vissza a főoldalra

 2016.08.19. 

A hagyományokból kiemelkedő korszellem megjelenítése

Rendszerező elv szerint alkotom a színeket és a formákat

Olajos György Munkácsy díjas grafikus-,és festőművész 1953-ban született Budapesten. 1984-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafikai szakán. 1972-től kiállító művész. Csoportos kiállítások – többek között – Caracasban, Ausztráliában, Japánban, Egyiptomban, Svájcban, Németországban, Franciaországban, Bulgáriában, Belgiumban, Finnországban, Olaszországban, Magyarországon. 1975-től számos díjat nyert el, Biennale-, Triennále díjakat, NKA ösztöndíjakat. Ösztöndíjak, meghívások:  1985-88: Derkovits-ösztöndíj; 1997: Párizs város ösztöndíja - Cité des Arts (meghívás), Nemzetközi Textilsymposium - Graz, Ausztria (meghívás); 2000: Nemzetközi Alkotótábor - Macedonia (meghívás); 2003: Nemzetközi Papirsymposium - Bulgária (meghívás), MAOE ösztöndíj; 2006: HUNGART ösztöndíj, Lisszabon város ösztöndíja, MAOE ösztöndíj; 2010: Nemzetközi Textiltriennále, Lengyelország, Lodz (meghívás); 2013: Római Magyar Akadémia ösztöndíja; 2016: MMA ösztöndíj.

Köztéri alkotások: 1986: „Világfa” Fényeslitkei Általános Iskola homlokzata, 14 színű sgraffito, 8,1 x 6,8m, 1m átmérőjű, sárga üvegmozaik napóra, vörösfenyő árnyékvetőkkel. Fiatal Művészek Stúdiója pályázatán nyert. 1986-88: „Reloj de Sol" Napóra. Kuba. Topes de Collantes hegytetőn, szálloda együttes főtere. Kivitelezés: Rafael Fornes kubai építész közreműködésével (28m átmérőjű tér 16m átmérőjű napórával) A Fondo Cubano de Bienes Culturales megbízásából. 1992: „Kőrösi Csoma Sándor Tanka” Tar és Pásztó közötti Buddhista sztúpában bronz dombormű (135 x 65cm tanka). A Karma Kagyüpa buddhista közösség megbízásából. Felszentelte a Dalai Láma.

Jelenleg a Jaschik Álmos Művészeti Szakközépiskola tanára. A tanulóknak, a művészek új generációjának a természet tiszteletét, a művészet és értelem összhangjának elkötelezettségét, illetve a mesterség technikai tökéletesítését kívánja továbbadni pedagógiai pályája során.

 Lakása előtti gangszakaszon különböző, érdekes fából készült figurák láthatók, melyeken szárad a festék. Újabb kiállításra készül?

 –Igen, meghívtak egy Újvidéken rendezendő nemzetközi kiállításra, melynek témája a világban zajló válságok, szenvedések, tragédiák. A Novi Sadban augusztus 29-én nyíló önálló kiállításomra többek közt az ön által látott Konkvisztádorok-sorozatom darabjait is kiviszem. Tavaly Bukta Imre képviselte hazánkat. Szilágyi Márta kért fel a ferencvárosi Erlin Galériából, így júniustól készülnek újabb munkáim is.

 Szobrokat visz ki?

 –Nem készítek szobrokat, de ezeket a kissé térbeli alkotásaimat nem is lehet pontosan műfajilag definiálni. Ezek rétegelt fából készülnek, amire felrajzolom, majd kivágom az áttört alakokat egy lombfűrész-géppel, végül egy 5cm mély dobozkeretben „lebegtetem” az alakokat úgy, hogy facsapokkal ráragasztom a hátlapra. Egy lapból van kivágva, nincs különálló rész. A képeim is ilyenek, egy összefüggő hálót alkotnak. Ezek a „konkvisztádor” figurák azért sarkantyúsok, mert a latin-amerikaiak így ábrázolták az európai hódítókat.

