vissza a főoldalra

 

 

 2016.04.22. 

A musicaltől az operáig

Az éneklés valódi küldetés

Jenei Gábor színész, operett- és musicalénekes tanulmányait a Shakespeare Színművészeti Akadémia, musical-operett szakán végezte. Évek óta játszik musicalekben, és láthattuk több operett főszerepében is. A Madách Színház Macskák musicaljében és a Pesti Magyar Színházban műsorra tűzött PS-produkció által fémjelzett Vámpírok bálja című előadásban is szerepet kapott. A Spinto Operatársulat, a Magyarnótaszerzők és Énekesek Miskolci Egyesületének, valamint a Miskolci Operabarátok Egyesületének tagja. Olyan rangos, szakmai díjakat tudhat magáénak, mint a Scherzo Musical Színpadok Országos Fesztiválján a legjobb férfi karakterszereplő, valamint a legjobb férfi epizódszereplő díja, és neki ítélték a Ki a dalnok a gáton? elnevezésű dalversenyen a legjobb fiatal operaénekes díját is. Fontosabb szerepei: Michael Kunze–Jim Steinmann: Vámpírok bálja – Herbert von Krolock; Rice–Webber: Jézus Krisztus Szupersztár – András; Rice–Andersson–Ulvaeus: Sakk – Leonyid Viigand; T. S. Eliot–A. L. Webber: Macskák – Munkustrapp.

 A Pesti Vigadóban beszélgetünk, egy produkció előtt. Mit adtok elő?

 – A Sakk című musicalt, melynek szövegét Tim Rice írta, zenéjét a két volt ABBA-tag, Björn Ulvaeus és Benny Andersson szerezte. Ennek a koncertváltozatát adjuk elő a Pesti Vigadóban. Ebben a műben Leonyid Viigand szerepét játszom, s mellette a musicalkarban éneklek. Leonyid Viigand szerepe nem túlsúlyos a darabban, ő annak az orosz sakkozónak, Molokovnak az ellenfele, aki végül megbukik a darabban.

 Érdekes, hogy egy musicalben mélyebb hangokkal is találkozhatunk.

 – Molokov kifejezetten basszus. A musicalegyüttes pedig basszustól koloratúrszopránig terjed. Talán azért basszus Molokov, mert kifejezetten gonosz karakter. Az operák többségében is mély szólamokra írták az intrikus szereplőket. Esetünkben a tenor a szerelmes, és a szoprán a kedves, üde.

 Mennyi próba előzi meg ezeket az előadásokat?

 – Ha egy már bemutatott produkcióról van szó, akkor azt általában egy hetes felújító próba előzi meg. Három éve játsszuk ezt a darabot, s előtte körülbelül egy hónapig tartott a próbaidőszak. A próbák többsége a Pesti Magyar Színházban zajlott, s a premierre a Margitszigeten került sor. Majd a Pesti Magyar Színházban futott tovább a darab.

 Szerephűségpárti vagyok

 Hogyan készülsz föl egy új szerepre?

 – Lehet, hogy furcsán hangzik, de színészileg külön nem készülök föl a szerepekre. A szerző megírta az adott darabban, hogy a figurának miként kell viselkednie. Nagyon ritka az olyan mű, amelyben nincs benne a szerepív. S én ezt követem. Szerephűségpárti vagyok. Emellett énektanárhoz, korrepetitorhoz járok, s velük kigyakoroljuk az énekszólamot. Így ül bele a torkomba a melódia.

 A szerepformálást teljesen rábízod a rendezőre?

 – Általában úgy kéne működnie a próbáknak, hogy a rendező és a színész közösen dolgozza ki a szerep alakítását. Sajnos ma már nagyon kevés rendező tevékenykedik a zenés színházi szakmában, aki pontos instrukciókat adna a színészeknek. Többen csak színpadra állítják a darabot, és műhelymunkáról alig beszélhetünk. Műhelymunkára nincs idő, a színházak sajnos szórakoztatóipari gyárrá változtak. Amikor a Shakespeare Színművészeti Akadémián tanultam, még voltak ilyen műhelymunkák, és ott Silló Sándor volt az egyik nagyszerű tanárom, akinek nagyon sokat köszönhetek. Abban az egy évben, amikor tanított, szakmailag rengeteget fejlődtem. Később igen sok mindent a kollégáktól lestem el.

