vissza a főoldalra

 

 

 2016.08.05. 

Nyelv és rög

A felvidéki magyar habitus és fejlődésének hátterei

VI. rész

Az 1948-as kommunista hatalomátvétellel kezdődő szocialista társadalomépítés a felvidéki magyar társadalmat már legyalult állapotában találta. Csehszlovákiában 1945 és 1948 között a magyarokkal szemben érvényesített jogfosztottság a reszlovakizáció és kitelepítések által lefejezte a felvidéki magyarságot. Nemességünket, nagybirtokosainkat, élen járó értelmiségünket, egyházi vezetőinket, városi polgárságunk javát, falusi nagygazdáinkat, tanárainkat, papjainkat ellehetetlenítették, áthelyezték, elűzték vagy kitelepítették.

A Csehszlovákiában élő államalkotó nemzetek, a csehek és szlovákok társadalmának csak 1948 után adatott meg egy hasonló társadalomátépítésbe belekóstolniuk, amely a kommunizmus propagandája által hirdetett társadalmi egyenlőség taktusában folyt le. A csehek és szlovákok társadalmának hagyományos keresztény, nemzeti, demokrata értékek mentén húzódó gerincét a kommunizmus roppantotta meg, ám nem végzett olyan mélyreható kigyökerező pusztítást csehszlovák állambeli szláv testvéreinknél, mint felvidéki magyar társadalmunkban. Összevetve, a felvidéki magyarok a legnagyobb kárvallottjai a háború utáni társadalmi átépítéseknek, mert rajtunk először is a reszlovakizáció magyartalanítása zakatolt le kéz a kézben a Magyarországra való kitelepítésekkel, miután a csehszlovák össztársadalmat, és ezzel természetesen a felvidéki magyarokat is érintő szocialista rendszer kiépítése következett.

Mindamellett, hogy a szocialista Csehszlovákia propagandájában számolt a magyar dolgozókkal és a parasztsággal, az államalkotó nemzetek, a cseh és a szlovák nemzet igényeit tartották szem előtt. Így a reszlovakizáció által elért eredmények – úgymint a szlovák telepítések magyarlakta területre, a szlovák tannyelvű iskolák nyitása magyar falvakban, a magyar egyházi élet elszlovákosítása és minden hasonló asszimilációs vívmány – védelme a jellemző az 1948-as kommunista fordulatot követő években, évtizedekben, párhuzamosan lehetővé téve, hogy a szocialista szabályokat betartandó, szerveződhessen a magyar kultúr- és társadalmi élet is. Az elszlovákosító vetőmag elhintetett és óvták, hogy termést hozó szárba szökkenjen.

A megalakuló helyi tanácsok, termelő szövetkezetek szlovák nemzetiségű, illetve csak szlovákul tudó elöljáróinak magyar kisebbségi területre való helyezése továbbra is az 1920-ban felvett, s a II. világháború után hivatalosan lezajlott asszimilációs politikának a további kiszolgálása volt. Jogfosztottságunk idején Gróf Forgách Károly falumban, Gímesen működő Erdőhivatalának állami kézbe kerülése után a gróf régi – nem csupán magyar – erdészei új, állami szlovák erdészekkel lettek helyettesítve.

Az addig magyar nyelven zajló erdészhivatali munka az állami vezénylet alatt automatikusan szlovákká lett. Hasonlóképp zajlott ez le a többi magyar tulajdonban lévő vállalatnál is vidékeinken, s a tekintély, a kenyéradó nyelve a magyar helyett a szlovák lett.

Az addig a magyar nyelv taktusa alatt zakatoló malmok, cukorgyárak, mészárszékek, téglagyárak és más Dél-Szlovákia területén főleg magyarokat foglalkoztató üzemek, vállalatok az új tulajdonos, az állam beavatkozása által szlovák ajkú elöljárókat kaptak. Ezen elöljárók, üzemvezetők, igazgatók e cégeken belül a nagyobb presztízsű pozíciókra természetes módon szlovák, illetve szlovákul jól tudó egyéneket emeltek, ami a magyar alkalmazottakban a szlovák nyelv felértékelődését, saját nyelvének, munkahelyéről való kiszorítását, lassú értékvesztését jelentette fokozatosan.

