2016.04.22.

Csurka István: Munkát, kenyeret –1989

Hankiss Elemér, korszakunk egyik legpontosabban gondolkodó szociológusa közzétett egy tanulmányt a Valóság 89/2-es számában A nagy koalíció, avagy a hatalom konvertálása címen. Hankiss elméje pengeéles, tekintete átható, meglátásai korszakalkotóak. Ezúttal is pontosan írja le azokat a már meg is indult folyamatokat, amelyek a hatalmi elit hatalmának lehetséges konvertálására vezethetnek. Hankiss szerint a hatalmat birtokló elit önszántából nem adja át és nem is osztja meg a hatalmat, de gyengülése és működésképtelensége következtében kialakulhat benne a felismerés: a hatalmon maradás érdekében „nagy koalíciót” kell alakítania; bizonyos általa kijelölt rétegekkel és csoportokkal meg kell osztania hatalmát, mert ha nem ezt teszi, megdöntik uralmát. Való igaz, ez a folyamat már jó néhány éve folyik a magyar társadalomban.

„Csaknem bizonyosra vehető – írja Hankiss –, hogy a kialakulófélben lévő koalíció partnereinek ez az összefonódása már széles körben megindult nálunk. Annak ellenére, hogy – mivel rejtett és rejtőzködő folyamatokról van szó – nehéz ezeknek az összefonódásoknak a létét bizonyítani. Kísérletet tettünk például arra, hogy a budapesti belvárosi butikok társadalmi hátterét, összefüggésrendszerét feltárjuk. Nem jártunk különösebb sikerrel, mert a katonai létesítményeket sem veszi körül akkora titkolódzás és biztonsági rendszer, mint e butikokat. De azért több-kevesebb biztonsággal megállapíthatjuk, hogy tíz közül legalább hat-hét ilyen butikban van magasabb pozícióban lévő családoknak közvetlen vagy közvetett érdekeltsége. Közvetlen családi, rokoni, baráti, szakértői, engedélykijárói és más jellegű kapcsolata. E kapcsolatok nélkül nehezebb vagy lehetetlen lett volna e butikok többségét megnyitni, üzemeltetni. A bürokratikus és vállalkozói elitek összefonódása talán még előrehaladottabb vidéken, ahol a magas rangú tisztségviselőkből, sikeres vállalkozókból, termelőszövetkezetek vállalkozó kedvű vezetőiből már sok helyütt kialakult egy helyi arisztokrácia. E folyamat már évekkel ezelőtt megindult, és összeházasodások, baráti kapcsolatok, klubtagságok, vadásztársasági tagságok és más tényezők következtében csak tovább erősödött.”

Hankiss hatalomkonvertálási forgatókönyvének nem ez a nagyjelenete, hanem csak egyik mellékszála, mi mégis ezt ragadjuk ki, mert számunkra mégis ez mond a legtöbbet a vázolt átváltási folyamat alapvetően korrupciós lényegéről. Hankiss nem ítélkezik és nem moralizál, tudós embernél ez helyénvaló. Ahogy azonban a hatalomátváltás folyamatát leírja, ahogy a levezetés végére odateszi a reménykedés és a kételkedés kérdőjeleit: jobb, emberibb, szabadabb, demokratikusabb világ lesz-e, ha az elitnek sikerül megalakítania ezt a nagy koalíciót, abból már önkéntelenül és természetesen fejlik ki a kérdés: tűrheti-e a társadalom, hogy ez a konvertálás megtörténjen?

„Nem várható el a világ egyetlen hatalmi elitjétől sem – kezdi tanulmányát Hankiss –, hogy hatalmáról vagy annak csak egy részéről is önzetlenül lemondjon a társadalom javára, a társadalmi fejlődés érdekében. Még akkor sem, ha voltak már ilyen hatalmi elitek vagy legalábbis az eliten belüli csoportok, akár a magyar történelemben is. Ha egy válságba jutott gazdasági-társadalmi rendszer uralkodó rétege nem lát lehetőséget arra, hogy az adott, válságba került rendszeren belüli hatalmát és privilégiumát valamilyen formában átmentse egy lehetséges, kialakulóban lévő vagy kialakítható új gazdasági-társadalmi rendszerbe, akkor feltehetően mindent el fog követni a régi rendszer konzerválása érdekében, s minden eszközzel igyekszik majd megakadályozni az új rendszer kialakulását. Még akkor is, ha ezzel végleg válságba vagy akár pusztulásba sodorja azt az országot, amelyben uralkodik. Ebben az esetben a társadalom két lehetőség között választhat. Vagy beletörődik, hogy az adott helyzeten nem változtathat, vagy föllázad ellene, és megpróbálja az új rendszerre való átállást erőszakkal kikényszeríteni. Mindkét változatra számos példával szolgál a történelem.”

