vissza a főoldalra

 2016.08.05. 

A játék szeretete

Lassan kihal a tisztelet és az alázat a szakma iránt

Király Kitti színésznő Celldömölkön született, s a győri Richter János Zeneművészeti Szakközépiskolában érettségizett. Művészeti tanulmányok: 2002-2004 Ádám Jenő Zeneiskola, Celldömölk – furulya, gitár, magánének; 2004-2008 Richter János Zeneművészeti Szakközépiskola, Győr – magánének; 2005-2008 Győri Leánykar (szoprán 2); 2008-2009 Jaross Viktória kurzusa – önismeret a színészmesterség és tánc útján. 2013-ban végezte el Gór Nagy Mária Színitanodáját. Játszott a Soltis Lajos Színházban, a Thália Színházban, a József Attila Színházban, jelenleg a Turay Ida Színház tagja.

Főbb színházi szerepei: Mariska (Kárpáti Péter: Országalma); Cukorbaba (Arthur Schnitzler: Körtánc); Kleoniké (Arisztophanész: Lüszisztraté); Berta (Tamási Áron: Csalóka szivárvány); Hamupipőke (Nyírő Bea-Chopin: Hamupipőke); Ermengarde (Wilder-Stewart-Herman: Hello, Dolly!); Ella (Brandon Thomas - Szentirmai Ákos - Bradányi Iván: A Charley nénje?); Dorka (L. F. Baum-Albert Péter: Óz). Színházi elfoglaltságai mellett kipróbálta már magát kamera előtt is különböző tévés produkciókban.

 A Hello, Dolly! előtt beszélgetünk a Turay Ida Színházban. Egy óra múlva előadás. Izgul ilyenkor?

 –Nem vagyok izgulós típus, de darabtól is függ, hogy él-e bennem bárminemű félsz. Ha több a szövegem, akkor az előadás előtt napokkal elkezdem a felkészülést. Minden színházi fellépésem előtt átismétlem a szöveget. Tehát nem igazán félek az előadások előtt, inkább élvezem a színpadot. Minden egyes színpadra lépést nagyon várok, és próbálom minden pillanatát megélni, és élvezni. Persze mindenkinek vannak könnyebb és nehezebb napjai, de én általában felspannolom magam az esti előadásokra, próbálok rájuk nagyon sok energiát gyűjteni.

 Mielőtt színpadra lép, már a kulisszák mögött az adott karakter él önben?  

–Így van; a takarásban már nem szeretek beszélgetni, civil dolgokon gondolkodni, hanem próbálok arra összpontosítani, hogy már lelkileg benne legyek az adott karakterben.

 Sosem volt lámpaláza?

 –Ezt nem mondtam, mert igenis volt, és egy kis izgalom még bennem van a színpadra lépés előtt. Ez az egészséges drukk, ami nem is árt, sőt, csak előbbre visz, segít a színpadon. Emellett kell számolni minimális rizikóval, ami a szakmával jár. Lehet, hogy valaki nem mondja be a végszót, vagy én hibázom. Hála Istennek a Turay Ida Színházban nagyon jó csapat alakult ki, ahol mindenki figyel a másikra. Ha látják a kollegán, hogy elfelejti a szövegét, akkor rögtön segítenek neki. A lényeg, hogy ne essünk ilyenkor sem kétségbe. Ehhez kell tudni a partner szövegét is, hogy a szituációnak megfelelő legyen a segítség. Adott esetben a Hello Dolly!, amire alaposan próbáltunk, és sokat is játsszuk, minden egyes jelenete bennünk él. Szinte minden porcikánkban benne van a partner léte, szövege.  

Nem csak az elvont darabok tartoznak a színházművészetbe

 Nagyon sok zenés darabban, musicalban lépett föl. Ezeket a műveket bizonyos körökben, a szakmán belül is lenézik. Nem tartják művészetnek. Mi lehet ennek az oka?