 Megérintett a latin-amerikai őslakók művészete

 Hogyan született meg a Konkvisztádorok-sorozat?

 –Háromszor egy hónapot töltöttem Kubában a ’80-as évek végén. Először 1987-ben voltam kint a Havannai Biennálén. A Fiatal Művészek Stúdiója tagjai számára meghirdették a fényeslitkei iskola falára kiírt dekorációs pályázatot, amit én nyertem el. A többszínű sgraffito technikával készült falra árnyékvető lapokat terveztem, amiknek kivágott résein, ha átsütött a Nap, akkor megjelent a falon például egy madár „fény” alakja. Napóra is volt fent a falon, és arról is mutattam Kubában fotókat, ahol felkértek, hogy tervezzek egy napórát, Topes de Collantes főterére. Ez egy gyönyörű hely, hegytetőn van, a Karib-tenger fölött, körben eukaliptusz erdők. Abban az időben épült ott több hotel. Ezek tele voltak kortárs műalkotással. Nekem is kirakták egy szitanyomatomat, amit egy évvel korábban Havannában készítettem. Harmadik kiutazásom alkalmával 1989-ben Mexikóba is eljutottam. Ott láttam az őslakosokat, akiknek a művészetében jellegzetesek az „amate képek”. Akkor láttam eredeti amate alkotásokat a múzeumban, melyek fakéregből készültek. A kézművesek a rostkötegeket úgy fektetik egy sima fára, hogy rácsszerű alakzatot kapjanak. Majd kőkalapáccsal egyenletesen ütve addig zúzzák a rostokat, míg ezek egymásba nem tapadnak, és egyetlen lapot képeznek. Végül, hogy megerősítsék a széleit, behajtják, azután az egészet hagyják a napon megszáradni. Az összehajtás során szimmetrikus figurákat, vágnak ki ollóval. Korábban én is készítettem szimmetrikus alakokat állatfigurákról kiállításaimra, a pusztuló állatfajok megmentéséért protestálva. 1985-ben egy 1970-es évekbeli sokkoló adatot felhasználva indultam országos környezetvédelmi pályázaton. A Most egy év alatt 1000 állatfaj pusztul ki feliratú plakáttervre második díjat kaptam. Az ezredfordulóra ezerszer ezer, tehát 1 millió állatfaj kipusztulását jósolták. Ezer db kicsike 1,5-2cm-es állatfigura ábrája jelképezte a kipusztított fajokat. A kis állatfigurák a lapon felfelé haladva egyre jobban elhalványultak. A plakátterv nyomtatása közben tudatosult bennem igazából, hogy a művészet, a vizualitás szerepe milyen fontos. Valaki megjegyezte, hogy „nahát, mennyire sok az ezer”. Az ezres szám a végtelen szinonimája. Például az Ezeregyéjszaka meséje. Nagyon fontos számomra a környezetvédelem, több kiállítást is rendeztem a Noé bárka témakörében. 20 évig voltam itt a IX. kerületben a környezetvédelmi kuratórium elnöke. De nem kerülöm meg a kérdésére a választ, a konkvisztádorokkal kapcsolatban, hisz a mexikói „amate”-k is arról jutottak eszembe, hogy készülő „dobozaim” formarendje azokra emlékeztet. Vettem egy egy kis selyemkötésű könyvet, amiben leírják a spanyol hódítók kegyetlenkedéseit. A „konkvisztádorok” szimbolikus cím is, mert valójában érvényes minden idegen megszálló hatalomra -1956-ra is akár. A hódítókat figurázom ki. Eddig 10 „doboz” van kész. Vajon meg tudjuk-e még védeni értékeinket? Nem csak feltétlenül azokra a becsapottakra gondolok, akiket vándoroltatnak száz kilométereken át, hitegetve őket, hogy itt az Eldorádó. Nélkülözve is, reménykednek az úton egy jobb sorsban, de megérkezve csalódnak. Mindezt bizonyos párhuzamba lehet állítani a migránsválsággal is, ahol szintén két eszmeiség harcol egymással. Nem is gondoltam volna, hogy Amerika megszállása, az indiánok bölénycsordáinak kiirtásának terve, mennyire kihat majd művészetemre. Hegyekben álltak a bölénykoponycsontok. Az is érdekes, hogy 1492-ben a keresztény királyok kiűzték a muszlimokat Hispániából, 800 éves megszállás után. Ott legalább virágzó kultúra volt addig (Alhambra, stb.), de itt 150 év alatt csak kiszipolyozták hazánkat a törökök. Hispániában az ottmaradt muszlimok esetleges szervezkedésének kiszűrésével is foglalkozott az inkvizíció. Az egyház akkor, főleg Spanyolországban nagyhatalom volt. Nem hiába mondta Tiziano tanítványának, El Grecónak, hogy menjen oda, ahol a keresztény művészetet nagyban pártolják. Ám El Greco is majdnem belekerült az inkvizíció csapdájába, mert egyik képén Jézusnál nagyobb méretű figura is szerepelt, ami már nem volt megengedett, az aktuális előírt mintákat nem követte. Szembekerült a megrendelő és a művész. Én a viselkedési, lelki mintákat, „kapcsolódás-mintázatokat” jelenítem meg alkotásaimban. Legismertebbek talán a textilminták, az „ismétlődések”. A formákhoz kapcsolódhatnak még színek is. A zodiákus jegyek 12 részre osztják az évkör teljességét. A Kos az, amivel kezdődik ez a rendszer. A kos-jegyre pedig a hegyes, szúrós, formák, jellemzőek, ehhez az élénk piros szín társul. Egy kisgyerek szándéka például még meggondolás nélküli, és a kos-jellegre utal. Nincs még következménytől való tartás, ez még csak az első jegy. A kisgyerekek általában a piros színt szeretik, később választják a kéket, és idősebb kornál jön elő a szürke, stb.