Ezen bevett asszimilációs módszer alkalmazása az 1948 után bekövetkező termelőszövetkezetek megalapításánál erősen érzékelhető, melyek megalakulását egy magyarlakta falu sem kerülhette el. Megannyi faluban a szövetkezeti elöljárók nem az alapító tagként belépett magyar gazdák soraiból léptek elő, hanem a szlovák kolonisták, telepesek soraiból lettek kinevezve, hogy ezzel nyerjen a falusiak szemében presztízst a szlovák nyelv. A magyartalanítással megnyomorított, kitelepítések rémképével a szeme előtt élő, szövetkezetbe lépésekor az állami szervek részéről legtöbbször megzsarolt magyar paraszt ilyen esetekben már tiltakozni sem mert, ha a falu földjei és ezzel a saját földjei felett is olyan „gyüttment” ember rendelkezett, akinek nem egy esetben a szavát sem értette. Nem számított sok esetben az sem, ha a magyar gazda kommunista elveket vallott és a kommunizmus fáklyavivőjének számított a faluközösségben. E tekintély célú szlovák döntéseket, kinevezéseket a magyartalanítás továbbélésének tekinthetjük a szocialista társadalomépítés négy évtizedének teljes idején. E módszer dokumentumokban, kinevezési végzésekben nehezen, esetleg csak egyes esetekben érhető tetten, ám a tárgyalt kor köztünk élő tanúinak Felvidék-szerte megtett vallomásai, azok sorstörténete és az etnikailag, nyelvileg megbolygatott magyar falutársadalmak állapota ma a bizonyíték.

A magyartalanítás szelleme a reszlovakizáció idején beleágyazódott nem egy szlovák ember, szlovák kommunista lelkébe. E szellem által mételyezett kommunista elöljárók, vezetők a szocialista rendszert sokszor még tudattalanul is kéz a kézben a felvidéki magyar társadalom kárára zajló magyar elem mellőzésével és szlovák elem terjesztésével kezdték építeni. A szocialista rendszer kiépültével egy olyan rendszerfödém emeltetett a csehszlovákiai össztársadalom fölé, amely által a kommunizmus elvével takaródzó magyarellenes kommunista elöljárók nyugodtan végezhették és ellenőrizhették a dél-szlovákiai magyar településszövet kárára zajló magyartalanító munkájukat.

A reszlovakizáció időszakában erősen terjedő káros eszme, mely a magyarokat mint ártó, a szlovák nemzetet az előző századokban lenyelni akaró jelenségnek tartotta, a köznép szemében divatossá vált. A két háború közt a háborús szlovák állam idején is élő nézetet a szlovák nép széles rétegei elfogadták, mivel nem volt előttük ismeretlen és immáron államilag is megszentelt dogmává kezdett válni.