 – Ezt pontosan nem tudom, de tény, hogy létezik egy réteg mely csak a túlzottan művészi, elvont darabokat tartja a színházművészet részének. Egyik rokonom is hasonlóképp gondolkozott, de miután megtekintette a Hello Dolly c. előadásunkat, maga is meglepődött, hogy mennyire megkedvelte ezt a műfajt. Sokan nem tudják mennyire nehéz egy színésznek komolyan venni a vígjátékok minden egyes pillanatát. Csak akkor lesz a darab vicces, ha mi a színpadon nem azon nevetünk, hogy éppen mit csinálunk, és belsőleg sem poénkodjuk el a produkciót, hanem komolyan vesszük. Komolyan veszem ezt a szakmát. Vallom, hogy bárki, bármit csinál, azt vegye komolyan. A színészet a mesterségem, ebben szeretnék tökéletesedni.

 Nehéz megnevettetni a közönséget?

 –Nekem az első beugrásom a Turay Ida Színházban tavaly volt A Charley nénjében. Ez volt itt az első fellépésem. Közben megfigyeltem magamon, hogy mennyire várom a közönség visszajelzését. Ugyanis a nézők reakciója nagyon fontos. Holott erre nem kéne figyelni az előadás közben. Ám, ha kínos csend uralja a nézőteret egy vígjáték közben, az kevésbé szerencsés.

 Tehát könnyebb könnyet fakasztani?

 –A nevetéstől is lehet könnyezni. A nézők a hétköznapok szinte nyomasztó világából térnek be a színházba, ahol szórakozásra, katarzisra vágynak. Mivel inkább szórakozni vágynak, könnyebben nyílik meg a lelkük a vígjátékok felé, minthogy, kiadják magukból a drámát.

 A Turay Ida Színházban több mesejátékban is látható, azok főszerepében. Felnőtt-vagy gyerekközönségnek nehezebb játszani?

 –Gyerekeknek játszani nagyon nehéz. Ők a legőszintébb közönség. Ha unják az előadást, akkor zörögnek, beszélgetnek. Többen azt gondolják, a gyerek könnyen elhiszi azt, amit a színpadon lát. Szó sincs róla. Őt nem lehet becsapni. Nagyon hálás szerepeket játszom a mesedarabokban. Azért is jó gyerekeknek játszani, mert sokat lehet belelő tanulni.

 Nehéz egy előadáson belül énekből máris prózára váltani?

 –Ez előadásoktól függ. A Hello Dolly-ban az éneket és a prózát nagyon jól beépítették már a rendezői koncepcióban. Ebben a darabban nincs sok énekelni valóm, hanem belekapcsolódom egy együttes –számba. Akkor sem nehéz váltanunk, nem is gondolunk erre, mert annyira jól megoldotta ezt a rendező, Verebes István. Szinte természetesen fakad egymásból a próza és a dal. Az Ózban viszont elég sokat kell mozognom, közben énekelnem, ami már kevésbé egyszerű, jóval feszítettebb. Így órákon át edzek erre a szerepre.  

Sport a színpadi létezéshez

 Konkrétan?

 –Régen nagyon sokat jártam futni, bicikliztem, most főleg aerobikozom, mert azt érzem, ez elengedhetetlen a színpadi léthez. Másként nem tudnék végigtáncolni, végigmozogni, energiával végigvinni egy előadást. A minimális mozgás olyan energiákat ad, melyektől jobban érzem magam.

 Mennyire lényeges a közönség visszajelzése?

 –Előadás alatt halljuk, hogy nevetnek, de a színpadon nem gondolkodunk ezen. Előbbre lendíti a produkciót, ha halljuk a reakciókat. Lényeges, hogy mit érez a néző, ahogy az is, hogy a színészek színpadi együttes játéka is hasson a publikumra.

 A zenés szerepek onnan jöttek, hogy kislány korától énekelni tanult?

 –Minden bizonnyal. Már kislányként nem csak népdalokat énekeltem, a zenei skála igen széles volt…Zeneiskolában kezdtem el éneket tanulni, majd a győri konzervatóriumba jártam ének-szakra. Eleinte úgy gondoltam, hogy a komolyzene felé visz az utam, és operaénekesnő leszek. Ezt a célt akkor módosítottam, mikor 16 évesen színjátszó körbe jártam, és megérintett a színház világa. A konzervatóriumban akkor már a könnyűzene felé orientálódtam. Miután már elsajátítottam a három dalt, amit vizsgára kellett vinni, énektanárom megengedte, hogy musicalt, vagy operettet énekeljek.

