vissza a főoldalra

 2016.08.05. 

Király Ibolya: Emlék-repeszek – Király Károly igazsága

Nemrég jelent meg a RETÖRKI izgalmas könyve, ami az erdélyi magyarság közelmúltbeli és jelenkori állapotát mutatja be, egy személy életútján keresztül. Ez a személy pedig Király Károly, akit egyesek élő legendának tartanak, míg mások zavaró személyiségnek. Bíró Zoltán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet főigazgatója szerint lehet, hogy nem Király Károly az egyetlen, de biztosan a nagyon kevesek közül való, akik hatalmas elszántsággal képesek voltak ekkora fordulatra: Ceausescu köreiből egyszer csak szembefordulni a rendszerrel. Nem egyszerűen politikai szembenállás miatt, hanem egy nemzet, a magyarság érdekében tette ezt.Talán létezik olyan kegyelmi állapot, amikor egy könyv önmagát írja. Egy nap az éjjeliszekrény fiókjából hirtelen kiömlött egy rakás papír, dosszié, melynek lapjairól rég elfeledettnek vélt emlékek elevenedtek fel. „És akkor leültem a számítógép elé, ott voltak sokszor szűkszavú naplójegyzeteim, és úgy írtam, ahogy a tollam hegyére jött, mondhatnám úgy is, ahogy az isten adta. Elkezdtem, és akkor ömlött, jött, egyik emlék a másikat generálta. Hogy miért írtam? Azért, mert írni akkor érdemes, ha az embernek olyan mondanivalója van, amit egyedül csak ő tud elmondani, más nem tudja ezt megtenni helyette. Nagyon nem is szerkesztettem, önmagát szerkesztette a könyv. Elég volt, hogy rátaláltam erre a címre, hogy Emlék-repeszek, mert úgy éreztem mindenik emlék olyan, mint egy repesz okozta sebhely, amit a bőrömön viselek. És azért írtam meg, hogy ezek a sebhelyek egyszer behegedjenek”. Így vall könyvének megszületéséről Király Ibolya. A szerző Király Károly húga, nyugalmazott franciatanárnő; könyvének egyik legnagyobb erénye az őszinte szembenézés azzal a múlttal, amely évtizedeken át az éjjeliszekrény mélyén lelt menedékre. A szerző, segítő, közvetlen közreműködő, mélyen érintett és elszenvedő társa volt bátyja sorsának, aki képes volt a Ceausescu-korszak hatalmának tobzódásával szembemenni és életét kockáztatva külföldi sajtóorgánumokat is tájékoztatva, segélykiáltásokat küldeni a kommunista Romániából.

Király Károly korunk jelentős erdélyi magyar politikusa. A kommunista pártvezetőtől a nyílt politikai ellenállásig vezetett az útja, képes volt szembenézni önmagával, képes volt az önrevízióra. S mindezt úgy, hogy képes volt mindvégig megőriznie őszinteségét. Még az ellene irányuló merénylet sem tántorította el. 1990 után Király Károly következetes önmagához híven, nem kért elégtételt, elismerést stb., hanem példát adott. 1991-ben, tiltakozásul a nemzetiségellenes passzusok miatt – egyedüliként a félezernyi tagot számláló parlamentből – nem szavazta meg az alkotmányt. Önként kizárva ezáltal magát a román törvényhozásból.

Király Ibolya a könyv bevezetőjében említi, hogy mindazt, ami Király Károllyal és családjával történt 1970 és 1989 között, azt ő az emóciók síkján élte meg. Nem volt politikus alkat, inkább csak szenvedő alany. Elégedetlenkedett, suttogva kommentálta az esztelen határozatokat, de szembeszállni eszébe sem jutott. Félt, mint mindenki, azokban a vészterhes időkben. Király Károly legfőbb bizalmasa és segítőtársa lett és maradt, mert tudta, fivérének igaza volt. Egyetértett gondolataival, véleményeivel. Érezte, ha testvérének volt bátorsága kiállni az erdélyi magyarok nevében, akkor mellé kell állnia. A mellé az ember mellé, aki mindent kockáztatott. Életét, családja egzisztenciáját, testvérei, rokonai megélhetését, lelki nyugalmát, fizikai létét, és mindazokét, akik mellette maradtak a több évtizedes ellenállás idején. Nem Ibolyát avatta be elsőként szándékaiba, de húga volt az, aki a legtovább volt mellette, míg csak féltő aggódása el nem távolította maga mellől. „Legalább te menekülj meg a gyerekeiddel, legalább nektek ne essen bántódásotok” – mondta 1988-ban, mikor már nagyon vészterhes napokat éltek. Király Károlyt nem tudták elhallgattatni, sőt újabb és újabb leveleket, beadványokat olvastak be a külföldi rádióállomások. 1989-ben így beszélt: „Az embernek egy élete van. Egyszer úgy is meg kell halnia. Nem mindegy, hogy miért, hogyan halunk meg.” Sokak számára fellengzősnek tűnhet ez a kijelentés, de testvére tudja, hogy amit Károly mondott, úgy is gondolta. Ebben volt az ereje. Akár a halállal is szembenézve, vállalva a veszélyt cselekedett az igazság tudatában. Egymás után küldte a tiltakozó, egyre keményebb hangú leveleket. De elhamarkodottan, esztelenül, fölényesen nem cselekedett. Sőt sokszor csitította a forrófejűeket. Elfogadta a karánsebesi száműzetést, de nem hátrált meg. Külföldi újságírókat fogadott titokban. A diktátor őrjöngött. A követések, lehallgatások, megfigyelések, házkutatások megsokszorozódtak. Próbálták ígérgetésekkel rávenni, vonja vissza a leveleit, nem ment.