 Utána szoktál olvasni az adott darab születése körülményeinek?

 – Ha operáról vagy operettről van szó, akkor mindenképpen. Elolvasom a mű keletkezési körülményeit, történetét, majd a szövegkönyvét. A musicalekről – s nem a nagy klasszikusokról beszélek – viszont általában csak az interneten tudok utánanézni.

 Főleg operetteket, musicaleket énekelsz. Ezeket a műfajokat „illik” egy rétegnek lenéznie. Mi lehet e mögött?

 – Elárulok egy titkot: sokszor, és hála az égnek egyre többször énekelek operákat is. Ezt az oldalam a szakmában nem sokan ismerik. Ám jelenleg még valóban az operett és a musical a fő profilom. A „lenézettség”, a musicalek esetében abból fakadhat, hogy új keletű műfajról van szó. Ráadásul nem is a könnyű műfajon nevelkedett hajdan a műveltebb réteg. Eleinte az operán, hangversenyeken, majd megjelent a populáris zene. A musical pedig a komoly és a populáris zene ötvözete, amit főleg a fiatalabb korosztály tagjai fogadnak be. Azt pedig nem értem, hogy miért nézik le az operettet az emberek. Holott egy operettet nem könnyű eljátszani, mert az énekszámok közt prózai jelenetek vannak, s ráadásul táncolni is kell. Főleg nekem, hiszen táncos-komikus vagyok. De ahogyan mondani szokták: az operett könnyű műfaj. Könnyű nézni. Az operák többségében nincs próza, viszont két-három órán keresztül, viszonylag folyamatosan kell énekelni. Az a gond, hogy ma sokszor bugyutára veszik az operettekben a figurákat. Honthy Hannáék, Németh Marikáék idejében, szépen, meseszerűen állították színre az operetteket. Hiszen az operett egy felnőtteknek szóló, romantikus mese. Most is meg lehetne ezt tenni, de közben a közönség igénye megváltozott. A színházak többsége pedig a publikum igényeit akarja kielégíteni – vélhetően a bevétel miatt.

 Könnyű műfajt említettél. Ez bizonyára csak a művek befogadására érthető.

 – Persze, hiszen egy operettet sokkal könnyebb a nézőnek befogadnia, mint mondjuk egy Wagner-operát. Az operettet valóban könnyű nézni, hallgatni, de aki fenn van a színpadon, az ismeri a műfaj nehézségeit. A maga nemében mind az operettet, mind a musicalt, mind az operát nagyon nehéz tisztességesen, jól előadni. Kevés művészről tudok, aki mind a három műfajban egyformán tündökölne. Nem is gond, ha valaki nem ért mindegyik műfajhoz. Az a jó, ha az operának, az operettnek és a musicalnek is kialakul a saját remek gárdája. A klasszikus hangokat nem is igazán fogadja be a musicalszínjátszás. Ott nincs bel canto-éneklés, populárisabban kell énekelni.

 Ugyanúgy készülsz föl a Torreádor-dalra, mint az Apacslegényre?

 – Az utóbbira, ami egy szubrett-, táncos-komikus operettszám, nekem sokkal többet kell készülnöm. Szerepileg, hangilag egyaránt, s mellette táncolni is kell. A torreádorbelépőre soha nem kellett sokat készülnöm, mert az belőlem jött. Soha nem néztem meg azt, hogy a világhírű baritonok miként éneklik, alakítják ezt a szerepet. Megvolt a saját elképzelésem, és énektanárnőm segítségével megszületett belőlem a torreádor figurája. Ugyanolyan közel áll hozzám az opera és az operett. Sokan mondják, a kettőt egyszerre nem lehet, bár ezt sokan megcáfolták már.

 Többször, pénzhiány miatt, zenei alapra kell énekelni. Ez nem zavar?

 – Nem szeretek alapra énekelni. Önmagam zenekaros vagy zongora melletti énekes típusnak tartom. Nem kedvelem, ha a zenei alap miatt behatárolják, hogy meddig tartsam a hangot, és elég zavaró, ha nem tudunk időben belépni. Azt szeretem, ha előttem áll a karmester, s ő látja, érzi, hogy meddig tartom a hangot, s tudja, hogy művészként a lelkemet is beleadom a produkcióba. Akkor, ott, együtt érzünk, együtt lélegzünk.  

