|
 2016.04.29.
„Nagyon szerettem Szlovákiába járni”
– Kiss Gy. Csaba a lengyeltől a szlovákig
Kiss Gy. Csaba József
Attila-díjas irodalomtörténész volt a pozsonyi Quo Vadis Ház
vendége. A rendezvényt a Magyar Intézettel közösen szervezték
meg. Az irodalomtörténész egyetemi tanár, aki korábban a
nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen is oktatott, jelenleg Varsóban
tanít. Hiszi, hogy a békés együttélés és elfogadás alapja
egymás megismerése.
Miképp került Lengyelországba? Mikor járt ott először?
Az ottani tapasztalatai alapján, mennyire ismernek, és hogyan ítélnek
meg bennünket, magyarokat a lengyelek?
Először véletlenül kerültem Lengyelországba. Amikor
tizenkilenc éves voltam, autóstoppal elindultunk egy barátommal.
Akkoriban divat volt oda járni, mivel nyugatra nem mehettünk.
Lengyelországról sok érdekeset hallottunk, több lengyel filmet
vetítettek Magyarországon, ezeket nagyon izgalmasnak találtuk.
Emlékeztünk arra, hogy ötvenhatban milyen nagy szeretettel
viseltettek velünk szemben a lengyelek. Nagyon sok adományt küldtek,
vért, ruházatot. Ez az akkori út meghatározta az életemet,
hiszen elkezdtem lengyelül tanulni. Másfél hónap alatt
megtanultam annyira lengyelül, hogy meg tudtam magam értetni, ez
óriási élmény volt. Nagyon kedvesen fogadtak.
A lengyel volt az első szláv nyelv, amit megtanult.
De nagyon jól beszél szlovákul. Mikor és milyen indíttatásból
tanult meg szlovákul?
Az iskolában tanultunk oroszul, nagyon rossz volt a tanítási
módszer, 1956-ban pedig egy ideig hivatalosan beszüntették az
orosz nyelv tanítását. Amikor újra bevezették, sztrájkra
keltünk. Nem sokat adott az orosz nyelvoktatás, a szláv
nyelvekből inkább az idegenséget és az ellenszenvet. Viszont
óriási felszabadító erővel bírt számomra a lengyel. Hallás
után tanultam, az első napokban, amikor a lengyel szavakat mondták,
azokat előbb cirill betűkkel láttam a fejemben. Lengyelországban
másfél hónap alatt elsajátítottam annyira a nyelvet, hogy
tudtam beszélgetni, és sok mindent meg tudunk a lengyelekről,
éreztük, hogy ott nagyobb a szabadság. Budapesten beiratkoztam
a Lengyel Intézetbe és mindennap módszeresen tanultam lengyelül.
Ha tudtam, akkor elmentem Lengyelországba is. Kalocsán voltam
egy hónapig tanítási gyakorlaton, ahol a Szabad Európa Rádió
adásaiból megtudtam, hogy mi történik Csehszlovákiában,
ekkor választották meg Alexander Dubčeket első titkárnak.
Beszámoltak az 1968-as írószövetségi ülésről is, és
nagyon izgalmasnak találtam a csehszlovákiai mozgolódást.
Elhatároztam, hogy a tavaszi szünetben felutazok Pozsonyba.
Megkaptam egy magyar diák elérhetőségét, a malomvölgyi kollégiumban
laktam. Találtam magyar barátokat, akiknél lakhattam a kollégiumban,
és jártam a várost. Emlékszem egy borozóra, ahova nagyon sok
egyetemista járt. Előfordult, hogy felállva énekeltük a
Kossuth nótát, akkor az még senkit nem zavart. Március végén
voltam Pozsonyban. Ekkor jöttem rá, hogy a lengyel tudásomnak köszönhetően
egy picit értek szlovákul. Ez egy nagyon fontos impulzus volt,
az 1968-as időszakban figyeltem a sajtót, a cseh és a szlovák
újságokat is. Majd találkoztam a budapesti könyvhéten Turczel
Lajos tanár úrral és mondtam neki, hogy szlovákul szeretnék
tanulni. Nagyot nézett, de megígérte, hogy küld egy tankönyvet.
El is küldte a könyvet, és ekkor kezdtem szlovákul tanulni.
A szlovák nyelv
megtanulására ösztönzött több magyarországi fiatalt. Ezek a
fiatalok elindultak egy úton, létrehozták a Terra Recognita
Alapítvány, amely a magyar–szlovák történelmi megbékélést
szorgalmazza. Kiadták a „Meghasadt múlt – Fejezetek a szlovákok
és a magyarok történelméből” című könyvet szlovák és
magyar nyelven egyaránt. A tankönyv azonban még várat magára…
Budapesten, az ELTE-n tanítottam a Művelődéstörténeti
Tanszéken. A közép-európai nemzeti szimbólumokról és
nacionalizmusokról tartottam szemináriumokat és előadásokat.
Miután nagyon szerettem Szlovákiába járni, Királyhelmectől,
Alsókubinig, Bártfától a Csallóközig végigjártam az egész
országot. Közben Miskolcon is tanítottam, és ott jöttem rá,
hogy a történelmi felső-Magyarország művelődéstörténete
nincs feldolgozva, egy fehér folt. Ekkor elkezdtem olyan szemináriumokat
tartani, ahol ezzel foglalkoztunk, pontosabban a kiegyezéstől,
azaz 1867-től 1918-ig. Aztán mondtam a diákjaimnak, hogy meg
kellene tanulniuk németül és szlovákul. Németül elég sokan
tudtak, de láttam rajtuk, hogy az ötlet megtetszett nekik és
elkezdtek szlovákul tanulni. Közülük páran beiratkoztak szlovák
nyelvtanfolyamra nyáron. Ezek között a volt diákjaim között
van kiváló történész és diplomata is. Demmel József például
történész, Zahorán Csaba most adta be a doktori disszertációját,
Kollai István, aki a Magyar Intézet igazgatója volt és Kiss
Balázs, aki Magyarország pozsonyi nagykövetségén diplomata is
a tanítványaim voltak, és nagyon büszke vagyok rájuk.
