vissza a főoldalra

 

 

 2016.08.12. 

Nyelv és rög

A felvidéki magyar habitus és fejlődésének hátterei

VII. rész

A név meghatározza az ember, a család, a közösség tudatát. Keresztnév, családnév, helységnév, földrajzi megnevezés mind jelkép. Írott és kimondott alakjában ősiség, korszak lerakódás, eredetnyom. Keresztnevünk által tudatosulunk, egyéniségünk általa leli helyét a közösségben. Családnevünk a társadalom alapsejtjéhez, a családhoz való tartozásunkat tudatosítja velünk. Nemzeti eredetünket, népnemzethez való hovatartozásunkat is tükrözi, ugyanúgy, mint nevei azon falvaknak, városoknak, tájaknak, melyek földjében családfáink gyökerei összefonódva nyúlnak el a létforrást és eredetet rejtő atyai rög mélyén.

Ezen természetes, a létben gyökeredző okok miatt szláv testvéreink kezében a magyartalanítás tárgyává váltak keresztneveink, családneveink, helységneveink is. Családneveink nagy részét a reszlovakizáció kényszerítette a szlovák helyesírás béklyójába és lett Szabóból Sabo, Nagyból Nad’, Síposból Sipos S ha úgy, mint nagyapámnál, nem a magyartalanítás érte el a nevünk szlovák akol felé terelését, akkor a szocializmus 41 éve alatt ügyeskedő anyakönyvvezetők, illetve hivatalnokok tették azt, akik apám személyigazolvány kiadásánál családom nevéből a tiltakozás ellenére Jancót csináltak. S lett a felvidéki magyaroknak a hétköznapokban használatos nevük mellett egy hivatalos, államilag szabályos neve. Ajándék, mellyel az állam meg-meglepett, melyet adott vagy kényszerített. Ha a vezetéknév nem is vált a magyartalanítás áldozatává, a keresztnév szlovák formában való feltüntetése a személyes iratokban a magyar ember elé olyan görbe tükröt tartott, melyben egyéniségének, magyar egyéniségének jelképét, a nevét szlováknak volt kénytelen látni. Egyénisége jelképének e hamis, államilag megszentelt képe, fokozatosan adagolt magyartudat-romboló méregként hatott. A településnevek szlovákosításánál sem volt ez másképp.

A városok, falvak nevének megváltoztatásakor felvidéki magyarságunk ama ránehezedő önkénnyel találkozott, mely magyarságtudatának kizsarolt megtagadása után, tömegeinek magyarság miatti elűzése után még a faluja s városa ősi, szent nevének egyik napról a másikra való törlésével is szembesítette. Önkényes hatalmat tapasztalt meg bőrén, mely olyan erővel bírt, ami a települése nevét is képes volt kiiktatni a használatból és mellékessé tenni. Hatalommal, melynek semmi sem volt szent, amely a nyomasztó félelem mérgével itatta át az egyén és a tömegek lelkét. Kétszeresen hatott az asszimilációs névváltoztató módszer, mivel a magyar ember intim belső világába taposott bele először a személynév akaratlan, erőszakos elszlovákosítása által, majd a város, a faluközösség tagjára hatott települése nevének kéretlen megváltoztatásával.

E módszer asszimilációs hatását tudatosítva, a második világháború utáni jogfosztottságunk idején a magyartalanítók példátlan erőfeszítéssel ugrottak neki a felvidéki magyar településnevek elszlovákosításának, tarsolyukban már az 1920-as években még elfogadható modorban megtett névváltoztatások tapasztalatával.