Ebben a történelmileg helyes gondolatmenetben azonban van egy kis elcsúszás. Ugyanis a jelenlegi magyar elitre így nem áll. A jelenlegi magyar elit ugyanis vazallus elit, hatalmának forrása nemzeten kívüli. Ezt Hankiss is érzi, és később tesz is rá halvány utalásokat, de később egész tanulmányában úgy tekinti adva lévőnek ezt a hatalmi elitet, mint a történelem összes többi hasonló elitjét, amelyek vagy a saját forradalmukkal, erőszakos hatalomátvételükkel, vagy pedig a saját társadalmuk belső fejlődésének különféle reformjaival, történelmi kompromisszumaival jutottak hatalmuk birtokába.

VAZALLUS ELIT

Itt azonban, Magyarországon, 1956 után nem erről van szó. Ennek a hatalomnak a világ akkor kétségkívül legerősebb hadserege adta meg a lehetőséget az elitté szerveződésre, s mindmáig ez a katonai erő és szövetségi rendszer szállítja a cementet a vasbeton alapjába. Ennek a hatalmi elitnek egész három évtizedes működése, kifejlődése, reformkezdeményezései és -befagyasztásai, engedményei és szigorításai híven tükrözték vazallusi mivoltát, igazodását a hatalmát szavatoló birodalom belső változásaihoz, elvárásaihoz. Ki nem tud anekdotát arról, hogy a még csak részben letűnt rezsim főkorifeusai miként és hogyan jelentgették fel egymást a szovjet követségen? S ki nem látja, hogy a most gyengéd bájjal „fundamentalisták”-nak nevezett elitelemek nem éppen azoknak a régi szép időknek a visszahozásáról szövik terveiket, amikor újra a Bajza utcában való felkínálkozással lehet pozícióhoz jutni, vagy benne megmaradni?

Igen ám, csakhogy minden fújtatásuk hiábavaló, ha Moszkvában nem következik be az áhított visszarendeződés. És ez a dolog nyitja. Moszkvában, a nagy világbirodalom történelmi mérkőzésvesztésével párhuzamosan vagy éppen annak következtében megindul a kelet-európai történelem beteljesítse: egy évszázadok óta despotikus, keleties típusú hatalomgyakorlás megváltoztatása, emberi alapra helyezése. Szándékosan nem mondok demokratizálást, mert ez nem fedi jól Gorbacsov törekvéseit. Ugyanis a birodalom fenntartásának – a hatalom konvertálásának – szándéka természetszerűleg fontosabb az ő szemében, még akkor is, ha most a demokratizálás jelszavait és tetteit emeli a feje fölé. S ez semmit sem von le a kezdeményezés világtörténelmi jelentőségéből. Ebben a mivoltában is páratlan művelet. Soha még – Kínát leszámítva – a világ ama térségében a megújulásnak ilyen irányt nem akartak adni, innen birodalomfenntartáshoz erőt meríteni meg nem kíséreltek. A művelet éppen ezért vonja magára az egész világ figyelmét. Ha ugyanis a kísérlet sikerül, s a birodalom a demokratizálás energiáit felhasználva fennmarad, azzal a demokratizálás eszméje, társadalomszervező „felsőbbrendűsége” is soha nem tapasztalt mértékben igazodik s jut diadalra. Arról nem is szólva, hogy a világ egyhatodán akkor már nem a sötétség, hanem egészen másfajta, világos életminőség ömlik szét. Európa mindenképpen megszabadul egy rettentő nyomástól, s ha közben új hatalmi erőszakközpont nem alakul ki, s erre most minden remény megvan, akkor az emberiség valóban a kiegyenlítődés korszaka elé néz, amelyik talán békés eszközökkel hozzá tud látni az ennél nagyságrendekkel nagyobb és fenyegetőbb kérdéseknek, a szaporodásból következő robbanásoknak, valamint az ezzel összefüggő környezet-tönkretétel gondjainak elhárításához, megoldásához.

