2016.08.19.

Zsille Gábor: A valódi szabadság

Uborkaszezont emlegettem egy héttel ezelőtti cikkemben, és ez bizony azóta is érvényes. A nyári holt időszak a politikában és a kultúrában egyaránt tetten érhető, évről évre. A közéletben az uborkaszezon egyik legbiztosabb jele, hogy a közszolgálati televízió óránkénti hírműsora folyton azzal indul, hogy „ma egy éve kezdték el építeni a szerb–magyar határon a kerítést.” Amikor az efféle évfordulós megemlékezések szerepelnek egy híradó élén, tudhatjuk, a politika színpada éppen üres, mert mindenki nyaral. A szépirodalomban pedig a nyári ünnepi könyvhét, azaz június második hete után mindenki veszi a szalmakalapját, és szeptemberig azt se mondja, fapapucs. Nincsenek kötetbemutatók, írószövetségi estek, versfelolvasások. E csendet csak a Tokaji Írótábor három napjára törik meg – e nemes rendezvény mindig augusztus második hetében zajlik, jelesül éppen most. Jómagam is részt veszek rajta, mi több, előadást is tartok az 1956-os magyar forradalom lengyelországi irodalmi visszhangjáról, a lengyel költők és írók szolidaritásáról. Ez a téma rendkívül gazdag, ugyanis 1956 végén, 1957 elején több tucatnyi lengyel szerző tisztelgett valamilyen alkotással a budapesti események előtt. A lengyeleknek a magyar forradalom fellobbanásáról és a vérbe fojtás tragédiájáról őrzött emlékei évtizedeken át élénken éltek. Ennek fő oka az lehet, hogy a lengyel értelmiség hasonlónak érzi a saját rabságát a szovjet birodalom, az orosz medve árnyékában.

A valódi szabadság egyik feltétele, hogy képesek legyünk az együttérzésre. Képesek legyünk odaadni a lelkünk egy részét, akár a legkisebb szegletét is, félelem nélkül és őszintén a barátunknak. A segítségre szoruló, kiszolgáltatott embertársunknak. 1956 októberében a lengyelek képesek voltak felénk fordulni, és a szó legszorosabb értelmében a vérüket adták nekünk. Hiszen Lengyelország számtalan helyén szerveztek önkéntes véradást a magyar forradalmárok megsegítésére. Az így összegyűlt vért vöröskeresztes repülőgépekkel, illetve vasúton próbálták eljuttatni hazánkba. E szállítmányok java része meg is érkezett.

Ismétlem, a valódi szabadság egyik jellemzője, hogy együttérzünk a gyöngével, a védtelennel. Találóan jegyzi meg egy lengyel professzor, Boguslaw Bakula egy helyen: ebből a szempontból a lengyelek 1956 októberében talán szabadabbak voltak, mint 1996-ban vagy napjainkban, mert akkor ki tudták mutatni az ellenállásukat a zsarnoksággal, a szabadság leigázóival szemben. Mostanság viszont közönyösebbek vagyunk – nincs ezen mit szépíteni, ellustult a lelkünk is, nem csupán a testünk. Elcsépelten szónokolunk a szabadsághoz való jogról, és a televízió millió látványossága is eltompította az érzékszerveinket, a fogékonyságunkat.