 Ezt vitatom. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. A lányok eleinte valóban pirost és rózsaszínt használtak, de a fiam főleg kéket. Elképzelhető a nemek szerinti különbözőség a színválasztásban?

 –Az szép! Nekem három lányom van. Persze, értem, hogy a fia szeretik a kéket – rendben, de én csak a statisztikai valószínűségekre utaltam az életkoroknak megfelelő színpreferencia választásban. Általában a piroshoz az érzelmet, a kékhez a racionalitást asszociáljuk. Valóban van a színválasztásban a férfiak és a nők között egy kis különbség, koronként előrehaladva is. De azt tudja-e, hogy melyik színt választják általában a legkevésbé?

 Tippelhetek? A zöld.

 – Eltalálta. Holott a zöld a „természet” a növények színe, amik közt éltünk eredetileg. „Ambivalens” szín, kék és sárga keveréke, fejlődést és harmóniát is jelenthet. Ráébredtem, hogy amikor az Úristen a fényt teremtette, ezáltal a színeket teremtette meg valójában. A színek spektruma a látható fény – egy teljesség szimbólum. A WHO ajánlása szerint is az egészségügyben zöld szín alkalmazandó, s bár nyugtató hatású is, de főleg amiatt festik zöldre a kórházak belső falait, mert a zöldön a bacilus nem igazán marad meg – én így olvastam. De az ezüst fém is ilyen hatású.

 Sárga, szürke, kék, barna, zöld, piros – ezek a színek, melyeket a legtöbb művén megjelennek. A színeknek megvan a maguk szimbóluma?

