vissza a főoldalra

 

 

 2016.08.05. 

Élő búcsú

Juhász Ferenc életműve a Kieselbach Galériában

A kortárs ítélkezés nem mindig az értékre koncentrál, hiszen befolyásolja – nem is kis mértékben – az alkotó személyisége: az írótársaival tartott jó vagy rossz viszony, az óhatatlanul előtörő féltékenység, a politikához fűződő kapcsolat stb. Juhász Ferenc (1928–2015), a huszadik századi magyar líra egyik legnagyobbja is két malomkő között őrlődött. Sosem tagadta le „szegénypártiságát”, amely többé-kevésbé a baloldalra vitte, és volt-e nála nemzetféltőbb író, ha csak az A tékozló ország szívszorító fölütését nézzük: „Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?” Régmúlt idők fölidézésében a Jeremiás siralmaihoz méltó szenvedéllyel szólalt meg bicegő modern korunk.

Akarjuk, nem akarjuk, Juhász maga volt a csoda: lírarobbanás! A nyelv ketrecét úgy feszítette széjjel, hogy „űrmélyi” – minő magasság! – sétában találkozhatott a csillagokkal is. Azért szerkesztett magának, az orvos- és különféle szaktudományok (biológia, zoológia, pszichológia, kémia, ásványtan stb.) szókincsét is magában foglaló csillagszótárt, hogy a korszak összetett gondolkodása, zenéje minél érvényesebben szóljon.

A kozmosszal – a varázsló sose tette le pálcáját – napi kapcsolatban volt. Nevezhetjük-e líraremekét, az A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című poémát szabadság-kozmosznak? Minden bizonnyal. Hiszen Bartók Cantata profanája – a zene mint nyelvfilozófia, mint érzéstömeg – a lírai s drámai hangsúlyokkal Juhász révén az egyetemes magyar költészet kilátójává vált.

A Kieselbach Galériának – Kieselbach Tamás, Juhász Anna és Farkas László hathatós közreműködésével – ezt az öntörvényű csodát, a Juhász-kozmoszt kellett élővé varázsolnia, hogy elemi erővel hasson. Élő búcsú, mint a kiállítás címe mondja? Inkább Élő élet! Nyüzsgő, mozgalmas, a legjobb írókat is vonzó szerkesztőségi léttel. S nem kevésbé a magánélet és a család futamaival. A barátokkal is, a nemzedéktársakkal is, a példaképekkel éppúgy, mint a föltörekvő fiatalokkal.

S azokkal a képzőművész barátokkal – a biai gyermekkort is meghatározó kosbor szakállú festőtől, a Párizsban világhírnévre szert tett Hantai Simontól kezdve Ferenczy Bénivel, az Új Írásnak nyomdai-grafikai arcot adó Kass Jánossal, a fiatalkori portré elkészítőjével, az ugyancsak a francia fővárosban landolt Csernus Tiborral, a képzőművésznek sem utolsó Nagy Lászlóval –, akik így vagy úgy a legnagyobb teljesítményre serkentették a fiatalkori Kossuth-díjtól egyre inkább izmosodó zsenit, s jelenlétükkel, szellemi izgalmukkal valamennyire nyomot is hagytak a költő alakuló karakterén, gondolkodásán.

Egy hatalmas, dokumentumokban ugyancsak bővelkedő írói életmű természetesen az írót és környezetét – az Új Írás szerkesztőségét, az égi-földi varázslatokban bővelkedő dolgozószobát, a gyermekkort, a családot – emeli a középpontba. S ugyanilyen érvénnyel a nem kevésbé meghatározó „társas”, emberi kapcsolatokat is. Ez utóbbi, főképpen a képzőművész barátok művekkel is bizonyított szeretetétől és jelenlététől, olyannyira izgalmassá vált, hogy az Élő búcsú című tárlat egyik fele képzőművészeti tárlatnak is elmenne.

Itt nem csupán a Juhászról portrét festő-rajzoló művészekre gondolok – a megindító, agyvérzése után újraszületett Ferenczy Bénire (Tűzliliom), A költő és világ kapcsolatát reneszánsz sugallatú képen láttató Rátkay Endrére, a műterem sokágú hangulatát a portréalany vibrálásával együtt megörökítő Csernus Tiborra, a kihagyásos foltokkal a Rezi bordal költőjét csaknem Petőfinek láttató Szántó Piroskára, a gipszfejre a költőtől írást kicsalt Kass Jánosra, a „Ferkónak” ajánlott grafika, s legkivált címével is beszédes, vörösben égő Varázsló alkotójára, a gyermekkori barát Nagy Lászlóra, a figurálisban is a lényeget, a talpon állás biztonságát közlő Konok Tamásra, s nem utolsósorban a betegen is átszellemült arc „titoknokára”, Fehér Lászlóra –, hanem az egész tárlat arculatát meghatározó, izzóan izgalmas Hantai Simonra.

Nem véletlenül választotta Juhász megannyi verseskönyvének homlokára az őt fiatalkorában elindító barát festményeit: a föld növényornamentikáját csillagokkal dúsító táblákon – képi varázslat – ott a juhászi nyelvzene lüktetése. A faktúra dús tépettségében, nem egy festmény tanúsítja, a káosz „rendje” szinte törvényerővel bír. Nem itt a helye az itt először látott, többnyire magántulajdonban lévő Hantai-művek szerkezeti feszültségét, „őslényrobbanását” elemezni – a tárlat a tárlatban külön tanulmányt érdemelne –, ám aki érzi a táblák invenciózus mélyrétegét: a toronnyá növő növénykalligráfiát (Cím nélkül – 1957), az 1958-as Kompozíció jelegyüttesének üzenetét, s a lila-fehér Tabula (1975) rácsszerkezetének „nyitott” zártságát, az előtt nem lesz titok a párizsi festő Biával átszőtt Európa szenvedés-mosolya.

A látvány, még aki sosem is hallott Juhász Ferenc – a költő egykor a Nobel-díj várományosa volt – életművéről, ténykedéséről, képileg szép, sőt megindító. A Galéria összes helyisége – a legnagyobb terem a Hantai-kiállítással, a kisebbek mint dolgozószoba-installáció (rengeteg fényképpel és valódi bútorokkal), mint a család (legfőbb alakító erő) és a barátok, társak képi dokumentációját hatalmas falrészleteken fölvillantó tablók gyűjtőhelye – egyetlen célt szolgál: a klasszikus előtti főhajtás mellett az életmű érvényességének a tudatosítását.

Könyvhegyek – a fotókon lévők és valódiak –, folyóirat-kollekció (az Új Írás összes példánya), tárlóban elhelyezett egyedi kiadások (a költő könyvei), a politikával is kapcsolatba kerülő költő találkozásainak végtelen filmszalagja (Kádár János, Pozsgay Imre arcával) mind-mind egy huszadik-huszonegyedik századi szellem összetett egyéniségét, határokon túli sugárzását visszhangozza.

Élő búcsú? Élő megérkezés!

 

Szakolczay Lajos