2016.08.12.

Csurka István: Kis hazugság, nagy hazugság

A liberális hegemónia kiparancsolja a sajtóból az erkölcsöt. Mindent szabad, ami kell a bankárkaszt hatalmához, és semmit sem, ami jó a nemzet megmaradásához. A nemzet maga sem kell. A nép pedig egyáltalán. Hiszen Hitler is a népre hivatkozott (Volk). Ezért a népről való gondolkodást is le kell állítani. A népet váltsa fel a lakosság, a kevert, a mindenfelől beérkezők üzleti alapú társadalma. Amire van pénz, az jó, akinek nincs pénze, az kérjen, s ha szépen kér, esetleg adunk neki. Ha meg nem kér szépen, akkor elpusztul a saját hazájában, ősei földjén, amit elvettünk tőle.

Nemrégiben napvilágra került egy hamisítás. A Népszabadság és a Népszava meghamisítva közölte a Neue Zürcher Zeitung egyik cikkét, amelyet Oplatka András, az orgánum nemzetközileg elismert munkatársa, a híres Kelet-Európa-szakértő, volt moszkvai tudósító és mellesleg magyar irodalmár – többek közt Krúdy-monográfiák szerzője, Krúdy németre fordítója – írt a lapjába. A téma is kényes, fontos, aktuális: az Ausztria elleni európai–izraeli–amerikai bojkottról volt benne szó, éppen akkor, amikor Orbán Viktor Budapesten fogadta Schüssel osztrák kancellárt. Ugyanebben az időben a Népszabadság másik esetben is lelepleződött: Szászi Júlia nevű ausztriai tudósítója meghamisította Haider egyik nyilatkozatát. Ezt a hamisítást is Lovas István tárta fel, de ebben az esetben sokkal kisebb hatékonysággal, mivel a Haider szavainak hamis tolmácsolása nem főbenjáró bűn: ő is az ellenség – goj –, akinek a barmát el szabad venni, szolgáját, szolgálólányát, feleségét el szabad kötni…

Történt más is. Lovas összeszedte az utóbbi idők liberális újságírói által elkövetett hazugságokat, attól a Vásárhelyi Mária által gyártott, már nemcsak undorodást, hanem valóban félelmet is keltő állítástól kezdve, hogy Magyarországon olyan újságírók működnek, akik az ő zsidó bőréből lámpaernyőt akarnak készíteni, addig, hogy a jelenlegi kormány valójában ezeket pártfogolja és az osztrákokat is ezért fogadja szeretettel. Lovas cikkére a Népszabadságban Aczél Endre válaszol és felrója neki természetesen, hogy antiszemita, mivel a cikke végén fel meri tenni a kérdést, hogy mi a közös az általa felsoroltakban. Aczél megválaszolja: Lovas szerint az, hogy a megnevezettek és idézettek mind zsidók, s mivel Lovas esze erre a srófra jár, ő antiszemita. Ez pedig olyan bűn, ami felmenti őt – Aczélt – attól, hogy azt is megvizsgálja, igazak-e állításai.

Itt tartunk. Ebben a pillanatban az sem kérdés, hogy mit sugallt a költői kérdésével Lovas, netán azt, hogy a felsoroltakban az is közös, hogy mindannyian szándékosan hazudnak, mert azzal a sugalmazásával, amellyel a bennfentes olvasót a származásuk egyöntetűsége felé tolta, elkövette a „kódolt antiszemitizmus” bűnét. Méltó a kiközösítésre, miután megköveztetett.