A volt diákjai el szokták mondani, hogy ön mutatott nekik
utat, még ma is segíti az útjukat, tevékenységüket?
Kiss Balázs, aki a pozsonyi nagykövetségen dolgozik már
akkor hívott, amikor még Varsóban voltam, kijött elém a
vonathoz. Élő a kapcsolat, ugyan nem dolgozunk most együtt,
mivel én Varsóban vagyok, de tervezünk egy új, tudományos
projektumot elindítani, ebben számítok rájuk. A közös visegrádi
emlékezet helyeit szeretnénk feldolgozni, ebben vannak földrajzi
régiók, személyek, események. Szent Adalberttől, 1968-ig
szeretnénk feldolgozni ezeket az eseményeket.
Sokan a német–francia példát hozzák fel. Létrejöhet
egy hasonló magyar–szlovák megbékélés, és van esély egy
hasonló történelemtankönyvre, mint amit ők megalkottak?
A két helyzet teljesen más, más a történelmi háttér a
két esetben. Magyarországnak és Szlovákiának van egy közös
államisága. A modern szlovák nemzet részben annak köszönhette
a létrejöttét, hogy a Magyar Királyság területén élt. A
Magyar Királyság olyan határterületén, amelyik a szláv
szomszédságtól, a csehektől és lengyelektől elhatárolta. A
német–francia történelmi megbékélés folyamatának
gyakorlati teendőiből azonban lehet meríteni. A Qou Vadis Házban
megtartott beszélgetés után elhangzott, hogy már Rózsahegyen
is lehet magyarul tanulni, ez egy jó út lehet. A testvérvárosok
és iskolák találkozóit is meg lehet szervezni, diákcsereprogramokat
kellene tartani, ezek nagyon fontos lépések a megbékélés
folyamatában. Ilyenkor Segeš Vladimír barátom jut eszembe, aki
hadtörténészként dolgozik. Amikor elkerült egy évre
Budapestre, megrémült, hogy mi lesz ott vele. Végül nagyon jól
érezte magát, befogadták az ottani diákok, eljártak együtt sörözni.
Az egész életére kiható élmény volt számára, hogy befogadták
a magyarok. Nagyon hiányzik, hogy nincs egy ilyen élő
kapcsolat. Az Erasmus programmal el lehet jutni más egyetemekre,
de más jellegűre gondolok. Kellene egy ösztöndíjprogram,
amellyel szlovákokat, románokat, horvátokat lehetne megszólítani.
Készülnek az együttműködési tervek, amelyek aztán sokszor
nem működnek, mert nem ismerjük egymást.
A szlovák–magyar viszonyra sokan mondják, hogy soha nem
volt még ilyen jó. Mi, akik itt élünk, ezt nem mindig érzékeljük
így. Felmerül a kérdés, lehet-e úgy jó a viszony két nép között,
hogy a múltunk sérelmeit nem zártuk le?
Ez mind a két oldalról sérelmekkel teli kapcsolat. A valós
sérelmekhez pedig hozzájön a vélt sérelem is. Azt gondolom,
hogy az előítéleteket nem lehet megszünteti, de meg lehet
ezeket szelídíteni. Viszonylagossá kell tenni. A nemzeti mítoszokra,
hazateremtésre, hősökre szükség van. Esetünkben ezek a hősök,
Kossuth és Štúr szemben álltak egymással. Fontos lenne, hogy
a saját történelmét mindenki viszonylagosnak lássa. 1848-al
kapcsolatban a szlovákoknak nem olyan egyszerű, hiszen a magyar
kormány fegyveres erejében szolgáltak. Történelmi tény, hogy
nagyobb volt a szlovákok aránya a magyar honvédseregben, mint
az ország lakosságában. A branyiszkói hősök, szlovák hősök
voltak. Ők azt énekelték, hogy Lajos Kossuth odkazuje…
Ugyanis nem tudtak magyarul. A magyar történelemtudatban is nagy
hiányosságok vannak. A magyarországi történelmi tudatban
nincsen benne, hogy ez egy több nemzetiségű ország volt. Tehát
mind a két oldalon van egyensúlyhiány. Az is gond, hogy a régi
és a
mai Magyarországnak
szlovákul két neve van. A magyar nyelvhasználatban is igazságtalan,
hogy mi nem különböztetjük meg a Királyságot és a mai országot,
de a szlovák nyelvhasználatban igazságtalan, hogy az állami
kontinuitást megtagadja. A francia nyelvű trianoni szerződésben
a régi és az új Magyarországot is Hongrie-nak nevezték, és a
csehszlovákok is ezt írták alá. De ezzel szembe kell tudni nézni
mindkét oldalon. Ha ez megtörténik, előbbre léptünk. Én sem
tartom ideálisnak a szlovák–magyar viszonyt, de jó, hogy
nincsenek olyan provokatív esetek, mint a Malina Hedvig-ügy
volt. Az esetről több szlovák oknyomozó újságíró írt, egy
helyütt azt olvastam, hogy a titkosszolgálat is benne volt az ügyben.
Már csak az a kérdés, ez kinek az érdeke, hiszen sem az akkori
magyar, sem az akkori szlovák politikának nem volt érdeke. A
szlovákiai magyar politikai helyzetet is nagyon rossznak tartom,
de ez a szlovákoktól független.
Neszméri Tünde
Fotó: a szerző
Megjelent a
Szabad Újság április 13-i számában
|