A népléleknek jól esett sikertelenségei okán a bűnbak megtalálása. Az állam részéről tolerált, már-már támogatott nézet sajnos később a filmgyártásban is megmutatkozott, amely manipuláló erejével máig képes továbbéltetni a magyarokkal szembeni ellenérzéseket. Az 1950-es évek filmgyártását, mely egy kis nosztalgiával tekintett vissza a Monarchia békebeli időszakára, még szolgált egyfajta megbékélésnek, elfogadásnak. E filmekben a magyar jelleg, a Monarchiabeli hangulat ha szatirikusan is, mindamellett szimpatikusan van bemutatva. Ám ezt az 1960-as, 70-es, 80-as évek filmgyártásában előbukkanó trend váltotta föl, mely céljának tartotta a szlovák nép magyarok általi elnyomását bemutatni a 19. század idején, 20. század elején. A szlovák televízió tévéfilmgyártása vállalta magára ennek oroszlánrészét. Szlovák nemzetébresztők magyarországbeli sorsát, üldöztetését jelenítették meg e filmek. Nemcsak sorsukról, de regényeik, novelláik alapján is készültek tévéfilmek. Szereplőinek viszontagságos sorsáról nagyrészt mindig egy jelenség tehetett, az pedig a magyarizáció, tehát a magyar fennhatóság erőszakos elmagyarosító politikája a szlovákokkal szemben. E filmek száma csak az én tudomásom szerint majd félszázra tehető. A szocializmus éveiben a szlovák tévé monopóliumának idején állandó jelleggel levetített ilyen nemű filmek a szlovák lakosság tudatába akarva akaratlanul beleégették, erősítették és éltették a magyarokkal szembeni ellenérzést. Azon történelmi filmek, melyek a török háborúk idejéről, a kassai dóm építéséről, a kalandos életű Benyovszky Móric báróról stb. szóltak, szinte csak a szlovák elem létezéséről adtak tudomást. A szlovák televízió és filmgyártás konzumensének, tehát főleg a szlovák népnek azt a hamis képet csöpögtették be a tudatába, hogy a nagy történelmi hőskorokban csupán szlovákok voltak, ők voltak azok, akik helytálltak. A magyar hivatalnokok, urak csak mint a szlovák nép, jobbágyság, illetve értelmiség elnyomói szerepeltek. Azon felvidéki magyarok tudatalattijában, akik kitették magukat a szlovák tévé ebbéli hatásának, a szlovák nép szenvedéséért való felelősséget és abból fakadó bűntudat érzését vagy épp ellenkezőjét, a szlovákokkal szembeni ellenérzést váltotta ki. E filmek a televízió pionír korában sok esetben olyan társadalmi jelenséget is támasztottak, hogy utcabéli gyermekek, iskolatársak, munkatársak magyar felebarátaikon szóbelileg élték ki a filmek által gerjesztett frusztráltságukat. Sokan a közeli környezetükben találták meg e filmekben megábrázolt szenvedésekért a felelőst, és magyar embertársaikat szóval bántalmazták, illetve megváltozott a magyarokkal szembeni magatartásuk. Ezt a jelenséget még az is támogatta, hogy egyfajta magyartagadás folyt az országban, amely olyan hagyományt teremtett a szocializmus idején, mely a köztudatba beépült és máig folyik. Ez abban merült ki, hogy felvidéki magyar témájú tudósítás a televízió, a rádió híradásban nem jelent meg. Dél-szlovákiai aratásokról, városi ünnepségekről szóló híradások csak mint a csehszlovák szocialista munkások parasztok munkásságáról szóltak. A televízió adását figyelve, rádiót hallgatva, újságot olvasva nemcsak a szlovák embernek támadt olyan érzése, hogy Csehszlovákiában magyarok nincsenek, s ha vannak is nem látni utánuk semmit. Legalábbis a tévében, amely mára már tudjuk, mekkora hatással van az emberek tudatára, hát még abban az időben, amikor újdonságnak számított a televízió, és az ember nem is nagyon tudott csatornák közt válogatni. A felvidéki, csehszlovákiai magyarokról szóló híradás az Új Szó és más magyar kisebbségi lapok kezében maradt. Természetesen ez a szlovák közvéleményhez nem jutott el. Pozitívum, esetleg semleges hír a felvidéki magyarokról nem szólt.