 Azért egy operett-számot is színvonalasan kell előadni, attól függetlenül, hogy a könnyedebb műfaj részének mondják…

 –Sőt, egyáltalán nem könnyű. A musicalt és az operettet nagyon meghatározza a zene és a mozgás, ezért könnyen fogyasztható műfaj. Ám minél könnyedebbnek látszik a néző számára, az alkotóknak létrehozni annál nehezebb. A konziban nagyon kevesen énekeltek musicalt, operettet, de énektanárom már tudta, hogy ebbe az irányba tartok, s ha színi pályára megyek, akkor a felvételin legalább az énekkel ne legyen problémám.

 Próbált felvételizni a Színművészetire?

 –Egyszer felvételiztem a Színművészeti Egyetem zenés színész szakára, Novák Eszter osztályába. Végighallgatták a kért dalokat, az énekkel nem is volt gond, sokkal nagyobb problémát jelentett a próza, amit nem tudtam gyakorolni. Láttak bennem fantáziát, de nem sikerült a felvételi. Majd kihagytam egy évet, és kerestem „önmagamat”, részt is vettem egy önismereti kurzuson.

 Jaross Viktória kurzusáról van szó, aminek lényege: önismeret a színészmesterség és tánc útján. Ez egy pszichológiai fejlesztő tréning volt?

 –Kissé pszichológiai vonatkozása is volt a kurzusnak, arra volt kíváncsi, mi van a lényünkben. Dalokat, monológokat vittünk, s azokban kerestük önmagunkat. Felvetődtek a kérdések: miben kell változtatni saját magunknak? Ki mit képes feláldozni a színészi hivatásért? Tudja-e, hogy mivel jár mindez? Ki mennyire erős egyéniség?

 Sokan azt gondolják, hogy a színház csupa csillogás, derű, és nem látják mögötte a munkát. Mikor szembesült azzal, hogy mit jelent színésznek lenni?

 –Már 16 évesen megtapasztaltam azt, hogy mennyi munkával jár egy előadás létrehozása. A Soltis Lajos Színház néhány előadásában szerepeltem, prózai darabokban, ami akkor számomra nagy kihívást jelentett. Kissé idegennek is éreztem magam abban a közegben. Ugyanakkor azt éreztem, ha megnyílok, akkor sok mindent elérhetek, főleg emberileg. Sokáig zárkózott voltam. Egy kis faluban nőttem föl, ahol szinte csak az számított, ki mit mond.

 Holott most aztán sok mindent mondhatnak egy alakításáról.

 –Pontosan, s 17-18 éves voltam, mikor végre rájöttem arra, nem azzal kéne foglalkoznom, hogy mit mondanak rólam, hanem, hogy én mit gondolok magamról. Még 18 éves koromban sem voltam benne biztos, hogy a színi pálya nekem való. Tehát sokat harcoltam magamban.

 Volt „B- variáns”?

 –Sokáig nem volt alternatíva, majd a gyerekek felé vettem az irányt…

 Óvónő szeretett volna lenni?

 –Édesanyám óvónő, s láttam annak a pályának a nehézségeit, ezért bébiszitter képző, és családi napközi vezető képző tanfolyamot végeztem el. Jelenleg is a színházi elfoglaltságaim mellett vigyázom egy kisfiúra. Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de tőle sokat lehet tanulni.

 A gyerek is játszik, ahogy a színészek is. Bizonyára nem könnyű minden este más bőrébe bújni. Eljátszani, hogy megöltek, holnap meg én ölök meg valakit…

 –Pontosan. A kisgyerek nem hazudik, hanem felvállalja azt, amit mond. Érdeklődik, nyitott, befogad mindent, s a látottakról, hallottakról elmondja véleményét. Kíváncsi a világra, és ezt sikerült ettől a kisfiútól átvennem. Ha egy karaktert felépítek, akkor is kíváncsinak kell lennem, hogy neki miért fontos, hogy úgy cselekszik, ahogy azt megírták.

 Ahogy figyeli az embereket, előfordul, hogy egy –egy szerep megformálásakor emlékszik a civil életből, világunkból vett mondatokra, reakciókra, mozgásokra?