1948. június 11-én látott napvilágot a szlovák belügyi megbízott, Daniel Okáli A-311/16-II/3-1948 számú rendelete, amely célja Dél-Szlovákia magyar jellegének felszámolása volt. A rendelettel 710, zömében magyar őslakosú település nevét változtatták meg, és megszüntették a magyar és német nyelvű települések 1927-ben bevezetett kétnyelvű megnevezését is. Egy, a csehszlovák parlament által elfogadott törvény szerint ugyanis 1927-től a magyar településeknek volt szlovák és magyar neve is, ahogyan a német településeknek is volt szlovák és német neve. Így lett, hogy Rimaszombat városa Rimavská Sobota és Rima Szombat néven volt vezetve, Dunaszerdahely pedig Dunajská Streda és Duna-Szerdahely néven és így tovább. Ám ezt megelőzőleg a trianoni döntés által a szlovákoknak annyira ismeretlen színmagyar területek jutottak, melyekhez nem tudtak miként viszonyulni. Nem tudták miként kezeljék a településeinek, tájainak, vizeinek, határainak, hegyeinek neveit. Hagyják-e meg eredeti formájukban, vagy változtassák meg őket? Eredeti formájukban nem maradhatnak, mert úgy magyar jellegű marad az újonnan alakult Szlovákia déli része. A külföldiek, utazók Magyarországnak hiszik majd e területet. Új, ismeretlen szlovák nevet pedig nem lehet nekik adni, mert akkor ez nagy kavarodást okoz e területek lakosainál, míg betanulják, megszokják az új helyneveket. 1920-tól 1927-ig tartott ezen állapot, amelyet a felvidéki magyar településnév-anyag akkori állapota ékesen bizonyít. Az 1920-ban a felvidéki magyar települések szlovák nyelvnek megfelelő hivatalos névkialakítása ezért is vette még figyelembe a települések autentikus történelmi megnevezéseit. 1927-ig Dunaszerdahely város hivatalos csehszlovák megnevezése Dunaserdahel’ volt, a barsi Fajkürt Fajkurt lett, Kicsind Kicind, tehát a magyar településnév szlovák kiejtése lett hivatalossá. Nagy számban vannak azon falvak, melyek neve meg sem lett változtatva és hivatalosan az eredeti, tehát magyar helyesírással írt magyar nevük lett hivatalossá, mint Martos, Marcellháza, Csiliznyárad, Balony, Kürt, Bélvata, Bajcs és sorolhatnám. Ezeknek csak 1927-ben lett szlovákra alakítva a nevük, ami abban merült ki, hogy a magyar nevet a szlovák helyesírás szerint tüntették fel. 1927-től a második világháborúig, illetve az 1948-as névváltoztatásig településneveink szlovák alakjának kiképzésekor a megnevezések egy részének megtartották a gyökerét, úgymint Zádorháza Zádorice, Perbete Pribeta, illetve a helységnév le lett fordítva szlovákra, mint Alsófegyvernek neve, amely Dolny Fed’vernek, Dunaszerdahely mely Dunajská Streda, Nagymegyer pedig Vel’ký Meder lett stb.

A föntebb írottakon ékesen mutatkozik, hogy a térfoglaló szlovák elem az 1920-as évek derekáig a szinte tömbmagyar dél-szlovákiai területsávval szemben fokozatosan ki kellett építse viszonyát, meg kellett, hogy alapozza és építse e terület és lakosai felé jövőben gyakorolt politikáját. Az etapokra tagolódott településátnevezés, amely 1920-ban kezdődött, majd 1927-ben módosult és 1948-ban, a bosszúnacionalizmus tobzódásában csúcsosodott ki, jelképezi ezen politika jellegét és lelkületét.

