vissza a főoldalra

 2016.04.29. 

Makacs és maradi

A VERITAS vitaestje Ferenc Józsefről

Április 5-én, tartották a VERITAS-estek sorozat tizenhatodik vitáját a Budapesti Gazdasági Egyetem aulájában, Ferenc József, az alkotmányos király címmel. A témát Gergely András kutatócsoport-vezető moderálása mellett Anka László, a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa és Schwarczwölder Ádám, a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos segédmunkatársa mutatták be.

2016-ban lesz száz esztendeje Ferenc József halálának. A történészek szerint a kerek évforduló kiváló alkalmat nyújt arra, hogy felidézzék a nyolcvanhat évet élt király öregkorát, hogyan uralkodott a Monarchia és azon belül a Magyar Királyság felett. Gergely András felvezetőjében elmondta, hogy Ferenc József hosszú uralkodása nagyon sok kérdést, különlegességet, pletykát is fölvet. A vitaest résztvevői főleg a századforduló, 1900 utáni, idős uralkodóról beszéltek, mert ez kapcsolja össze Ferenc Józsefet a VERITAS vitaestjeinek korábbi témáival, amelyek a XX. század elejére és az első nagy háborúra vonatkoztak. Ferenc József a századfordulón 70 éves volt, ami akkor igen magas kornak számított, s az uralkodó ekkora több rokonát és kortársát is túlélte. Az első kérdés arra vonatkozott, hogy beszélhetünk-e cezuráról a XX. századba átlépő Ferenc Józseffel kapcsolatban. Anka László szerint igen, ekkora az uralkodó elmagányosodik, hiszen elveszti legfőbb támaszát, Sissit (1898), emellett Ferenc Ferdinánd és a császár között kibontakozik egy vita az előbbi házasságáról. A trónörökös pedig készül az uralkodásra, megkezdődik a kijelölt utód hatalmi bázisának kiépítése. Schwarczwölder Ádám viszont a cezura mellett beszélni kell folytonosságról is. Az 1867-től fennálló politikai rendszer addigra megszilárdult, s bár a magánéleti veszteségek „utolérték” 1900-ra Ferenc Józsefet, viszont nagyon sokan vannak körülötte, akik rég óta a környezetéhez tartoznak, és akik talán a családtagoknál is fontosabb szerepet töltenek be az uralkodó mindennapjaiban. Ebbe a környezetbe tartozik például legendás főhadsegédje Paar gróf, az egyik legbensőbb bizalmasa, akivel naponta együtt szivarozgatnak. Az 1900-as év belpolitikailag viszonylag nyugalmasnak számított Ausztriában és Magyarországon is.

A következő kérdés: hogyan választotta ki Ferenc József kormányai tagjait. Akna László kiemelte, hogy mindent a kiegyezéses rendszerből kell eredeztetni. Azok közül kerültek ki a vezető politikusok, akik ezt a rendszert elfogadták, s védelmezték. A magyar miniszterek, miniszterelnökök közül igen sokan már fiatalon kezdtek el politizálni. A két legfontosabb magyar személyiség Tisza Kálmán és fia, István volt, utóbbi már az 1889-es nagy véderővitában bebizonyította képességeit, mikor elmondta, hogy a Monarchiát csakis egy közös hadsereg védheti meg. Az osztrák miniszterek, kancellárok a helytartókból, a tartományi gyűlések képviselőiből kerülnek ki. Különleges réteg az osztrák arisztokrácia; Eduard Taaffe gróf 1879 és 1893 közt Ausztria miniszterelnöke, aki a császár gyerekkori játszótársa volt. Az pedig természetes volt, hogy csak olyan személy lehet a közös külügyminiszter, aki Ferenc József politikáját elfogadja. Ferenc József 1867 után belehelyezkedett alkotmányos uralkodói szerepkörébe. Hatalma azonban sokkal kiterjedtebb, politikai szerepe sokkal meghatározóbb volt, mint az angol uralkodóé. A közös ügyek végül is nem a két szövetkezett ország közös ügyei lettek, hanem a hadsereg és a diplomácia irányítás, mint uralkodói jog a kezében maradt. De még fontosabb volt az a nem hivatalos, szóbeli megállapodás, hogy sem a magyar, sem az osztrák kormány nem terjesztett törvényjavaslatot a parlament elé az ő előzetes szentesítés (jóváhagyása) nélkül. Schwarczwölder Ádám mindezt annyiban egészítette ki, hogy Ferenc József számára mindig az volt a fontos, hogy az adott politikus mennyire hasznos. Ő, a végletekig konzervatív személyiség, ha a birodalom érdekei úgy kívánták, akkor liberális politikusokkal is tökéletesen együttműködött.

Rátérve a konfliktusok eredőjére a történész kihangsúlyozta, hogy a Monarchia legnagyobb problémája a nemzetiségi kérdés volt. Ferenc József személy szerint egyik nemzetiséggel sem tudott azonosulni, sőt gyakran panaszkodott amiatt, hogy szinte mindenki a nemzetről és a hazáról beszél, s egyre kevesebben a császárról. Nem is igazán értette a nemzetiségi törekvéseket. Koerber osztrák miniszterelnök egyik feljegyzéséből tudjuk, hogy 1904 őszén az uralkodó azt mondta: „a sok nemzet együtt jelentős erőt képvisel. Egyenként, önmagukban sokkal szegényebb körülmények közt élnének.” A magyar miniszterelnökök szerették volna a királyt nemzeti színben feltüntetni, de ez nem sikerült, mert Ferenc József nem vágyott a népszerűségre. Úgy nevelték, hogy Isten kegyelméből uralkodik, s nem azért, mert alattvalói szeretnék. Ezért még szimbolikus engedményeket sem tesz a magyarok irányába. A császári himnuszt magyar állami ünnepeken is el kellett játszani.

