vissza a főoldalra

 2016.08.05. 

Csurka István: A megrontás sajtószabadsága, a liberális kegy

Amikor valaki valójában szembefordul velük, akkor nincs kegyelem és nincs kímélet. Bevetik ellene az összes hazugságot, bevetik mindennap, minden órában. Lekicsinylés, ócsárlás, magánéletbe belegázolás, hazudozás, félrevezetés, álnok dicséret és elhallgatás. Pedig a magyar nemzetnek jár a teljes, tiszta, egyenlő esélyeken alapuló tájékoztatás, kultúra és oktatás-nevelés. Mivel saját maga teremti meg hozzá az anyagi javakat, jár hozzá a pénz és minden eszköz, mindenkivel egyenlő arányban. Meg kell tehát törnünk a liberális pénz sajtóhatalmát. Ma sajtószabadság csak a liberális sajtómonopólium megtörésével lehetséges. Egyenlő esélyt a magyar szónak, egyenlő esélyt a magyar gondolatnak, egyenlő esélyt az építő szándéknak, a tisztaságnak, a tiszta magyar beszédnek. Egyenlő esélyt a keresztény Magyarországnak!

A század első három évtizedének nagy európai gondolkodói már föltették azt a kérdést, amely most, a századvégen vált nyomasztóan szorítóvá: mi lesz az emberiséggel, ha a tömeg uralma alá kerül? A tömeg és az Ortega fogalmai szerinti tömegember nem azonos a néppel és a jogait követelő éhes sokasággal, hanem az igénytelenné vált vagy igénytelenné tett embert jelenti. Addig, amíg egyes gazdag társadalmakban a tömeg igénytelensége nem fakadhatott a viszonylagos jólét elégedettségéből, s ameddig maga a bizonyos szinten kielégített anyagi igény nem vált a magasabb rendű igények elutasításának kondicionált jogává, tömegigényévé, és másfelől, amíg léteztek és léteznek a hiány társadalmai – szovjet és kommunista, népi demokratikus társadalmak, gyarmatok, éhínség sújtotta földrészek –, addig a fogyasztói ember, a már csak anyagi igényű ember, a sem népbe, sem nemzetbe, sem közösségbe nem tartozó, a hitetlenség szabadságában élő és a korlátlan egyéni szabadság látszatát élvező tömegember vonzó példaképet jelentett. Az éhes tömegember vágyakozva nézett fel a jóllakott tömegemberre.

Elvitathatatlan tény, hogy az, amit a modern civilizáció nyújtani tud, a kényelem, a tisztálkodás, a táplálkozás és mindenekelőtt az autó és a saját élet kialakítása autóval és televízióval, feltétlenül jár mindenkinek, illetve ha az egyiknek jár, akkor méltányos, hogy járjon a másiknak is. És az élet szörnyű beszűkülését jelenti, ha mindezek hiányoznak. Világunkban azonban nem erről van szó.

Segíteni és támogatni kell azt az embert, azt a közösséget, amely a javak megszerezhetőségének egyenlő esélyéért küzd. A századvég tömegembere azonban a másik jólétéért már nem tud küzdeni. Nem ismeri a szolidaritás érzését, és nem tartozik nemzetbe, közösségbe, és főként nem ismeri az aszkézist, a lemondást. Az európai kormányok most az előtt a választás előtt állnak, hogy ha rábeszélik a társadalmaikat bizonyos önkorlátozásra a bővítés érdekében, akkor megbuknak. A tömegember adni képtelen. A mai tömegember másféle körülmények között, egészen más keretek között él, mint a századelő tömegembere, amely létrehozta a nácizmust és a bolsevizmust, és megvívta a két világháborút. Ez a jóléti társadalmakban, a viszonylagos bőség közepette létező polgárféleség, valamint a még a jólét előtti helyzetben, a jólétnek csak az ígéretében élő, de már fogyasztói igényekkel és igénytelenségekkel bíró tömegember nem egészen ugyanaz, mint a századelő hasonló milliói.