A magyarokról főleg a 19. századi szlovákságot elnyomó szerepükkel kapcsolatban és a szlovákok magyar elnyomással szembeni harcukkal kapcsolatosan kaptak hírt a szlovák néptömegek, azt pedig rendszerességgel az említett tévéfilmek révén. E nézetet a történelemtanítás is támogatta, mely által a diákok a szlovák történelmen bévül a magyarokkal csak a honfoglalás és a 19. századi szlovákokat elnyomó nemzetiségi politika kapcsán találkoztak. Ezen bemutatása a magyar nemzetnek a szlovák történelemtanítást máig jellemzi. Az Esterházyak, a Pálffyak közül kiemelkedő törökverő vitézeinknek, Pázmány Péter érseknek, II. Rákóczi Ferencnek, Thököly Imrének nincs nemzetisége, ellenben erősen rá van világítva, hogy a magyar hatóságok voltak, akiknek lelkén szárad a szlovák iskolák és intézmények feloszlatása a 19. században. Volt-e ebben tudatosság a karhatalom részéről, hangzottak-e el utasítások, melyek a Szlovák Televízióban folyó munkát az asszimiláció szekere elé kötötték, vagy csak egyszerűen a magyarellenes szellem irányítatlan, tudatalatti megnyilvánulásának tekinthetjük? Nehéz eldönteni, mi a rosszabb, de valószínű, hogy kéz a kézben dolgozott e két jelenség a szlovák nép tudatát mérgező és ezzel a felvidéki magyarok asszimilációját szolgáló munka mezején. E televízió általi agymosás sarkalatos oka az egyes szlovák társadalmi rétegekben ma is élő magyarokkal szembeni barátságtalan magatartásnak. Annak ellenére, hogy a történelmi Magyarország utolsó évtizedeiben nem választott szerencsés politikát a kisebbségekkel, így a szlovák néppel szemben sem, mint az oktatás, kultúra, vagy önrendelkezés terén, ki kell, hogy térjek ama tényre, mely megcáfolja e fölfújt magyar néptömegekkel szembeni ellenérzést. E tény pedig a néprajzban keresendő, mely legőszintébben mutatja be egy nemzet sajátosságait. Nincs egyetlen szlovák népdal, monda, illetve mese, mely a magyarokat mint ártó, káros elemet írná le, illetve amely rossz fénybe állítaná a magyart. Ha lett volna ezer éves együttélésünk folyamán egymással szembeni néptömegeket megragadó gyűlölet, akkor a legharsányabb tanútételt éppen a szlovák ajkon szült népdal, ballada, kesergő dal, monda, illetve rege adta volna e korszakról. Ám az ezeréves Nagy-Magyarország utolsó évtizedeinek és a trianoni utódállamok első évtizedeinek elbaltázott kisebbségi politikája már megszülte a két nép a: Tót nem ember, illetve a Madari za Dunaj! – Magyarok a Duna folyón túlra! és az ehhez hasonló, a két népnél egyaránt előbukkanó mondásokat. De érezzük, hogy ezeket inkább a nemzetellenes politikum asszimilációs okai szülték. Irodagyanúsak, pecsét illatúak.

A magyarellenesség és magyar tagadás e két jelenség szellemének lappangása, felbukkanása a szlovák politikumban, médiákban, oktatásügyben vitathatatlan, bizonyított, ám a magyarellenesség általában véve nem jellemző a szlovák népre, nem sajátja. Ezerszáz év együttélésének a nyoma és a keresztény emberi magatartás embertársai iránt erősen jelen van a modern szlovák társadalomban. Ennek ellenére a fentebb írottakból is láthatjuk, hogy a médiumok, a politikum, téves oktatás a magyarellenesség magját újra és újra elhinti, hogy csírázzon, másoknál erősödjön, illetve felújuljon, hogy a szlovák társadalomnak mindig legyen része, mely érezze feladatának a magyar elemet Felvidékről békésen vagy erőt mutatva kigyomlálni. E megmételyezettek jelen vannak, munkálkodnak, hatnak. Mi tudunk róluk, nekünk megmutatkoznak, megnyilvánulnak. Mivel ilyen erők állnak szemben nemzeti létünkkel nekünk, felvidékieknek lesben kell állnunk, őrtüzek mellett védve magunkat, hogy sorainkból ne fogyjon. Magyar tudatunk őrlángja vagy ott lobog szívünkben, vagy kialszik és elvész. Magyar tudattal, szemmel, lélekkel, szívvel, kell felfogjuk, lássuk, érezzük a világot és benne önmagunkat, hogy legyen Felvidék.

 

Jancsó Badacs Károly