vissza a főoldalra

 2016.04.29. 

Csurka István: LÉGI PARÁDÉ – 1989

Az MSZMP Központi Bizottsága „jelentést hallgatott meg” március 15-e lefolyásáról, és jóváhagyólag tudomásul is vette. Nem tudjuk, hogyan zajlott le ez az ülés, ez az aktus. Azt azonban igen, hogy ez maga a képtelenség. Mit kellett ezen jelenteni? Nem voltak jelen? Nem láttak és nem hallottak semmit? És miért viselkedik még mindig birtokosként ez a testület? A hűbérúr és a fő vazallusai meghallgatják, mit mondtak a füstpénzről, a tizedről meg a katonaállításról a jobbágyok ezen az ünnepen, amit ők nagy kegyesen visszaadtak nekik? Miért figurázza ez a testület még mindig azt, hogy képes akármit is pozitívan előmozdítani ebben az országban? Határozatokat hoz, programot gyárt, szervez, tájékoztat, és nem akarja észrevenni, hogy ennek már semmi értelme. A közönség régen kiment a színházból, ők meg csak mondják, mondják a szöveget? És ha jelentették nekik: „az alattvalók kulturált viselkedés közepette irántuk érzett nagyfokú ellenszenvükről és elégedetlenségükről tettek tanúságot”, akkor hogyan lehetett ezt jóváhagyólag tudomásul venni?

Elkezdődött hát az alkotmánykampány, szárba szökkent immár a sztrájktörvény, végezhetnénk koreográfiai mutatványokat a korszerűnek kidobolt – lehet, hogy az is – társulási törvény ütemeire, s egy kis gyűrögetés után használhatnánk egészen más célra a ma már mindenki által csak papírkacatnak visszaigazolt sajtótörvényt, és végül, de nem utolsósorban fejünk felett károg már a párttörvény. Felhős az ég.

Működő országgyűlésünk ontja a fekete törvényfüstfellegeket. Soha még ennyi törvényt nem gyártottak azok, akiknek éppen az volt a különös ismertetőjelük, hogy fittyet hánytak minden törvényre.

A dolgok gyönyörűen haladnak előre, és – dermesztő sivársággal áll minden.

Nagy szárazság volt a télen. Néhány hétre még a légmozgás is megszűnt. Százezrek majd megfulladtak a fővárosban, az Alföldön pedig – válaszul a mozdulatlanságra – porvihar tömte be a tanyaromok fekete lukait – régen ablakok voltak – meg a szűk résű hajdúszemeket.

A nyíltság – micsoda hülye szó ez is! Miért nem sajtószabadság? – éjféli zivatarként, dörgéssel és villámlással tört rá a társadalomra, talán Ady Endre „különös nyáréjszaká”-jának reprintjeként. Azt ígérte, hogy negyedórás átvonulása után kitisztul a levegő, és a felriadt madarak trillái kíséretében borulhatunk egymás nyakába széltől még lengedező függönyeink mögött. De nem így történt. Nincs enyhület. A nyíltság itt maradt, és átalakult ólmos esővé. A kedvetlenség terjed tovább, mivel a szabadság részben a másként mellébeszélés szabadsága lett. Új ragozás folyik a kásás torkokból, sehol egy pici beismerés, sehol egy „sajnálom”. Törtet, csörtet és liheg a nem is olyan régen még Kádár János pajzson tartásával haszonélvezeteket szerzett elit, hogy minden bajért, romlásért és galádságért őt – az öreget – és csakis őt tegye felelőssé, hogy hot dogként kiárulhassa János bácsi bűneit, és ezen is csak megszedje magát. A tegnap még hírverők, bálványzománcozók, hajbókolással székfoglalók mára felcsaptak az aranyborjú röntgenezőivé, ők fedezik fel a repedéseket, és ők minősítik pazarlónak azt a korszakot, amiből egész vagyonuk származik.

De ez még mind semmi. Félő, hogy a nyíltság végeredmény lesz, ahelyett hogy az „alul” megindult és bekövetkezett változások következménye volna. Kiszámíthatatlan, sőt végzetes fejleményekkel járhat az, hogy a társadalom annak fejében kapja a szabadon beszélést, hogy az élet valódi színterein nem történik semmi jó, és ebbe még bele is törődik. Nem csak egy pokoli légi parádé ez? Fent a nyíltság egén bukfenceznek füstcsíkhúzó denevérszárnyúak, felírják az égre márciust, októbert, a 301-es parcellát, Recsket, mindent, amit meg lehet tapsoltatni, és odalent meg tökmagot köpködve bújik össze a nép, mert ez az egyetlen lehetősége.

Ha lent nem történik semmi, ha nincs kürtős kalács a vásárszéli sátrakban, akkor hiába van az egész légi parádé. Lassan megszokjuk, hogy már mindenről lehet beszélni. Beszélni, beszélni, beszélni. Szétmegy a fejünk a saját szavainktól, minden ronda bűnét ráolvassuk a nagy Sztálin-szfinxre, de az csak vigyorog.