A tömegember irányított ember lett. Az irányítottság tényét már a nagy spanyol gondolkodó, Ortega y Gasset is észrevette. A harmincas években a magyar irodalom legmélyebb gondolkodója, Németh László is megindult a saját hatalmas igény- és tudásseregeivel a minőség várának bevételére, s meghirdette a magyarság megmaradásának szinte egyetlen lehetőségét: a minőségi magyarság kimunkálását. Ennek magja egy új, népi, népből kinövő, nemzeti értékeket teremtő és azokat folyamatosan fejlesztő új értelmiség lett volna, de ezt az elképzelést és ezt a megindult csírázást elsöpörte a háború, majd a bolsevista és liberális terror. A tömegember és az igényes, minőségi ember képlete tehát ismert volt, és a mindenkori hatalom élt is a tömegember előállításának eszközeivel. A század második felét a magyarság a bolsevizmus tömegembergyárában élte le. A totális diktatúra mindenre rátelepedve, az óvodától a temetőig tartó úton gyártotta a tömegembert, az egy irányba néző, kérlelhetetlenül osztályharcos, félrevezetett proletárt, de nem sokra ment vele, mert anyagiakkal nem tudta ellátni. Eközben ugyanis a szabad, nyugati, jóléti társadalmakban is megindult valami ehhez hasonló folyamat, ott is megkezdődött a tömegember uralma. A fogyasztói ember szűklátókörűsége vetekszik a hiánygazdaság tömegemberének szűklátókörűségével, de jobb ruhában jár, jobb autót vezet, és van meleg víz a fürdőkádjában. A bolsevizmus, a szocializmus és a gulyáskommunizmus tömegembergyártása a rendszer bukásával, gazdasági csődjével párhuzamosan modernizálódott és adta át a helyét a fogyasztói típusú tömegembergyártásnak. A Nyugat nyert. A televíziókat nyugati mintára, a legrosszabb kereskedelmi igényeknek alávetve kezdték átszervezni, kibővítették a választékot, és az egész műsorszolgáltatást pénzalapra helyezték. Az úgynevezett médiaértelmiség elsőként állt át a szocialista oldalról a liberalizmus oldalára, és kommunista élharcosból, a párt feltétlen hívéből a liberalizmus feltétlen hívévé és katonájává vált.

Ma a tömegember nagyüzemi gyártásának a korában élünk. A mai liberális, pénzügyi világhatalomnak összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetőségei vannak, mint akár a göbbelsi vezetésű nemzetiszocializmusnak, akár a sztálini vagy brezsnyevi szocializmusnak, Magyarországon Kádárnak és Aczélnak. A magyar kereskedelmi televíziók mögött a világ legnagyobb cégeinek mérhetetlen tőkéje áll, s kezükben van, nekik szolgál a nyomtatott sajtó túlnyomó része is, egyszerre képesek a legképtelenebb híreket, információkat belenyomni a közvéleménybe. A képernyőn reklámozzák a bulvárlapokat, amelyek a tévésztárokat reklámozzák nyomtatásban. Megszabják és kijelölik a lehetséges témákat, irányítják a figyelmet, embereket, politikai és szellemi irányzatokat felmagasztalnak vagy elejtenek, ellenségeket csinálnak és félisteneket teremtenek, csillagokat lőnek fel az égre, és szempillantás alatt porrá zúznak mindenkit, aki az útjukban áll.

Az emberiség elérkezett a kívülről, felülről irányítottság korszakába. Olyan demokrácia van, amikor mindent az szab meg, hogy a legtöbb szavazatot jelentő tömegember mit gondol, kire és mire adja a szavazatát, és egyáltalán méltóztatik-e elmenni szavazni. Ez pedig a képernyőn dől el. Erre nézve a tömegember a képernyőn kap eligazítást, mégpedig nem is csak egyenesen, hanem a tömegkultúra segítségével, áttételesen, sokszor éppen a reklámok és a klipek nyelvén, alattomosan és körmönfontan.

A szocializmus szegényességéből átléptünk a bőség korszakába, amikor egyszerre számtalan csatornán, változatos formákban, írva, mondva, képben, hangban, ríkatva és röhögtetve, bárgyún és szellemesen, módszeresen vezetik az embert a saját lelke közönyös sivatagába, az anyagiasságba és a puszta érzéki gyönyörűségbe, a szerelem nélküli testiségbe és a másik ember iránti együttérzés nélküli egoista létezés nihiljébe.

A megrontás sajtószabadsága teljes.

A civilizált világot a megrontás, a butaságban tartás, a félrevezetés erői kormányozzák. A nagy tömegmédiumok a pénz hatalmasainak birtokában vannak. Mindent szabad, amit a képernyő megenged, minden tilos, amit a képernyő tilt. Még a legjobb indulatú kormányok is ki vannak szolgáltatva a tévéknek. A közönség, a tömeg, a többség csak azt fogadja el, amire a képernyő engedélyt ad vagy rábeszéli, tehát a középutas kormányok akár jobboldalról, akár baloldalról jönnek, csak olyan programokkal mernek előállni, amelyeket az irányított tömegember jóváhagy, elfogad. Így totális diktatúra valósul meg, amelyben nem a rendőr, a gumibot, a börtönőr és a gulágparancsnok, a szögesdrót a legfőbb kormányzó erő, hanem a tévésztár, a kommentátor, a showman, aki vagy elöli az igényeket, vagy olyan igényeket támaszt, amelyek elölik az embert, a közösséget, a népet, a nemzetet.