A színpadon semmi sem fáj

 Mennyiben befolyásolja a produkciót az aznapi lelki állapotod?

 – Előfordul, hogy befolyásol, de a színpadon semmi sem fáj. Sem a testünk, sem a lelkünk. A hangomat viszont nagyban befolyásolja, hogy mi történt velem az adott nap. Ha valamin felidegesítem magam, már szorul a torkom, nem érzem magam komfortosan. Nem tudom így teljesen kívül hagyni a nagyvilágot, ami nem feltétlenül baj, mert a művész is ember. Szerintem a néző is megérzi, hogy a művész éppen milyen lelki állapotban van egy adott produkció alatt.

 Mi történik akkor, ha olyan kollégával kell együtt énekelned, akit annyira nem kedvelsz?

 – Ez a színpadon egyáltalán nem érdekel. Az ellentéteket kívül kell hagyni a színpadon. Ha a személyes ellentét befolyásolná a munkánkat, az nagyfokú amatörizmust jelentene. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Az éneklés pedig valódi küldetés számomra.

 Az operettjátszásnak vannak hagyományai, s mostanra néhány karmester, igazgató azt vallja, hogy csak a kotta számít, és dobjuk el a tradíciókat.

 – Az operánál nagyon lényeges a kottahűség, ahogyan a zenei üzenet pontos interpretációja is alapkövetelmény. Az operetteknél pedig a rendezőn, a karmesteren múlik, hogy mennyire ragaszkodjunk a hagyományokhoz.

 Élhet egy művész megalkuvások nélkül?

 – Az elvtelen megalkuvásoknak nem vagyok a híve, viszont a művészvilág megköveteli a kompromisszumkészséget.

 Mennyire nehéz úgy megnevettetni a publikumot, hogy ne menjünk le gagyiba?

 – A musicaleknél ez nem probléma, mert azokban nincs sok kifejezetten humoros rész. Az operettek szövegkönyveibe viszont olyan poénok vannak beírva, amit ha olyan mond el, aki kevés komikus vénával rendelkezik, az is viccesnek hat. Amikor vidéken lépek föl, akkor pedig a közönség reakcióját kell figyelnem, hogy milyen poént mondjak el. Ha meg egy poén gagyi, vagy egyeseknek az a véleményük róla, arról a szövegíró tehet.

 Az operett, vagy a musical műfajában vannak példaképeid?

 – A musical területén nincsenek példaképeim. Nem is hallgatok sok musicalt, inkább klasszikus zenét és operetteket. Az operák terén nagy kedvencem például a fiatal korosztályból Diana Damrau és Jonas Kaufmann, az idősebb korosztályból szintén rajongtam Franco Corelliért, Domingóért. Azt szeretem, ha egy énekes hangjának van magva, ereje, s a hang teljes testből szól.

 Hangfajod magas bariton, s az operettekben a szólóknál csak violinkulccsal találkozhatunk. Transzponálsz ilyenkor?

 – Nem transzponálok, olyan szerepeket el sem vállalok, amiről úgy érzem, hogy számomra magas. Nem kockáztatom azt, hogy gikszert énekeljek – annál nincs is kínosabb, ám volt már rá példa. Hála Istennek, remek énektanár – Simonné Balogh Emese – foglalkozik velem, s lassan elhagyom a bariton hangfajt, s a tenor felé közelítek. Nagy örömömre már sikerült is elénekelnem a Toscából a levéláriát. Cavaradossi ugyanis a nagy szerepálmom.

 Egy hónapja viszont a Spinto Operatársulat koncertjén Escamillo belépőjét énekelte, ami viszont basszbariton szólam.

 – Felkértek, s elénekeltem a Torreádor-dalt, s mikor a színpadon álltam, éreztem, hogy a torkomnak ez már kényelmetlen. Vissza is hallgattam magam, s beigazolódott a sejtésem: ezt az áriát nem kellett volna elénekelni, főleg az alsó hangok miatt.

 Inkább drámai tenor szeretne lenni?

