a lap, vagy a lapok, amelyek azelőtt párttulajdonban
voltak, ne volna teljesen vagy egészen külföldi tulajdonban. És
aligha van még egy ország Európában, ahol a sajtóban ekkora mértékű
volna a külföldi részesedés. Azt aztán, hogy miért ez a kitüntető
érdeklődés a magyar nyelvterület helyiérdekű sajtója iránt,
senki nem tudja megmagyarázni. Igaz, nem is nagyon magyarázgatják.
Kell a külföldi tőke, mondjuk. Az igen, az kell, ha valóban külföldi.
A mérleg tehát
hiányt mutat. Nyomasztóan nagy tartozásunk mutatkozik most,
amikor végre méltó helyére temettük Mindszenty Józsefet.
Elkeserednünk azonban mégsem szabad, mert ezt azért mégis elértük.
A szovjet rendszer egész korszaka alatt, az első perctől kezdve
legtöbbet mocskolt és üldözött mártírunkat, a nemzet nagy
fiát mégiscsak felemeltük a fejünk fölé és ezzel a tettével
az európai keresztény magyar nemzet mégiscsak hatalmas lépést
tett a történelmi igazságtevés golgotás diadal- útján.
Felfelé, igen,
felfelé.
(Elhangzott: 1991.
V. 5-én)
|