Azon településnevek, melyek a csehszlovák–magyar államhatártól helyenként majd 100 kilométerre eső szlovák–magyar nyelvhatáron fekszenek, és rendelkeztek szlovákok által használatos autentikus megnevezéssel is, ott a szlovák megnevezés lett hivatalossá. Ezen esetek egyik példája Kolon magyar falu, mely a Nyitra környéki szlovákok által használatos nevét kapta hivatalos névként. Így a Kolenany (Kolenyani) névformát nyerte el. E név abban érdekes, hogy a nem messze lévő zoboraljai magyar falucsoporthoz tartozó Barslédec idős lakosai a többi magyar faluban használatos Kolony falunév helyett a Koleny nevet használták Kolon megnevezésére, melynek első neve a Zobori levél 1113-as leiratában Colin alakban szerepel. Mai szlovák neve Kolinany (Kolínyani). „Kolenyba megyek” mondották édesanyám gyermekkorának öregjei. E tény azt támasztja alá, hogy a szlováknak vélt falunevek nem egyértelműen csak szlovák elnevezések kell hogy legyenek, mint ahogy sok magyar településnév Felvidéken megőrizte nevében a szláv gyökeret, mint Gömörhuta vagy Rozsnyórudna és sok más is, melyek szláv, esetleg német testvéreinktől átvett településnevekként tudatosítandók.

Ám ebbe a természetes településnév-fejlődésbe radikálisan nyúlt bele a fentebb említett 1948. június 11-én Daniel Okáli belügyi megbízott által kihirdetett rendelet, amely a szlovák nyelvészek szikéjével sosem látott méretben hámozott, hántott, átszabott, metszett az ősi magyar településszövet névanyagában.

A reszlovakizáció ötletgazdáinak – jellegzetes pontot téve magyartalanító munkájuk végére – ez volt az utolsó magyarellenes cselekedete, mert a Szovjetunió nyomására Csehszlovákia kénytelen volt berekeszteni nemzetiségellenes politikáját.

Voltak felvidéki magyar városok, falvak, melyek új nevére versenyt hirdettek a lakosság körében és a nyertest, kinek névajánlata lett a nyerő, húsz csehszlovák koronával díjazták. A magyar települések szlovák keresztségben nyert új keletű nevei nem csupán e suta módszerrel születtek ám meg. A magyarellenességében a reszlovakizáció minden eszközét megragadó Daniel Okáli belügyi megbízott az új településnevek tetemes részét valószínű nyelvtudósok, nyelvészek segedelmével alakíthatta ki, mivel a tárgyalt üggyel kapcsolatban nem rendelkezett kellő végzettséggel, illetve hozzáértéssel. A településeink szlovák névalakjának megteremtője a szlovák és felvidéki magyar köztudat előtt ismeretlen. A szlovák karhatalom részéről tudatosnak tűnik a névteremtő személyének köztudat előtti rejtegetése. Minden bizonnyal azon oknál fogva, hogy az átnevezett 710 magyarlakta település azóta született újszlovákjai ne rendüljenek meg hitükben falujuk vélt szlávságával, szlovákságával kapcsolatban. Ne szembesüljenek azzal, hogy településük neve, mellyel közösségileg szlovákként azonosulnak, 70 éve egy hivatali íróasztalon született és ebből kifolyólag a magyar megnevezés az, amely az ősi. Az újkori szlovák belügy a magyar településnévhez visszatérni akaró faluközösségi kezdeményezések elutasítását „társadalmi érdekként” magyarázza. Minden bizonnyal ezen „társadalmi érdek” alá tartozik a névteremtő személyének tudatos elhallgatása is. Valójában a szlovák nemzetállam kiépítésének és ebbéli eszközeinek rejtegetését, védelmét, szolgálja a „társadalmi érdek” szófordulat.