 – Sánta Jolán művésznő Miskolcon tartott mesterkurzust, amin részt vettem. Elénekeltem neki Leporello áriáját a Don Giovanniból, ami szintén basszbariton szerep, és Figaro belépőjét a Sevillai borbélyból. Meghallgatott, skáláztatott, s közölte: akinek így nyílik a magassága, nem biztos, hogy bariton. Felmentünk a magas c-ig. A művésznő szerint belőlem vagy drámai vagy Wagner-tenor lehet, persze ez is tanulás függvénye. Szerepálmaim a Tosca Cavaradossiján kívül, Bánk bán és Wagner Siegfriedje is. Amikor majd az elvárásaimnak megfelelő biztos hangi tudással rendelkezem, eldöntöm, hogy maradok-e az operettnél, vagy átlépek az opera műfajába úgy, hogy közben néha bonviván szerepeket is elvállalok.

 Szabadúszó vagy. Mi ennek a „sehova sem tartozás”-nak az előnye és hátránya?

 – Előnye, hogy saját magam osztom be az időmet. Ott játszhatok Magyarországon és külföldön, ahol szeretnék, ahová hívnak. A többi már a művészeti titkárságon múlik. A hátrány: a szabadúszó művészeknek nincs fix keresetük. Ismerek olyan nagyszerű szabadúszó énekeseket, művészeket, akik kenyérgondokkal küzdenek.

 Ugyanúgy kell játszani 6000, mint 30 ember előtt

 Mennyire befolyásol, ha kevesen ülnek a nézőtéren?

 – Pályám kezdetén, 10 éve azt hittem, azért nem jöttek el a nézők, mert nem ismernek, talán nem is kedvelnek. Rá kellett jönnöm, hogy szó sincs erről, a nézőszámot sok minden befolyásolja, így a szervezés, az időjárás. Ugyanúgy kell játszani 6000, mint 30 ember előtt.

 Melyik zenés darab volt az, amelynek hatására az énekesi pálya mellett döntöttél?

 – Miskolci kötődésű vagyok, s már gyermekkoromban is nagyon sokat jártam színházba. 2005-ben láttam a Miskolci Nemzeti Színházban a Csárdáskirálynőt. Ez az élmény azóta elevenen él bennem. Eperjesi Erika játszotta Sylviát, Seres Ildikó Cecíliát, akikkel mára már baráti a viszonyunk, amiért nagyon hálás vagyok. Akkor döntöttem el, hogy minden áron színművész leszek.

 Részt vettél gimnáziumi énekversenyeken?

 – Nem is egyszer. Általános iskolában reálosztályba jártam, de utána már a miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium dráma tagozatán tanultam. Ott mindig rendeztek német–angol-, illetve francia–olasz nyelvű ének- és sanzonversenyt. Az utóbbin indultam el kétszer is. Ez alapozta meg azt, hogy idegen nyelven énekeljek. Érettségi után kerültem föl Pestre a Shakespeare Színművészeti Akadémiára.

 A Színművészeti Egyetemmel nem is próbálkoztál?

 – Nem, mert kevés önbizalommal, és az eleve esélytelenek nyugalmával mentem volna felvételizni, aminek meg nincs semmi értelme. Visszatekintve: egyáltalán nem bántam meg, hogy nem mentem a Színművészeti Egyetemre. A Shakespeare Színművészeti Akadémián olyan kiváló művészek voltak a mestereim, mint Lojkó Lakatos József – az igazgató –, Tímár Éva, Igó Éva, Gombár Judit, Pálos Zsuzsa, Medgyesi Mária, Papp Csaba, Telihay Péter, Quintus Konrád, Silló Sándor, Komarniczki Zita, Decsi Ágnes. Három év alatt annyit tanultam tőlük, hogy bátran ráléphettem a színészi hivatás útjára. Számomra az jelenti a boldogságot, hogy kint állhatok a színpadon, énekelhetek és beszélhetek.

 Tehát nem bánod, hogy színművész lettél?

 – Egy percig sem. Viszont, ha újra kezdhetném, sokkal okosabban csinálnék sok mindent. Nem lennék annyira érzékeny, következetesebb lennék és gátlástalanabb. Utóbbi alatt azt értem, hogy jobban tudnám magamat menedzselni. Alapvetően optimista vagyok, de a pályámat tekintve nem mindig. Ilyenkor a kollégák, barátok és családtagjaim lelket öntenek belém. Ezért is szeretem őket olyan nagyon, és mindezért hálával tartozom nekik.

 

Medveczky Attila