Ezután került sor a merényletre 1978. június 16-án. Karánsebesről útban Bukarest felé – ahová felrendelték – darabokra tört az autója szélvédője. De sehol senki és semmi. Ám az út bal oldalán sűrű erdő, ahol a mesterlövész meghúzódhatott, jobbról pedig egy szakadék. Csak a lélekjelenléte mentette meg, hogy bele ne zuhanjon. Balesetnek lehetett volna feltüntetni. A tiltakozására vállvonogatás volt a válasz. Sem a Szeku, sem a pártszervezetek nem reagáltak megfelelő módon. Se nem cáfolták, se nem erősítették meg a merénylet vádját. Veres elvtárs, a Maros megyei pártbizottság első titkára mondta neki cinikusan: „Olyan fontos embernek képzeli magát, aki ellen merényletet követnek el?” Király Károly gondterhelt volt. Nem vette semmibe a merényletet, amit megkíséreltek ellene. Azért látogatta meg húgát, hogy elmondja neki, ő meg továbbadja másoknak. Hiszen a nyilvánosság mindig is az orvul gyilkolók ellenszere volt. De vajon miért történt mindez? Ahhoz vissza kell lépni az időben. 1972. április elsején, 42 éves korában, lemondott minden magas állami és pártfunkciójáról: központi bizottsági tagság; végrehajtó bizottsági póttagság, államtanács-alelnöki és nagynemzetgyűlési tagság funkciókról. 1978. január 26-án közölte a világsajtó „kisebbségi nyomorúságunk” ügyében felvállalt első beadványát, melyet Ilie Verdet román miniszterelnökhöz címzett. Bár Ceausescunak feltett szándéka volt eltenni őt láb alól, a nemzetközi visszhang felbolydulása, amit tiltakozó levelei közreadásával kiváltott, arra késztette, hogy kivárjon. Ahogy Sütő András írja: „Ceausescu reménye szerint […] 2000-ig, volt ideje kivárni, hogy Király Károly például radioaktív sugárzás okozta májrákban haljon meg politikai botrányok nélkül.”

A merénylet tényét rögzítő papírok a berevoiesti-i szekus archívum megsemmisítésének áldozatai lettek. Többtonnányi ilyen corpus delictitől szabadult meg az átmentett Securitate. Így az ellene történt merényletre valószínű, hogy sosem derül fény bizonyítékok hiányában. A posztkommunista, átkeresztelt Securitaténak meg az átmentőknek és az átmentetteknek nem áll érdekükben fényt deríteni a bebörtönzésekre, likvidálásokra. Ez érvényesült az 1987. november 15-én lezajlott brassói munkásfelkeléssel kapcsolatosan is, de az 1989. decemberi események több mint 1200 halottja és több ezer sebesültje ügyében is. Ebben rejlik a neokommunizmus feltámadásának titka. Ezért kellett Ceausescut rögtönzött ítélettel kivégezni, nehogy koronatanúja legyen sok magas rangú párt és állami tisztségviselő bűntetteinek.

A könyvet olvasva felötlik a gondolat, hogy sok szó esik manapság a totalitárius rendszerről. Sokan csak annyit tudnak a totalitarizmusról, hogy mindent a tervgazdálkodásnak vetett alá. Az atomerőművektől a közvécéig mindent részletes, központi terv alapján készítettek. Az Állami Tervbizottság tervlapjaiban minden megtalálható, az építendő repülők, helikopterek, hajók számától az ing- és sliccgombok megengedett számáig. A totalitárius rendszer nem csupán a gazdaságnak, hanem az állami intézményeknek, politikai és közösségi szerveknek, a társadalom összességének és a magánembereknek is a szoros ellenőrzését jelenti. Egy totalitárius rendszert úgy lehet létrehozni, hogy a politikai, a jogi és a propagandagépezetet egyetlen központból vezérlik, egy erős és szilárd pártközpontból, amely élet és halál ura. A békétlenkedők elhallgattatására pedig kéznél van a Securitate, a hadsereg, a törvényszék, az ügyészség. Bármilyen jól szervezett lett volna is a kommunista párt, nem lett volna képes maga alá gyűrni a társadalmat a megtorló gépezet nélkül, melynek élcsapata a Securitate volt, a párt árnyékszervezete, amely azonos lett magával a kommunista párttal, annak különleges ügyosztályaként működött. A társadalom és a párt életében a Szeku jelentősége állandóan erősödött. A tömegek és ezzel együtt a párttagok elégedetlenségének erősödésével párhuzamosan erősödött a Szeku önkénye is. A romániai diktatúra utolsó éveiben mind gyakoribbá váltak az olyan esetek, amikor egy-egy párttagot letartóztattak, mert a pártgyűlésen bírálni merészelte a hiányosságokat, a sorbaállást, az élelemhiányt stb.