 –Hogyne. Talán furcsán hangzik, de gyerekkorom óta igazából a színek teljesen megigéznek, és a zene is. A művészetek közt is van átjárhatóság, Rossini idős korában szakácskönyvet írt. Amikor kisgyermek koromban a diavetítéseket néztem, a film elején megjelentek a színes körök, és azok nagyon nagy hatással voltak rám. Majd eltelt 20-25 év, s láttam egy képen, hogy lapos dobformájú színköröket raknak ki a falra buddhista szerzetesek. Gondolom meditációs célból. Szerintem a színeknek van immanens tartalma, melyek visszahatnak az emberre.  Például egy piros szőnyeget kitettem a falra, de le kellett venni, annyira nagy erővel hatott. Befolyásolnak a színek, ahogy a formák is. Kicsit a kép alapelemei, pontok, vonalak mind olyanok számomra, mint egy zeneszerzőnek a hangok, persze analógiákra gondolok, egy képnek is van ritmusa, dinamikája. Szín, forma és téma összhangja érdekel.

 Ezt tanulta valakitől?

 –Folyamatosan olvasnék, mindig képzem is magam. Kamaszkori mesterem Magyarász Imre, Barcsay Jenő kortársa, konstruktivista absztrakt festő volt. Ő ajánlotta, hogy 1972-ben, 19 éves koromban az első kiállításomon absztrakt rajzaimmal mutatkozzak be, amik organikus, expresszív munkák voltak. Imre bácsi terelgetett engem. Színeket még csak minimálisan használtam, mert annyira belemerültem a formák világába. Tusrajzokat készítettem, hegyes, szúrós formákat, recés vagy hullámzó felületeket, mindenféle tapintásélményeket is. Keramikus műhelyben is dolgoztam érettségi után. Édesanyám halálos betegségét igyekeztem feldolgozni magamban a folyamatos rajzolással. Lelki mintázatok születtek, absztrakt terekben. Megrendezhettem az első kiállításomat Budakeszin a Szarvas Presszóban, ahol az absztrakt festők állíthattak ki régebben, a budapesti határtábla után. Mezei Ottó nyitotta  meg, és később  még több kiállításomat is. Édesanyámnak be tudtam mutatni az első kiállításom vendégkönyvét.

 Az eddig elmondottakból arra következtetek, hogy bár a lexikonok szerint grafikus-festőművész, aki kárpitokat is készít, de mintha mégis egy ízig-vérig vizuális művész lenne. Tehát nem lehet beskatulyázni.

 –Jól látja, mert a művészeti ágak nálam összekapcsolódnak és egymásból is következnek. Különféle készségekkel születünk. Kezdetben ezt a legkönnyebb fejleszteni. Nekem a nézelődés volt mindig fontos, a látvány. Csak bámultam a világot, mennyire érdekes. Emlékszem egyszer, úgy 10 éves lehettem, vagy 11? Megálltam a szobámban a parkettán egy helyen és teljesen „abszurd” volt, hogy a világ „van”. Csak álltam ott sokáig. Felfoghatatlannak tűnt a világ léte. Nem tudom ezt szavakba foglalni...

 Ne csak a divatig, hanem a lényegig jussunk el

 Egy festőnek más látásmóddal kell rendelkeznie? Hiszen nem mindenki veheti észre azt, amit egy művész.

 –Természetesen. Karel Kosik A konkrét dialektikája című művében megkülönbözteti a jelenséget és a lényeget. A jelenségeket ismerjük elsőre. Mag és héj, ahogy Goethe mondja. Arc és álarc, stb. A jelenség felől halad a tudomány és a művészet a lényeg felé. Azt sajnos sokan nem veszik észre, hogy az a formai és színbeli gazdagság, amely Földünket jellemzi, sehol sincs máshol, legalább is eddig nem ismerünk ilyet. És ez az életből fakad. Az emberek többsége nem ismeri meg bolygónk kincseit, hanem bizonyos fokú kondicionáltságig jut el; a divatig, trendig. A művész ezt a kondicionáltságot meghaladja, de előtte megismeri a régi formarendet, majd azt újfajta módon rakja össze. Tanítványaimnak mondom, hogy minek a narkó? Nézzék meg a fák leveleit, azok erezetét. Nincs két egyforma levélerezet egy fán. De mindegyiknek megvan a mintája, felismerhető például egy tölgyfa levele, mindegyik mégis más. Ez nem sokkoló? Még a hópelyhek is különbözőek. Az emberiség már hihetetlen tudáshalmazzal, információval rendelkezik, és mégis az egyes személy sokszor csak a divatok követéséig jut el. Döbbenetes ez a hatalmas szakadék a tudott és a megismerhető közt. Nagyon sok benyomás éri jelenleg az embert, de nehezen tudja rendszerezni, hogy azokban eligazodjon. A hierarchikus rend megismerése lenne a fontos.