Ha már az imént a véradást emlegettem – a lengyelek 1956-os szolidaritásának leglátványosabb, legegyértelműbb megnyilvánulása valóban ez volt –, akkor illő ide idéznem egy kiváló katowicei írót, a tavaly áprilisban meghalt Feliks Netzet. Németes csengésű neve dacára elkötelezett lengyel hazafi volt. Egyik önéletrajzi jellegű, folyóiratban közölt esszéjében megindítóan írja, hogy 1956-ban a Zycie Literackie (Irodalmi Élet) című hetilap hasábjain olvasott egy Petőfi-verset, amelynek egy ismétlődő sorától libabőrös lett: „Akasszátok föl a királyokat!” E verset későbbi barátja, Tadeusz Nowak fordította lengyelre. Méghozzá szívből jövő indulatból, a magyarok iránt érzett szolidaritás kifejezéseként. És éppen e verset, e dühvel teli kiáltást szavalta el Feliks Netz 1956 október 24-én, a katowicei Wilhelm Pieck Líceum aulájában egy reggeli sorakozón. Azután az egyetemistákhoz csatlakozva elment vért adni a magyarok számára. Akkor még nem volt nagykorú, emiatt csak az idősebbektől vettek vért, és ezt rettentően sajnálta. Tanúsíthatom, hogy az 1956-os lengyelországi véradások emléke ma is elevenen él az idősebb lengyelekben. Néhány évvel ezelőtt egy krakkói postahivatalban az ötven év körüli pultos büszkén közölte velem, hogy 56-ban az ő édesapja is adott vért. Felmerül persze az aggodalmas kérdés, ugyan mi történhetett az összegyűjtött vérrel. Nos, Feliks Netz azt írja, hogy az összegyűjtött vér egy részét a csehszlovák határállomáson lefoglalták, és kiöntötték a vécébe.

Sajnos nem ez volt az egyetlen nemes szándék, amely Csehszlovákiában hiúsult meg. Egy varsói grafikus, festő, Franciszek Starowieyski 1956 októberének utolsó napjaiban készítette el Síró galamb című híres litográfiáját, Picasso legendássá vált galambjának továbbgondolásával. Kézi eljárással mintegy százötven másolatot gyártott a művéből, és Varsó legkülönbözőbb pontjain kiragasztotta. A síró galamb úgyszólván percek alatt a magyar forradalom jelképe lett. Ez a madár Lengyelországban három okból is beszédes üzenet: egyfelől a Szentlelket megjelenítő keresztény szimbólum, másfelől a csőrében olajágat tartó békegalambra utal, harmadrészt pedig egy közismert legenda szerint a Krakkó főterén nyüzsgő galambok valójában elvarázsolt lengyel vitézek. A hazánkért könnyező galambok kipalakátolása után Starowieyski Budapestre indult, hogy fegyverrel harcoljon a szabadságért, de Csehszlovákiában egy rendőri igazoltatás során letartóztatták, és könyörtelenül visszatoloncolták. Amúgy lehetséges, hogy ezzel megmentették az életét, hiszen a budapesti utcai harcokban százával estek el a forradalmárok.

A következő adalék csak átvitten kapcsolódik a lengyel témához, mégis leírom, mert véleményem szerint megható, és nem árt, ha minél többe tudunk róla. Egy lengyel rádióállomás nemrégiben lejátszott egy rendkívül érdekes hangdokumentumot, krakkói tartózkodásom idején sikerült meghallgatnom a műsort: a felvétel Elvis Presley egyik fellépésén készült, 1956 novemberének legelején. (A pontos helyszínt és dátumot sajnos nem jelölték meg). A koncert kezdetén a szórakozóhely tulajdonosa lépett a színpadra, és bejelentette: Elvis Presley felkérte őt, hogy közölje, a műsor második felében elhangzó Song in the valley (Dal a völgyben) című számot a magyar forradalmárok tiszteletére énekli – ugyanis ez a dal fejezi ki a legpontosabban a magyarok iránt érzett rokonszenvét. Presley egy füst alatt azt is üzente, hogy a koncert teljes bevételét Magyarországra szándékozik küldetni, és felkéri a hallgatóságot a további adakozásra. Vajon eljutott-e hozzánk valamilyen formában az a pénzadomány, ma már nem számít. Sokkal fontosabb, hogy vonzó részletet kapunk egy ember portréjához. Az Elvis Presley alakjához fűződő közhelyek – bájmosolygó hollywoodi szépfiú, rongylábú parkett-táncos, kábítószertől és alkoholtól felpüffedt roncs – mellé, a történeti hűség kedvéért, illesszük ezt a töredéket!