A régi világ és az új között, azaz a Kádár–Aczél-évtizedek és a mai állapotok között az a különbség, hogy akkor egy ilyen Aczél-cikk, a megkövezés követelése akkor jelent meg, amikor már folyt a kövek hajigálása, az elkövető már el volt bocsátva, netán már ült is, és gyermekeit eltanácsolták az általános iskolából, ma pedig ilyenkor még csak a gyermekeit buktatják meg, de ha sovány apanázsú, nemzeti irányúnak mondható lapnál dolgozik, esetleg maradhat. Másféle lapoknál viszont nem fordulhat elő egy ilyen cikk megjelenése, de ha netán valaki bent felveti egy ilyennek a gondolatát, ma is mennie kell. Az utcára. Alkalmatlanság címén. A Kádár–Aczél-időkben: átszervezéssel. Ma egzisztenciális nehézségei támadnak annak, aki kimond bizonyos igazságokat, amelyek nem tetszenek a mai Aczéloknak. A lap, mely nemzeti irányú, szókimondó, nem kap vagy nehezebben kap hirdetést, állandó gondok közt él, mígnem a liberális lapokat eltartja a nemzetközi tőke, a bankhirdetés. Apróság: a Malév járataira felviszik a 168 Órát és a Heti Világgazdaságot, de nem a Magyar Fórumot.

Valójában azonban nemcsak erről van szó, hanem sokkal többről. Ezek a felfeslések valójában rendszerproblémák. A kisebb, eseti hazugságok valamikor régen, már a század elején rendszerré álltak össze, és hatalmas erővé terebélyesedve a világot irányító hatalommá váltak. A „liberális hegemónia” ténnyé vált az északi féltekén. Most, amikor napok választanak el a kommunizmus bűneiről szóló könyv magyar nyelvű megjelenésétől, ami csak azért nem valami nagy szenzáció annak, aki Szolzsenyicint olvasta és forgatja, mert abból nem sok hiányzik ezen bűnök közül, méghozzá a személyesen megélt szenvedés pecsétjével hitelesítve, s ugyanígy az elhallgatott magyar Gulag-könyv, a Rózsás Jánosé is, avagy a már elhunyt kitűnő író, Az embertől keletre írója, Gábor Áron úgyszólván minden műve. Ezek az emberek sok-sok százezer és millió társukkal oda lettek hurcolva, és mivel Isten kegyelméből túlélték, elmesélhették a borzalmat. Amiről a világ voltaképpen nem vett tudomást. Ez a probléma.

Európa és a nagyvilág már 1918-ban értesülhetett arról, hogy mi a bolsevizmus, mi, magyarok közvetlenül is megtapasztalhattuk Kun Béláék, Szamuely Tiborék szörnyű, magyarellenes, keresztényellenes vérengzéseit, mégis az őket ledöntő Horthy-rendszer lett a bűnös, nemcsak a háború után, de már a fennállása idején is, az egész világot már akkor is elborító balliberális sajtóban. Igen, Horthy után járták a vidéket kegyetlen, megtorló különítmények is, amelyek bosszút álltak és törvénytelenségeket követtek el, s a Horthy-rendszer bűnös volt abban, hogy nem oldotta meg a földkérdést és az ebből fakadó népi nyomort, hagyta pusztulni a magyar parasztot, de a nemzet tudatába nem ezek miatt a bűnei miatt lett bűnösként beékelve, hanem a liberális sajtó eleve elhatározott szándéka szerint, amelyik a Trianonban elvesztett nép- és terület-visszaszerzésére irányuló küzdelmét is a bűnei közé sorolta és sorolja ma is, együtt és egyenértékűen azzal, hogy véget vetett a vörös terrornak.