 ***

 Lehet ennyire eredménytelen egy sajtószabadság?

Március idusa tüneményes volt Budapesten, Magyarországon. Kitárulkozás, egynapos szabadságünnep. Budapest értelmisége bevonult a Belvárosba, dalolt, radikális jelszavakat kiáltozott, belefürdött saját 12 pontjaiba, márciust játszott. Erre az egy napra elhitte, hogy vége van annak a rendszernek, amelyik eddig nem engedte márciusi szabadságtort ülnie.

Miközben az ember a lendületes szónoklatokat hallgatta, a követelések logikáján fellovagolt a szabadság Tejútjára, nemigen tudta elképzelni, hogy ez a rendszer másnap folytatódik.

Pedig folytatódott. A nómenklatúra tudomásul vette, hogy a százötvenezer felvonuló nem szereti, és uralkodik tovább. A tömegtájékoztatás még aznap este lefaragta, szétkente és ellapította a forradalmakat összerímeltető belvárosi séta lényegét.

Néhány nappal később az MSZMP Központi Bizottsága „jelentést hallgatott meg” március 15-e lefolyásáról, és jóváhagyólag tudomásul is vette. Nem tudjuk, hogyan zajlott le ez az ülés, ez az aktus. Azt azonban igen, hogy ez maga a képtelenség. Mit kellett ezen jelenteni? Nem voltak jelen? Nem láttak és nem hallottak semmit? És miért viselkedik még mindig birtokosként ez a testület? A hűbérúr és a fő vazallusai meghallgatják, mit mondtak a füstpénzről, a tizedről meg a katonaállításról a jobbágyok ezen az ünnepen, amit ők nagy kegyesen visszaadtak nekik? Miért figurázza ez a testület még mindig azt, hogy képes akármit is pozitívan előmozdítani ebben az országban? Határozatokat hoz, programot gyárt, szervez, tájékoztat, és nem akarja észrevenni, hogy ennek már semmi értelme. A közönség régen kiment a színházból, ők meg csak mondják, mondják a szöveget? És ha jelentették nekik: „az alattvalók kulturált viselkedés közepette irántuk érzett nagyfokú ellenszenvükről és elégedetlenségükről tettek tanúságot”, akkor hogyan lehetett ezt jóváhagyólag tudomásul venni?

Sajnos, van egy megoldás: nem ezt jelentették nekik. Hanem a szomorú igazságot, a teljeset: nem történt semmi. És ők ezt vették „jóváhagyólag” tudomásul.

Az ellenzéki társadalom is vereséget szenvedett 1989. március 15-én. Éppen elsöprő utcai győzelme által. Kiderült ugyanis, hogy ez a szocialista városállam nem Jerikó fala, szavakkal meg nem dönthető. Még csak változást sem lehet elérni benne szabadságbejelentésekkel. Pedig hány ember sétált a tömegben emlékhelyről emlékhelyre, szobortól szoborig, azzal a szemlehunyásos elrévüléssel, hogy „vége”. Hány idős ember sóhajtott fel, meghurcolásaira és meggyötörtetéseire emlékezve: „Ezt is megértem!”

Felirat is volt, amelyik ezt hirdette: „1945–1989. Ennyi volt – elég volt.” Mindent, amit csak akartak, az arcába vágtak Budapest értelmiségi polgárai a „fennállóknak”. És az még csak le se törülte.

Mert a külváros hallgatott. A rákosszentmihályi kiskertek tulajdonosai fűbe tett táskarádió mellett veteményeztek, családok inkább elvonultak kirándulni, vagy halaszthatatlan otthoni elfoglaltságot találtak maguknak, és a borostás képű fizikai dolgozók ugyanúgy a kocsmát és az üveges sört választották, mint más munkaszünetekkor, mígnem a tehetősebb közömbösök ismét elindultak a császárvárosba, a Mariahilferstrasse felé hűtőládáért – amibe holnap nem lesz mit tenni. Sok százezer ünnepelt – országosan – kettéosztva vagy összevontan, és ha összevontan, akkor csak zárójelben, több millió meg nézte, ha nézte.

Kiderült, hogy azoknak van igazuk, akik azt mondják, sokkal nagyobb baj van a magyar életben, mintsem hogy a politikai rendszer felszínváltozásaival meg lehetne gyógyítani. A társadalom ketté van szakadva. Nincs kedve a népnek a fennkölt demokráciához? Nem is tudja, mi volna az. A hatalom pedig a kezdetbeni ijedelmek után már csak kuncog az egészen. Még inkább lovat ad az ellenzék alá: Ostorozzatok csak bennünket csípősebben! Leplezzetek le még radikálisabb mozdulatokkal! Tüntessetek! Tiltakozzatok!