A könyvből kiderül, hogy a pártnak, a Securitaténak volt alárendelve a társadalom minden tagja. A Szeku leginkább az értelmiség köréből toborozta embereit, hisz tőlük félt a legjobban. Mindentől rettegett, ami szellemi fölényt, szürkeállomány-többletet jelenthetett. Egy értelmiségi előléptetéséhez a párt engedélye szükségeltetett. A doktorátushoz is pártengedély kellett. Egyetemen tanítani: pártengedély. Útlevelet szerezni, kirándulni vagy szaktanácskozásra utazni: pártengedély. Sokan elégedetlenkedtek, főleg egy-egy pohár ital után. Aztán ott termett a szekus vagy a szolgálatos zsaru, aki felajánlotta közbenjárását az útlevél megszerzéséhez. De nem adták ki mindaddig az útlevelet, amíg személyesen föl nem mentek a Szekura, átvenni az útmutatásokat a külföldiekkel való kapcsolatokat illetően. Vagyis hazatéréskor jelenteni kell, lehetőleg írásban, merre járt az illető, kivel találkozott, miről beszéltek stb. Innen a besúgásig hajszálnyi a távolság, az illető erkölcsi tartásának függvényében. A hazafias érzelmekre alapoztak leginkább. Még valami közismert. A román Szeku teljes biztonságot teremtett tagjai számára, megóvta őket minden kellemetlenségtől, bármi gondjuk akadt nekik szomszéddal, törvénnyel stb. Informátor- és besúgócsapatát a Szeku a társadalom lumpen rétegéből válogatta előszeretettel. A tolvajok, sikkasztók, alkoholisták, csövesek, karrieristák, hatalomvágyók köréből. Külön kategóriát képeztek a kitelepedési kérést benyújtók. Aki elfogadta, hogy együttműködik a Szekuval, soron kívül kapta meg kitelepedési engedélyét. Sokan vannak, akik külföldön fényes karriert futottak be a Szeku segítségével, komoly anyagi támogatásával. Külön figyelmet szenteltek az ügynökök amerikai, németországi, magyarországi, izraeli és franciaországi beépítésének. Sokan voltak, akik besúgók lettek, de többen voltak, akik nem.

Emberek százai másolták és adták tovább Király Károly leveleit; hallgatták a Szabad Európa Rádió adásait, és segítették őt nyíltan vagy titokban. De vajon miért tették ezt önként, kockázatot is vállalva? A szerző szerint ennek a titka az érzelmi hozzáállás, amit semmilyen elnyomó gépezet sem tudott kitörölni a lelkekből. Ezért nevezte Király Károly a saját tevékenységét szervezetlen szervezett küzdelemnek.

A szerző az emlékezés által szabott írásfolyamban leleplezi azokat, akik Király Károlyt elárulták, a Securitate szolgálatába szegődött vagy kényszerített volt ismerősöket, munkatársakat, a hatalmi gépezetet, amely mindent megtett, hogy Király Károlyt elszigetelje, és fizikai megsemmisítésével is próbálkozott. Cáfolja azt a híresztelést, miszerint a leveleket nem bátyja írta volna, hisz minden írást, amit neki diktált vagy eljutott hozzá, öntudatlanul is megőrzött, s némelyiknek a fényképét is közli titkosszolgálati jelentések fotója mellett. Ugyanakkor szeretettel ír azokról, akik kitartottak bátyja mellett, volt munkatársai és egyszerű emberek támogatták, segítették harcát a legnehezebb években is, köztük magyarok és románok, marosvásárhelyiek vagy Karánsebes lakói, ahova Király Károlyt egy időre száműzték.

Király Ibolya könyve, amelyben bátyja küzdelme mellett saját és gyermekei életének eseményeiről is beszámol, kordokumentum. Műfajilag nehéz besorolni, hisz montázsszerűen foglalja magában az átélt és elszenvedett élmények közé ékelt dokumentumokat, hogy összefonódjon benne a mikro- és makrotörténelem, a soha meg nem talált igazi haza iránti sóvárgás, a száműzetés földjévé vált szülőföld emléke.

(Király Ibolya: Emlék-repeszek – Király Károly igazsága; Antológia Kiadó, Lakitelek, 2016.)

M.A.