Vagyis: most kis, eseti hazugságok felfeslése által nyilvánvalóvá válhatna, hogy egy nagy hazugság járma alatt nyög az egész világ, és különösen mi, magyarok, akik két világháború-vesztéssel is meg vagyunk alázva és csonkítva. Mi ez a nagy hazugság? Az, hogy a világ, az élet, az életem nem olyan, amilyennek én látom, megélem, elszenvedem, hanem olyan, amilyennek a liberális hegemónia bajnokai – írói, újságírói, színészei, politikusai és papjai – mondják. Továbbá: nekem az a kötelességem, hogy magam is nemcsak ilyennek fogadjam el, hanem így is adjam tovább, és ne háborogjak a saját nézeteim elfojtása miatt, hanem a liberális gurukkal együtt vessem rá magam azokra a kevesekre, akik kérdéseket mernek feltenni, vagy olyannak merik állítani a világot, amilyennek ők látják, elszenvedték, megélték. Nincs valóság, csak a mi liberális sajtónk által teremtett, nincs igazság, csak relatív. A káromra történt vagyonelkobzás, területelvétel, az én kiebrudalásom a műveltségből, az előmenetelből, az én nemzetem tudatának elsorvasztása nem olyan bűn, mint az elsorvasztóké, a hóhéraim bűnei elévülnek, az én másként gondolkozásom azonban megbocsáthatatlan. Végül az egyén szabadsága megelőzi a nemzetét és minden közösségét, és nincs a kötelességek által körülhatárolva, kivéve, ha az egyén nem tartozik közénk. Velünk szemben, netán a mi érdekeinket sértve senki se akarjon szabad lenni, mégpedig a korrektségnek azon szabályai szerint, amelyeket mi, liberálisok állapítunk meg, akiknek az összes eszköz is a birtokukban van. Pontosabban csak egy a fő: a pénz.

A harmincas évek közepén két kitűnő magyar író, mindketten baloldaliak, szovjet-orosz – talán Gorkijtól eredő – meghívásra kiutazott a Szovjetunióba, ahol akkorra már több millió áldozata volt a sztálini terrornak, és élményeiket megírták egy-egy könyvben. Az egyik, Illyés Gyula, részben francia és más befolyás hatására, elfogadva, hogy a fő veszély az akkorra már uralomra került hitlerizmus, elkendőzte azt, amit látott, megszépítve adta elő élményeit. A másik, Nagy Lajos, noha nyilvánvalóan baloldalibb volt, mint Illyés, ezt nem tette meg. Könyvét nem adták ki és nyomorgott, s 1945 után is inkább mellőzés volt osztályrésze, egészen 1954-ben bekövetkezett haláláig. Könyveit kiadták, de tárgyilagos látása, igazságszeretete nem kellett a liberális hegemóniának. Tény, hogy a kommunizmus bűneinek letagadására egy egész iparág és egy egész világrendszer épült rá, s csak ennek a hatalmas nyomásnak volt köszönhető, hogy a Nyugat szövetségesül választotta Sztálint, s az ő negyvenmilliós orosz és más népekből álló emberáldozatával semmisítette meg Németországot, a nácizmust, de egészen Reagan elnök fellépéséig jóformán semmit sem tett az egész Európát és különösen Közép-Európát elborító és megemésztő kommunizmus-bolsevizmus ellen. Ezért a ma is érvényesülő status quo-politika alapja a kommunizmus bűneinek megbocsátása, és minden nemzeti-népi-gyanús politika különleges szemmel tartása, üldözése. A volt szovjet csatlós államokban lezajlott rendszerváltozások alapszempontja is ez volt, a status quo, így került a tulajdon mindenütt a volt nómenklatúra és a csatlós liberálisok kezébe, különösen Magyarországon, ahol a legerősebb volt ez a magát liberális burzsoáziának mondó kommunista kollaboráns Aczél-réteg. Aczél úr is – mint egykori Grósz–Aczél kiküldött tudósító, mint a KGB számára is megbízhatósági igazolásokkal rendelkező londoni elvtárs – rendreutasíthatja és megkövezheti Lovas Istvánt, felháborodhat a liberális hegemónia által teremtett játékszabályok és korrektségi szabályok megsértése miatt, egyetlen halvány kérdés – még csak nem is kurziválás miatt! – régen elfeledve, hogy egykori nemzetellenes szolgálatai miatt, jelentései miatt ehhez erkölcsi joga nincs.

Ez feslett fel most ilyen apró Oplatka-tételekben. S mi ezt azért tudjuk jobban, mert bennünket már a rendszerváltás előtt is meg-megvádoltak ezzel, ezekkel, egy-két megkövezésben is volt részünk, s tíz év óta céltáblául szolgálunk minden bértollnoknak, minden magyarellenesnek, minden Gulag-tagadónak. Rontjuk az üzletet. Rontjuk.

2000. V. 18.