Az új szlovák településnévformák kialakítási módszerére Ján Stanislav nyelvész második világháború idején írt és 1948 márciusában kiadott könyvében találhatunk gyanús párhuzamot. Szlovák délvidék a középkorban című munkáját a névváltoztatási dekrétum 1948. június 11-i kihirdetése előtt négy hónappal adták ki. E könyvében falum, az ősi nevű Gímes – melynek magyar ősiségére a nyelvész maga is utal – szlovák névalakját fordítással képezi Jelenec névre. Gímes nevének eredetmagyarázata az államalapítás idei környező erdőkben nagy számban élő gímszarvas-állományra utal. Ján Stanislav ezért adta munkájában falumnak a Jelenec nevet, mely megnevezés szlovákból magyarra fordítva annyit tesz, hogy Szarvasos. Az a tény, hogy a Jelenec névforma már Ján Stanislav 1948 márciusában kiadott könyvében szerepel, és hogy e megnevezés négy hónappal később 1948. június 11-ét követően falum új hivatalos neve lett, kellően rávilágít a reszlovakizáció Keresztelő Szent Jánosának kilétére. A könyvében szereplő felvidéki magyar települések kapcsán bemutatott szláv, szlovák falunévformák – némely módosítással – 1948 júniusát követően felvidéki magyar településeink hivatalos szlovák nevei lettek. Ján Stanislav településnév alkotó szerepe megkérdőjelezhetetlen. A belügyi megbízott Daniel Okáli, ha rendelkezett is saját névadási ötletekkel, ezen esetben inkább ideológusa és érvényesítője a Ján Stanislav szlavisztikus és nyelvészprofesszor által megalkotott azon új szlovák megnevezések zömének, melyeket rátestáltak városainkra, falvainkra.

Ján Stanislav nyelvész, szlavisztikus politikán kívüli munkássága viszont rendkívüli és értékes. Rámutat településneveink valószínű eredetére. A legrégebbről fellelhető magyarországi településnévformákból indul ki okfejtéseiben. Habár bőven szolgál logikai, történeti, nyelvtörténeti bizonyítékkal, és bár nyelvtani törvényszerűségekkel magyarázza a településneveink fejlődését, munkásságát helyenként a magyarokat történetileg bagatellizáló szlovák nemzet és nemzetállam építésének negyvenes évekbeli érdeke is jellemzi.

Településnév-formálási munkássága úgy jellemezhető, mint azon 19. századi purista építészeké, akik a kor téveszméjétől igézve, pallérozott tudásukat arra tékozolták, hogy elbontsák 600-700 éves gótikus katedrálisok homlokzatait, karzatait, tornyait, mert hitték, vallották, hogy ők gótikusabban, a gótika szellemének megfelelőbben tudják megfogalmazni s újraépíteni azt, hamis képet állítva elénk a székesegyházak évszázadokon s korszakokon átnyúló építészeti fejlődéséről.

Ján Stanislav is e modort követve alakította ki a régi, 12-13. századi apátsági alapítólevelekben, királyi adománylevelekben szereplő településnév-formákból azon újkori szlovák településneveket, melyekkel a felvidéki magyar településnevek valós és vélt szláv néveredetére akart utalni. E tettével, melyet Daniel Okáli saját kezű aláírásával szentesített és életbe iktatott, a felvidéki magyar népelem kárára zajló szlovák nemzetállam építését szolgálta. Elbontott minden magyar jelleget, tájnyelvi, közösség-, nyelv- és tájtörténeti sajátosságot, amely ezeréves felvidéki létünk településnévbeli bizonyítékát hordozta magában.

A névalakítási módszerében, a szláv gyökerű településnevek esetében a szláv gyökérről elbontott minden történelmi lerakódást, lett légyen az magyar, német vagy némely esetben szlovák. Az ilyen lecsupaszított nevet szlovák településnevet képző szóragokkal egészítette ki, hogy hangzásilag olyannak tűnjenek mintha nevüket mindig is a szlovák nyelv alakította volna. Olyanná képezte ki a településneveket, hogy azok a mindig is szlovákok lakta megyék neveivel mutassanak fejlődési párhuzamot. Megnevezésileg a felvidéki magyar településsávot a szlovák nyelv eszközeivel levágta a Kárpát-medencei magyar településszövetről. E jelenséget az első világégés utáni 1920-as trianoni döntésből fakadó össztársadalmi földmozgások sem tudták megfiadzani. Trianon után 28 évvel, egy következő világégés elmúltával tudott csak utat törni magának a kényszeres történelemtagadó és nemzettörlő eszme gyakorlati része.

 

Jancsó Badacs Károly