vissza a főoldalra

 2016.08.19. 

Elég volt!

„Non scholae, sed vitae discimus!” Vége a „tavaszi vakációnak”! A Tavasz, mint minden évben, most is kegyes volt hozzánk. Már nem fáztunk. Örökölt ruháink és cipőink kibírták a Telet, bár a cipőtalpak, már peremig lekoptak, a hártyává vedlett talpakat, - Édesapánk fizetéséig - a peremekhez drótoztuk, és így indultunk, a tavaszi szünet után szeretett Iskolánkba...  

Április 20-a volt, és ma, öcsémmel, étolajjal átitatott kenyeret vittünk, „tízóraira”. Tízórainkat, a szokástól eltérően, Nagymamánk készítette el, ugyanis Édesanyánkat tegnap délután két bőrkabátos ember fekete színű, lefüggönyözött autóval valahova elvitte, és még reggelre sem érkezett haza a lakásba, amely „vagontípusú” kétszobás volt, és amelyben heten éltük az embersorsot. És, amelyben sem fürdőszoba, sem éléskamra, sem konyha, sem W. C. nem volt. Egy idő óta Nagymamánk viselt gondot reánk. Édesapánk, már két hete hiányzott. Mi gyermekek, nem tudtuk hol van?!

Édesanyánk - ,, autóztatása előtt” -, közölte, hogy Édesapánknak kötelezően, el kellett utaznia valamilyen ügyben, de jönni fog, ne féljünk! Ezen mi módfelett csodálkoztunk, hiszen napi nehéz fizikai munkája után minden idejét velünk töltötte, sehova sem járt! Csak hajnali négy és este hat óra között hiányzott körünkből... Hajnali négykor kelt és indult el gyalog 7 km-re található munkahelyére, ahonnan ugyancsak gyalog érkezett haza, este hat óra tájban.

Nem tudtuk mire vélni, hogy Édesapánk, aki még latinul is tudott, miért nem

tanító vagy pap? Miért csak vasmunkás?! És miért közlekedik gyalog, lakásunktól munkahelyéig?! És egyáltalán, miért dolgozik oly sokat?! Iskolába menet, most is ezen elmélkedtünk öcsémmel...

Menet közben aztán, a hársfák pattanni próbálkozó rügyeivel, az illatos levegővel és az enyhén meleg, simogató Napsugárral, vigasztalódtunk...

De Szüleink nagyon hiányoztak. Hiszen az esti imádság után Édesanyánk -elalvásunk előtt - elmondott nekünk egy verset, vagy balladát, Édesapánk pedig, mellénk heveredve világháborús nótákat, dalokat, dúdolt és magyar népdalokat énekelt. Latin és német közmondásokat is tanított...

Mi már óvodás korunkban tudtuk, hogy „...Megjött az ellenség, százezer legénnyel...” És hasonlókat. Népdalaink közül, pedig nagyon szerettük, az „Erdő, erdő, erdő... ” kezdetűt és persze valamennyit... Édesapánk, már kicsiny korunktól belénk oltotta a magyar népdal szeretetét. Megtanított dalolni, énekelni. Szeretni és tisztelni őseinket és más ajkú szomszédainkat.

Amikor 1956-ban iskolánkba - kórusalapító szándékkal - új énektanárnő érkezett, és az első énekórán külön-külön, minden gyereknek kötelezően el kellett énekelnie, valamilyen éneket, vagy dalt, amikor öcsémre került a sor, akkor Ő bizakodással belevágott, hogy „...Átmentem a Királyhágón, elvesztettem huszárcsákóm... ” Lett is ebből nagy ribillió! B. tanárnő énekórájáról kizavarta.

Az egérképű, J. nevű igazgató pedig behívatta Szüleinket, és kilátásba helyezte megtorló intézkedésként a „kicsapást”... Dühét talán az enyhítette, hogy Ő maga is „elcsapott” káder volt, akit magasabb beosztásból, büntetésből helyeztek elemi iskolánk élére. Bár a kommunista hatalom iránti lojalitás jellemezte, azért öcsémnek most mégis megbocsátott, csak év végi „magaviseleti” osztályzata sínylette meg a „próbaéneklésen”naivan kiválasztott I. világháborús műdal eléneklését. Iskolánkban, Istennek hála a Gondviselés mindig jelen volt. Az Igazgató elvtárson kívül még voltak „büntetést” töltő tanárok.