 –Amikor az Ózt próbáltuk, akkor Boros Zoltán, a rendező sokat segített Dorka megformálásában, elmesélte, milyen a kislányuk. Nekem pedig az a kisfiú jutott eszembe, akire vigyázom. Kíváncsi, bátor, s ha kell, szembenéz az oroszlánnal is. Belül remeg, de mégis kiáll a barátaiért.

 Senki sem akarta lebeszélni a színi pályáról?

 –Nem, hanem a kudarcok után is azt mondta édesanyám, hogy még fiatal vagyok, próbáljam meg. Úgy érzem, nagyon sokat tettem azért, hogy színésznő lehessek. A Gór Nagy Mária Színitanodájába jártam, és már a második évfolyamtól én finanszíroztam a tandíjat. Megdolgoztam azért a pénzért, hogy színésznek tanuljak. Ennek egyik oka, hogy szüleim azt mondták: nem bánjuk, ha színész akarsz lenni, de mutasd meg, hogy ez neked mennyire fontos. Így nem kényelmesedtem el. Másodéves koromban meghalt édesapám, és akkor az munkált bennem, hogy nem akartam, hogy nézzenek az emberek. Ezen a lelki holtponton túl kellett jutnom, mert vizsgáznom kellett. Harmadévben a Thália Színház castingot hirdetett a Starfactoryre. A rendező, Horváth Péter kijelentette, hogy akinek mondja a nevét, üljön le a nézőtérre, s az részt vesz a darabban. Akkor fogalmazódott meg bennem, ha nem mondják a nevemet, be kell látnom, nem nekem való ez a pálya, és más irányba kell lépnem. Mikor végül meghallottam a nevem, elhatároztam, hogy nem szabad feladnom álmaimat, és színésznő leszek. Majd szerencsére folyamatosan volt munkám a József Attila Színházban, s utána itt a Turay Ida Színházban. A tévében is szerepeltem, főleg reklámfilmekben –amik pénzt is hoztak a konyhára – , és egy-két mondatot kaptam filmekben.

 A színitanodában sikerült már a prózát is elsajátítani?

 –Természetesen, és a mozgást is. Gyöngyösi Tamáshoz jártam színpadi mozgás órákra, ahol nagyon sokat tanultam. Bal József pedig a színészmesterséget oktatta, úgy, hogy kicsit a pszichológiát is felhasználta hozzá, s ez nekem nagyon tetszett.

 Nagyon kevés lehetőségük van a fiatal színészeknek

 Nem bánja, hogy nem végezte el a Színművészeti Egyetemet?

 –Nem, bár egyesek szerint másodrendű színész az, aki a tanodát végezte el. Holott sok múlik a tehetségen és a szerencsén is. Találkoztam olyanokkal, akik egyetemi diplomával nem találták meg számításaikat. A szerencse fontos tényező. Még a színitanodában előadtunk a Greaseből több jelenetet, amit végignézett Pécsi Ildikó. Gratulált nekünk, s közölte, ma már ezen a pályán a szerencse többet számít, mint a tehetség. A másik probléma, hogy nagyon kevés lehetőségük van a fiatal színészeknek. Régebben nem ontottak olyan sok színészt a pályára, és így a színművészek nem maradtak munka nélkül.

 Sőt, készültek tévéfilmek, és azért is mentek be az emberek színházakba, mert láttak egy színészt a tévében, s kíváncsiak voltak rá a színpadon.

 –Most meg celebeket látnak a monitoron, akik valamelyik tehetségkutató műsorban tűntek föl. Annál csak rosszabb, mikor egy valóságshowból „sztárolnak” valakit. Mégis mit csináltak ezek az emberek? Ők a példaképek? Mit lehet tőlük tanulni? Nagyon szeretem az idősebb színészeket, rendezőket, akiktől nagyon sokat lehet tanulni, mert bennük él a tisztelet és az alázat a szakma és a kollegák iránt. Ezek a fogalmak lassan csak a szótárban találhatók meg. Régebben a szakmán belül is sokkal jobban segítették egymást a színészek, és nem csak saját előmenetelükre gondoltak.

 Kevés fiatal gondolkodik így. Elképzelhető, hogy ez onnan ered, hogy falun nevelkedett? Hiszen a falu legfontosabb összetevőjének a helyi közösség kialakítását, összetartó erejét tartják.