A külpolitikáról: a császár az 1864-ben még Poroszország oldalán harcolt a Dánia elleni háborúban, azonban 1866-ban már Poroszország ellenfeleként viselt hadat. A helyzetet súlyosbította, hogy Itália és Poroszország szövetséget kötött, ennek az lett volna a veszélye, hogy egyszerre két fronton kellett volna hadat viselni az ellenséges hatalmakkal. Ferenc József 1866-ban egyezményt kötött III. Napóleonnal, amely kimondta, hogy az osztrák fennhatóság alatt álló Venetó tartományt a Szárd Királyságnak kellett juttatni, függetlenül a poroszokkal folytatott háború kimenetétől. A császár a megállapodás ellenére – mivel a terület harc nélküli feladását nem találta elfogadhatónak – harcot indított Itália ellen. Ez a háború vereséggel végződött és 1866-ban aláírták a prágai békét. A béke értelmében létrejött a Kisnémet egység, porosz vezetéssel. Ausztria nagyhatalmi helyzete megrendült, ráadásul a békeszerződés értelmében újabb tartományt veszített a Monarchia, mégpedig Velencét. 1873-ban Bismarck törekvésinek megfelelően Ferenc József belépett a „három császár szövetégébe” (Dreikaiserbund), melyben a németeken kívül még Oroszország képviseltette magát. A szövetség kialakulásában Ferenc József is döntő szerepet vállalt azáltal, hogy 1873-ban közösen jelent meg II. Sándor cárral Berlinben. Az 1877–78-ban lezajlott orosz–török háború utáni rendezésről a berlini kongresszus gondoskodott 1878-ban. A Monarchia engedélyt kapott Bosznia-Hercegovina okkupációjára. Az okkupációnak nem új terület szerzése volt az oka, hanem a vegyesen lakta területek szerb kézre kerülését kívánta megakadályozni. A tárgyalásokon Andrássy Gyula vett részt, és az ő nevéhez fűződik a német–osztrák–magyar szövetség szorosabbra vonása is, a kettős szövetség keretében, 1879-ben. A katonai védelmi szövetség a Monarchia számára azért volt kedvező, mert egy esetleges orosz támadás esetén biztosított német támogatást. A szövetség 1883-ban bővült hármas szövetséggé, Olaszország bevonásával, 1884-ben a románok is csatlakoztak. A kettős szövetséget Ferenc József minden ellenzőjével szemben megvédte, viszont a később csatlakozottakkal szemben fenntartásokkal viseltetett, ami később a két szövetséges eltávolodásához vezetett.

Ferenc József a külpolitikát a maga szakterületének tartotta, ám azt valójában külügyminiszterei irányították (Andrássy, Kálnoky, Aehrenthal). Ferenc József dinasztikus úton próbált külpolitizálni. Kapcsolatai révén igyekezett elkerülni a konfliktust Oroszországgal. Aehrenthal azonban veszélyeztette azt a politikát, amellyel az Ausztria és Oroszország balkáni érdekeltségeinek kényes kérdéseit igyekeztek kerülni. Végül 1908-ban Bosznia annexiójához vezetett. Ferenc József egyre nehezebben talált közös hangot uralkodótársaival, bár II. Vilmos energikus politikáját becsülte.

Az 1908–1914 közötti időszakban továbbra is kitartott békepolitikája mellett, annak ellenére, hogy vezérkari főnöke, Hötzendorf többször is felvetette az Olaszország és Szerbia elleni megelőző háború lehetőségét. A trónörökös meggyilkolása után Ferenc József azonban külügyminiszterének, Leopold Berchtoldnak engedett és kemény ultimátumot intézett Szerbiához, végül ez vezetett az I. világháború kitöréséhez.

            Ferenc József családját sok tragédia érte, amely nemcsak egy személy, hanem egy ország tragédiáját is jelentette. Ferenc József egyetlen fia, Rudolf trónörökös öngyilkosságot követett el a mayerlingi vadászkastélyban, miután megölte szeretőjét, a 17 éves Vetsera Máriát. Rudolf főherceg halála után az örökösi sorrendben Ferenc József legidősebb testvére következett volna. Ferdinánd Miksa főherceget, akit III. Napóleon segített Mexikó trónjára, azonban 1867-ben Mexikóban a felkelők kivégezték. Neki feleségétől nem született gyermeke, így a császár második legidősebb öccse, Károly Lajos főherceg következett, aki 1896-ban bekövetkezett haláláig volt a trón örököse. Ekkor az ő fiai jöttek szóba; először Ferenc Ferdinánd, aki 1914-es meggyilkolásáig maradt a trón örököse. Ferenc József nem volt szívélyes viszonyban a vele eltérő nézeteket valló unokaöccsével. Amikor vezető katonai körök nyomására a császár bizonyos területeken teret engedett az ifjú Ferdinándnak, ez számos konfliktushoz vezetett. Ferenc József azt sem bocsátotta meg neki, hogy trónörökösként rangon aluli házasságot kötött Chotek Zsófia grófnővel. Ferenc Ferdinánd házasságából két fiúgyermeke is született, ők azonban ki voltak zárva a trónöröklésből, mert Ferenc József csak ezzel a feltétellel engedélyezte a szülők házasságát. 1914-ben a következő trónörökösre került sor. Ferenc Ferdinánd legidősebb bátyja, Ottó Ferenc főherceg már 1906-ban meghalt, ezért az ő legidősebb fia, Károly főherceg lett a trónörökös. 1916-ban, Ferenc József halálakor ő örökölte a Monarchia trónját.