Gyermekszeretők, önzetlenek, pedagógusok, ha úgy tetszik tudósok, akik politikai börtönökből szabadulva kerültek külvárosi iskolánkba. Például Jócsák János Tanár Úr, aki a „bevont”, és önkényesen bezúzott Magyar Irodalmi Szöveggyűjtemény egyik szerzője, gondozója volt, melynek szerkesztéséért be is börtönözték. És ahonnan megtörten, betegen szabadult... Csak mellékesen jegyzem meg, hogy középiskolás tanulmányaim befejezéséig sem volt Magyar Irodalmi Szöveggyűjtemény! Magyar tanáraink tankönyv hiányában négy kerek éven át általában csak „tollba mondtak”...

A „rendszer” által leminősített pedagógus volt Imre Magda Tanárnő is, aki iskolánkban Irodalmi Önképzőkört szervezett, és akit - koholt politikai vádak alapján -1959-ben 15 évi börtönre ítéltek, Burchard Márta, hetedik osztályos, jó képességű, verstisztelő, verstudó, versíró, tanítványával együtt... 1956-ért! De emlékeznem illik, Cservény Mária orosz tanárnőre is, vagy Kovrig Mária román tanárnőnkre... Ők, mindannyian leminősítettek voltak.

Emlékük legyen áldott, világról való tudásukat önzetlenül plántálták belénk, különösen az embertiszteletet, és a más nemzethez tartozók sajátos kultúrájának elfogadását, megértését, tiszteletét...

1956. április 20-án is, bizalommal, érkeztünk Iskolánkba. Nagy nap volt ez a mai... Déli 12  órakor megjöttek az Igazgató elvtárs várva várt meghívottai, vendégei. Írók és költők, A. István elvtárs, L. Lajos elvtárs, K. Sándor elvtárs (ma Kossuth-díjas ) és F. Sándor elvtárs. És velük érkezett még, egy tar fejű „illegalista ”elvtárs, akinek a nevére már nem emlékszem, de aki Auschwitzról is mesélt...

A szerkesztőségekben működő újságírók, írók és költők, valamennyien a Párt „aktivistái, ”„propagandistái”, szócsövei voltak. Így a meghívottak is.

Az elvtársak valamennyien a gonosz „horthystákról”, „fasisztákról”, „nácikról” szóltak, olykor-olykor egymás szavába vágva. Dicsérték a román kommunista PÁRTOT, kenyéradójukat, a szocializmust, az emberszerető, embermagasztaló rendszert, annak áldásait, nagyszerűségét, a békét, amellyel hatalmas áldozatok árán, megajándékozta az ország népét...

És mindezeket nekünk taglalták, nekünk, akik mondandójukból vajmi keveset értettünk, hiszen többségünk, Isten mindennapi áldásán kívül más áldást nem ismert. És Isten áldása számunkra, a barna, sárga, zöld, és piros jegyekre, - sorban állással - vásárolt, „mindennapi kenyér” volt, és az, hogy valahogyan, ,,mégis élünk"...

Soha sem tudtam megérteni, azt, hogy tehetséges költőink, íróink közül, miért váltak egyesek az embert elnyomó, megalázó, ellehetetlenítő, sárba-nyomorba taposó rendszer magasztalóivá?!

Talán, mert „közreműködő” íróinknak, költőinknek, a rendszer fenntartóinak, „zászlósainak ", dicsőítőinek, nem voltak banis(krajcáros) gondjaik! Szolgálataikért megfelelő komfortos házakban, lakásokban lakhattak! Munkaidejük kötetlen volt. Szellemi fáradtságukat „alkotóházakban" pihenhették ki. Írásaik, köteteik, - rendszeresen és rendszerint - megjelenhettek. Azokat nem kis pénzzel díjazták is. És még „világkörüli" utakra is küldték őket. „Felderítő" útjaikat természetesen az állampárt finanszírozta, „jelentéseiket” értékelte!

Nemcsak a történészekre kellene áthárítani a kényes „átvilágítás "cseppet sem hálás feladatát, a levéltárak-irattárak mélyén történő kutakodást. Úgy gondolom, elérkezett az idő a „feledés homályába" száműzött élmények, kibeszélésére is, - az 1956-os évet megélt, átélt – írók, költők részéről is!