 –Biztos vagyok benne, de szerintem a nagyobb városokban is megvolt korábban az alázat és tisztelet a szakmai berkekben. Béres Ilona mondta nekünk egyszer, hogy nem cserélne velünk. Hiszen minél gátlástalanabb, és beválallalósabb valaki, annál jobban sztárolják a tévékben. Bennük nincs alázat, tisztelet, de mégis övék a világ. De milyen áron, és meddig? A hitem tart meg a pályán, s az, hogy szeretem azokat, kikkel együtt dolgozom, s kíváncsi vagyok rájuk. Azért jövök be a próbákra, és az előadásokra, hogy tanuljak. Mert minden egyes próba és előadás alatt tanulhatunk, azért is, mert mindig újat kaphatunk. A rendezők pedig megpróbálják belőlünk kihozni a bennünk lévő, rejtett adottságokat. Boros Zoltánnak sokat köszönhetek, aki az Óz próbája közben ráérzett arra, hogy miként tudnék egy feladatot megoldani. Mert technikailag voltak eleinte problémáim, bár a lelkileg, szellemileg mindig is felkészült voltam. Mindig tiszta szívvel jövök be a színházba, hogy dolgozhassam.

 Voltak szerepálmai? Gondolok Júliára.

 –Júlia sosem volt a szerepálmom. Nagyon sok naivát játszom jelenleg, de nem vagyok naiva alkat, az életben sokkal keményebb és karakteres nő vagyok. A Hófehérkéből is inkább a gonosz mostohát szeretném eljátszani. Persze szeretem a naiva szerepkört is, mert nagyon nagy feladat. Bár a külsőm miatt érthető, hogy ilyen szerepeket kapok.. Színházi szerepálmom sosem volt. Egy biztos: mindegyik szerepkörben megpróbálnám a maximumot nyújtani.

 Koncz Gábor szerint minden színész hiú. Osztja ezt az álláspontot?

 –Az biztos, hogy nagyon odafigyeltem magamra, tartásomra, s arra, hogy fogynom kéne. Mióta edzek, sokkal elégedettebb vagyok magammal. Az is fontos, hogy mit mondanak rólam, de arra odafigyelek, hogy kinek a véleményére adjak. Örülök, ha egy szakmai berkekben elismert művész nyíltan megmondja, mit csinálok rosszul, mert az is építő jellegű kritika.

 Földi életünk egy vendégjáték

 Szigorú kritikusa saját magának?

 –Néha túlzottan is. Ha visszanézem magam, rögtön eszembe jut, hogy másként játszanék egy adott jelenetben.

 A Turay Ida Színház tagja, ahol még létezik valódi társulat. Ez a közösségi lét még a színházon kívül is tetten érhető?

 –Nem csak kollegák, hanem barátok is vagyunk. Sokszor felhívjuk egymást, együtt járunk szórakozni, leülünk beszélgetni, születésnapi összejöveteleket tartunk. Ha tudok egy munkalehetőségről, akkor máris értesítem kollegáimat. Nagyon fontos a közösséghez való tartozás ezen a pályán. Amikor először beléptem ide, alig ismertem valakit, de hamar beilleszkedtem a társulatba.

 Nyáron is dolgozik?

 –Volt kolleganőmmel és egy zongoristával összeállítottunk egy zenés műsort, amivel járjuk a Balaton-parti településeket. Régi táncdalfesztivál dalokat adunk elő dzsessz –átiratban. Nem lépünk föl minden nap, így pihenésre is jut idő. Számomra az jelenti a kikapcsolódást, ha a természetben lehetek - lehet, hogy éppen azért, mert vidékről származom. Nagyon szeretem a Balatont; az északi partot már sikerült bejárnom, de idén a délit is „fölfedeztem”. Emellett szakítok időt arra, hogy találkozhassam barátaimmal. Szeretek másra odafigyelni, és érdekel mások lelki világa. Ez sokkal fontosabb, mint az anyagi jólét. Lehet valaki dúsgazdag, de azt gondolom, az egész élet egy vendégjáték, s ha véget ér, akkor nem azt kérdezik, hogy ki mennyi vagyon halmozott föl.

 Hisz a túlvilágban?

 –Hiszek a túlvilágban, s abban, hogy létezik egy nálunk sokkal nagyobb, hatalmasabb Lény, és ez a hit ad erőt nekem.

Medveczky Attila