Vagyis, visszatérve most már kis hazánkba, ennek a mi hatalmi elitünknek nemcsak és nem is elsősorban hazai gondjai vannak, uralma nemcsak és nem is elsősorban azért vált kétségessé, konvertálandóvá, mert belül válság van, mert a gazdaság működésképtelen, mert az „államszocialista rendszer általános és orvosolhatatlan válságba került” (Hankiss), hanem azért is, mert odakint az történt, ami. Nemcsak a forradalom exportjának doktrínája vesztette érvényét, hanem még az is megtörtént, hogy kivonultak onnan, ahová egyszer már behívatták magukat. Megváltozott a birodalmat körülölelő kis államokkal szembeni követelmények rendszere is, megváltozott a vazallus elitekhez való viszony is. A belső rendek hasonlóságának követelménye is oldódott. A magyar elit válsága tehát a hatalmát fenntartó birodalmi elithez kötődésnek a válsága is. A köldökzsinór elvágva még nincs, de a szocialista rend nedvei már nem áramlanak benne. És legyünk egyszer kíméletlenek: mindebben a világtörténelmi méretű játszmában bizonyosan nincs benne az a lehetőség, hogy Moszkva éppen birodalmi céljai érdekében áldozza fel egyik vagy másik vazallus elitjét? Ehhez hasonlókat már megéltünk. Nem volt-e töretlen a kommunistákat irtó Nasszer támogatása? Nem lehetséges-e, hogy a Grósz Károly vezette pártközpont szinte érthetetlen nyíltságengedélyezése és magát pocskondiázni hagyása mögött éppen valami ehhez hasonló magára hagyás félelme feszeng? Gyorsan átmenteni mindent, amit csak lehet, mert holnap esetleg odavetnek bennünket saját népünknek? Nem lehet, hogy a lázas nyugati kapcsolatkeresés és a koldulás és a kiárusítási intézkedés mögött ez a sejtelem s döbbenet van?

Végül is ki kényszerítette rá ezt a hatalmi elitet az eddigiekre? Volt itt egyetlen olyan igazi erőfelmutatás, sztrájk, tüntetés, amelyik a sajtószabadságnak ezt a példátlan kiteljesedését előidézte?

A kétszázezer embert felvonultató tavaly június 27-i erdélyi tüntetés nem vállalt fel nyílt belpolitikai szembenállást. Éppen ellenkezőleg: a nemzeti egység felmutatása volt a cél az erdélyi magyarság érdekében. A tüntetés elgondolói és velük együtt a megjelent százezrek úgy vélték, sokkal fontosabb az ügy érdekében fegyelmezettnek maradni, és éppen ezzel a fegyelmezettséggel tolni át az ebben a kérdésben passzív kormányzatot a cselekvés, a magyarokért való fellépés mezejére. Ma már azt mondhatjuk, hogy ez részben sikerült is, de a közvetlen válasz mégiscsak az volt, hogy Grósz Károly a nyár végén átkullogott Aradra. A nagy megmozdulás összegyűlt energiáit szépen szétverették.

Az ezt megelőző június 16-i, a Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulójára rendezett tüntetéseken durva dolgok is lejátszódtak. Ennek a megmozdulásnak csak egy-kétezer aktív résztvevője volt. A társadalom még félt.

Kora ősszel negyven-ötvenezer ember vonult a Parlament elé a vízlépcsőépítés elleni tiltakozásul. Nem sokkal később a parlament jóváhagyta a kormány építési munkatervét, áldását adta a nemzetellenes műre.

Szükségtelen minden felvonulást lajstromozni. Közös jellemzőjük azonban lényeges. A legnagyobbat is beleértve értelmiségi tüntetések voltak. Keveset tudtak a hallgató többségből magukba szívni. A résztvevők sokaságának akár életre szóló élményt is adtak, de ez az élmény nem tudott az összességben szétterjedni, mindig maradt egy nagy bámész tömb, amelyik alig értette a dolgot. S talán még kételkedett is, talán még rosszallta is mindezt.

Ez akkor, tavaly még nem volt nagy baj. Inkább természetes volt, és aligha lehetett volna másként. A mandarinvilágban akármennyire is senyvesztették, gyötörték, az értelmiség mégiscsak egy kicsit kedvezményezett is volt. Érdekeit egy icipicivel könnyebben meg tudta fogalmazni, és éppen azon az áron jutott egy kicsit több szabadsághoz, hogy nem keresi a közvetlen kapcsolatot az alatta – vagy mellette? – lévő rétegekkel. A felső rétegével meg egyenesen csínján bántak. Ez kétségkívül ügyes politika volt, hatásos. Miközben a „közmegegyezés” publicistái megtöltötték az újságok hasábjait, a hatalom szépen elfalazta egymástól a társadalom rétegeit. Kosztolányi Dezső korában az értelmiség az „Édes Annák”, a cselédei révén még úgy-ahogy hozzájutott valami népismerethez. Ma nem lát át a szocializmus emelte magas falon.

Ami tavaly még elviselhető volt, az az idén már tűrhetetlen. Most már a reform és a változásokat csináló értelmiség nem maradhat meg a saját érdekérvényesítése körében. Most már nem lehet elég számára a sajtószabadság, és nem törődhet bele a tömegek elnyomorításába, mert így az egész nemzet veszti el a csatát.