Ez ma elvárható! Ha úgy tetszik, korparancs!

A meghívott „illegalista" elvtárs, aki megjárta az auschwitzi tábort, feltűrte kockás ingének ujját, és megmutatta nekünk, a „billogot", a karjába tetovált nagy „A " betűt, és a „számot", amellyel ott, a fogvatartók megbélyegezték... Az előadás után elgondolkoztunk azon, hogy udvari szomszédunk, a románul sem tudó, állandóan sötét szemüvegben közlekedő, román nevű G. elvtárs, aki két tanúval igazoltatta „illegális kommunista" tevékenységét, és auschwitzi fogságát, rendelkezik-e, valamelyik karján hasonló tetoválással?!

Május után megérkezett a Nyár. Már nagyon vártuk a vakációt, már csak azért is, hogy ezen a nyáron is dolgozhassunk öcsémmel a helyi textil-kereskedelmi vállalatnál, ahol az áru szállításában raktári elrendezésében, pénzért, fizettségért segédkeztünk...

1956. augusztus 10-én Rokonunk érkezett Budapestről. Káprázat volt! Családunkban nagy volt az öröm!

Szüleink, Nagymamánk és a Rokon sírtak a viszontlátás ritka örömétől... Rokonunk, szeptember elsején visszautazott Budapestre... Szeptember 15-én új tanév kezdődött... Hiszen minden ismétli önmagát, minden újra kezdődik. Így volt ez most is.

Az ősz, a városra telepedett. Hajnaltájt a Szamosra vékony köd ereszkedett.

A reggelek frissebbek voltak, a szél olykor kitartóan fésülgette a hársakat. Rezegtette a fák színesedő leveleit. Késő délután pedig fel-fel lobbant a Nap alkony felé forduló sárgás-piros tányérja, beszórva a tájat sziporkázó, nyugtató színekkel. Búcsúzásában, hálásan visszaköszönve...

És aztán, aztán, elérkezett Október 23-a is!

1956. Október 23-án Szüleink kopott rádiónk előtt könnyeztek. Rádiónk éjjel-nappal zakatolt. 1956. November 4-én már együtt sírtunk Szüleinkkel és Nagymamánkkal. Rokonunk 1958-ban, Magyarországban egy „Csillag” nevű börtönbe került, ahonnan többé, akárcsak a többi bátrak, akiknek „Elég volt!”, ki nem jöhetett...

És ezenközben tehetséges, utazó, díjazott íróink, költőink, egymást túllihegve ítélték el Magyarország 1956-os Forradalmát?!

Mi volt tulajdonképpen 1956?!

LÁZADÁS, NÉPFELKELÉS „SZABADSÁGHARC, FORRADALOM?!

Lett légyen Bármi! 1956 maga volt a Nép! A Felség! Aki már nem bírta elviselni a megaláztatást, a hazugságot, az önkényt, és szembe fordult, - mert elege lett a számkivetett sorsból- a Gonosszal, és annak pár napra megálljt parancsolt, nem kímélve megroppanó erejét, vérét, életét! LELKE kitört, a Fényre fókuszált, az eltiporhatatlan SZABADSÁGRA, a SZENTRE, amit számára ISTEN e világra jöttétől kezdve elrendelt, amire Őt teremtette... 1956-ban „felszakadtak ismét a dicső magyar nemzet sebei... ” De 1956 felfakasztotta a Sátán bugyrait is. És sokan voltak, Akik szemtől-szembe látták a GONOSZT, a TELEVÉNYT, az ÉLŐSKÖDŐ lelketleneket...

És még többen voltak, akik hiányos öltözékben, gyenge fegyverzetben és korgó gyomorral éhesen, lázasan, szembe szálltak a lélektiprókkal... Védekeztek és támadtak a Gyermekek, és az „átállt” katonák. Utolsó leheletig! Mert ELÉG VOLT! 1956-ban is ELÉG VOLT! A szennyből, a mocsokból, az élősködő, bülbülszavú gyilkosokból... Az elárult és félrevezetett MAGYAR NÉP fájdalmaiból, kínjaiból, a MAGYAR IFJÚSÁG jövőtlenségéből!

Korondi F. János