A sajtó a pénzhatalom szolgálatába szegődött. Szolgálattevő, jótékony eszközből hatalmi ággá, sőt egyetlen legfőbb hatalommá, mindenhatóvá vált, s az összefonódása a pénzemberek világával személytelen és rejtett lett. Ma a sajtószabadság a pénz elnyomásra, félrevezetésre szóló korlátlan szabadsága lett, az elnyomás és a rabság eszköze.

A sajtóban két kényszer működik: az egzisztenciális kényszerítés, amely szerint munkát csak az kap benne, meg csak az él belőle, aki kiszolgálja a liberális pénzhatalmat, és a másik késztetés a belső nevelés évtizedes öncenzúrája, amely a liberális hegemónia során alakul ki, és már az iskolában elkezdődik. Légy korrekt politikailag, tudd, hogy mit illik mondani és gondolni, és mit nem, és érvényesülsz, még ha féltehetség vagy is csupán. A sajtóembert a képzés során szépen kiszakítják a nemzeti közösségből, a liberális magatartásformák feltétlen hívévé teszik, és a másik oldal érvrendszerét elzárják előle. Így a sajtóhadsereg elfogult altisztjei jönnek létre, mindennapi betevőért ölni kész zsoldosok, légiósok.

Ma a minőség emberei kisebbségben vannak. A nemzetben és népben gondolkodó kisebbségnek egy tenyérnyi felülete sincs a képernyőn. A létesítéshez pénz kell, pénz pedig erre nincs. A nemzet erői mégis küzdenek a sajtó őrmestereinek és pénzügyi sajtóezredeseinek, -tábornokainak rajai ellen. A küzdelem egyenlőtlen, de nem reménytelen.

Ma a liberális sajtószabadság a sajtó őrmestereinek feltétlen és korlátlan szabadságát jelenti a pénzszerzésre és a félrevezetésre, a hazugságra. A nemzet szolgálata küzdést jelent, küszködést, nehézségeket és veszélyeket. Mégis folyik a küzdelem a magyar élet teljességéért.

Ez korunk alapvető paradoxona.

Ma az sem igaz, ami annak látszik. Ha a nemzet némely képviselői kapnak egy-egy említést, egy-egy engedményt, dicséretet, ha nem kapnak bunkót a fejükre, boldogok, pedig sokszor éppen ez a legnagyobb hazugság, az ajándék. Ez mutatja meg a viszonyok nyomorúságos egyenlőtlenségét. A kegy. A liberális kegy.

De amikor valaki valójában szembefordul velük, akkor nincs kegyelem és nincs kímélet. Bevetik ellene az összes hazugságot, bevetik mindennap, minden órában. Lekicsinylés, ócsárlás, magánéletbe belegázolás, hazudozás, félrevezetés, álnok dicséret, és elhallgatás. Ebben a totális diktatúrában az elhallgatás a legerősebb fegyver. Amiről a liberális média hallgat, az nincs. Az soha nem jut el a tudatig, legyen bár világraszóló tudományos eredmény vagy művészi alkotás. Meg van fogva az alkotó, és meg van fogva a kritikus. És természetesen a koncert teljes közönsége is. Felcsattan a taps, amikor a füttykoncertnek kellene felhangzania.

Mi a magyarság sajtószabadságáért küzdünk, nem pedig a Demszky- és Pető Iván-csapatok, az MSZP-legények és -lányok korlátlan hazudozási és félrevezetési szabadságáért. A magyar nemzetnek jár a teljes, tiszta, egyenlő esélyeken alapuló tájékoztatás, kultúra és oktatás-nevelés. Mivel saját maga teremti meg hozzá az anyagi javakat, jár hozzá a pénz és minden eszköz, mindenkivel egyenlő arányban. Meg kell tehát törnünk a pénz sajtóhatalmát.

Ma sajtószabadság csak a liberális sajtómonopólium megtörésével lehetséges. Egyenlő esélyt a magyar szónak, egyenlő esélyt a magyar gondolatnak, egyenlő esélyt az építő szándéknak, a tisztaságnak, a tiszta magyar beszédnek! Egyenlő esélyt a keresztény Magyarországnak!

(2000. III. 16.)