A dolog lényege most ez: a vazallus elit – akarva-akaratlan, tudva vagy tudatalattian? – a nyomorúság kiterjesztésével, a politikai változások és a gazdasági átalakulás szempontjából nézve legnagyobb súlyú tömeg anyagi megbénításával húzza ki a szőnyeget a reform és a valódi változás követelői alól, és amikor az értelmiséget szinte ráuszítja a szabadon beszélésre, s köti le vele, maga akadálytalanul szervezi meg magának a „nagy koalíciót”, viszi át a hatalmát az új rendszerbe, amelyik így minden lesz, csak jó nem.

Eddig egyetlenegy lényeges követelés sem teljesült. A kártékony és veszélyes vízlépcsőt építik, a szerkezetátalakítás el sem kezdődött, az elit kiváltságai érintetlenek.

Az elit kiváltságait most nem azért kell megszüntetni, mert ennek közvetlen gazdasági haszna van, ámbár azért is, hanem azért, hogy a szegény emberek elemi igazságérzete kielégüljön. Háromszoros és tízszeres nyugdíjukat élvezni annak a „szocialista hazának” a szolgálatáért, amiről most kiderült, hogy nem szolgálat volt, hanem haszonélvezet, és a haza tönkrement bele – súlyos igazságtalanság. Addig, amíg ezt látják a tömegek, nem hisznek el semmit. S igazuk van. Nem lehet 78 ezer forint egy KB-titkár havi fixe, amikor az ország ekkora csődben van. (A HVG adata.) Munkásőrség? Igen, mert a „nagy koalíciót” csak a munkásőrség sorfalai között lehet megcsinálni.

A magyar élet alapkérdése az, hogy ez a vazallus elit kártékony. Tehetségtelen, korrupt és áruló. Helyes volt ugyan, hogy a demokraták az első pillanatban kimondták: nem törekednek bosszúállásra és még csak valódi számonkérésre sem, hanem megadják a lehetőséget mindenkinek a megváltozásra és a reform szolgálatára; hogy valódi nemzeti kiegyenlítődést akarnak, és valódi megbékélést. Ez az elv ma is helyes, a kinyilatkozás magasrendű. Az egy pillanatra sarokba szorított vazallus tábor azonban másként értelmezte: a demokrácia erői gyengék és talán gyávák is. Amit az egyik fél nemzetféltésből tett, azt a másik orvul akarta és akarja ma is kihasználni. Megkezdte a konvertálást, mégpedig a rossz tulajdonságok, az ízléstelenség, a korrupció és a bitorolt javak átszállítását a jövő készülő részvénytársaságaiba.

Ha ez így megy tovább, ha ez a konvertálás sikerül, itt rosszabb világ lesz, hiába lesz „többpártrendszer”, mint volt. És a nemzet lényeges sorskérdései nemhogy nem oldódnak meg, hanem súlyosbodnak a nagy bajok. A társadalom kettészakad, és a nagy része elmocsarasodik. Felépül egy akár mondén Nyugat-Magyarország, az lesz a kirakat, és mellette, körötte ott fog nyomorogni a „favellák” népe, kalibákban és piszokban. Magyar bennszülöttek. De az elitnek nagyon jó lesz. Milyen demokrácia ez?

S mindez egyszerűen csak azért lehetséges, mert a demokrácia erői mögött nem sorakozik fel a „démosz”. Vagy mert a demokrácia erői elnézik, szótlanul tűrik, hogy az elit, miközben nekik lehetővé teszi a szabadon beszélést, elnyomorítsa a népet.

A szakadékot „középosztály” és alsó réteg között kell áthidalni. Ötvenhat emléke és a forradalom véráldozata kötelezi erre a mai demokratákat. Más út nincs, mert a halálos helyzet másként feloldhatatlan.

Ám építse, szervezze az elit a maga „nagy koalícióját”, de alkosson a demokrata tábor ennél egy sokkal nagyobbat: a szegények és az elszegényedésre ítéltek, az „ágyútöltelékek” és a „széklábfaragók” nagy koalícióját.

Most két gyenge fél néz farkasszemet egymással: a köldökzsinórja sorvadt vazallus elit és a vele szövetkező korrupciós, élősködő, polgári erkölcs nélküli polgárság, és az önmaga hirtelen sikereitől is tétovává lett demokratikus értelmiség. Az erő azonban köztük és alattuk van, mozdulatlanságban.

Most újra a régi szocialista jelszó az időszerű:

„Munkát, kenyeret!”

Először ezt, utána a többit!