 A művészet életforma is?

 –Az, de azt is tudhatjuk, hogy sokáig nem különült el a profán a szakrális világtól. Szinte minden szakrális volt. A művészet is. Nem találtak olyan primitívnek nevezett törzset, aminek ne lett volna valamilyen vallása, bár egyszerű fogalmaik voltak bizonyos dolgokról. Például a színeket sem jelölték meg név szerint - kivéve a pirosat, a feketét és a fehéret. Japánban például a kékre és a zöldre egy szót használnak - azt hiszem aoi.

 Megdöbbent a tájékozottsága, olvasottsága. Egy biztos, nem nevezném szakbarbárnak. Több száz könyvet látok lakásában. Mennyit olvas?

 –Sokkal többet szeretnék, szinte csak könyvekre költöttem. Ezek egy részét soha nem fogom kiolvasni, bár sok ebből inkább „képes” könyv, nem irodalmi jellegű, elég nézegetni, csodálni. Gondoljunk bele, hogy egy állatnak mennyi próbálkozásra van szüksége csak élelme megszerzésére. Az embernek is sokszor rengeteg utat, kerülőutat kell bejárni ahhoz, hogy rátaláljon szellemi táplálékára. Ha a Jung-féle személyiségtípusokat vesszük: gondolkodót, érzelmit, érzékelőt, intuitívat –, akkor a művészek nyilván inkább intuitív típusúak. Aki intuitív az úgymond egyben ragadja meg, átlátja a valóságot. Ez egy olyan tulajdonság, képesség, amivel valaki születik. Erről nem tehet, ez adottság. Születési időm szerint én bika-jegyű vagyok ugyan, de a képeim, most inkább „szűz jellegűek”, mert részletezőek, csipkeszerűek, finomak, hálózatosak. A zodiákus is egy teljességszimbólum, hisz az egész évre vonatkozik a 12 jegy. Analógiákban értelmezhetőek a világ dolgai. A teljességet mintha nem értenénk már. A tálentumot kamatoztatni kell, de a hiányokat pótolni épp olyan fontos!

 Hisz a horoszkópban?

 –Nem foglalkozom az asztrológiával a jóslás szintjén. A zodiákus egy rendszerező elv, mely Kr.e. 2500-ban már kialakult az egyiptomi Denderában, tárgyi emlékét Napóleonék elvitték Párizsba. Talán az analógiák megértésének köszönhetően is alakult ki a jól felépített egyiptomi társadalom. Ami a zodiákusban érdekel az főleg a színek és a formák egymásnak való megfeleltetése. Sok új festéket találtak már ki, általuk tarkává vált világunk. Eredetileg nem volt ennyire színes-tarka a környezetünk. Sokkal tompább színek voltak, harmonikusabb volt. Régebben a tisztább színeket a természetben, főleg a virágokon, vagy az üvegablakok által láthattuk egy katedrálisban. A színes textil is kiváltság volt. Sárga tárgya csak a császárnak lehetett Kínában, mert az a Napot jelképezte. Nem véletlen, hogy a legtöbb színes képen virágcsendéletet ábrázoltak. A színeknek funkciója van, vonzzák a beporzáshoz a rovarokat. Az esztétikusságnak, a színességnek gyakorlati haszna van. Szeretem is, és féltem is nagyon a méheket. A méz pedig egy különleges csoda.

 Zajos, tarka világban élünk, amitől szinte meg lehet bolondulni

 Jó ez a mostani színkavalkád?

 –Nem jó, mert idegesítő. Felkavaró és már el is tompultunk. A hangokkal és zajokkal is ugyanez van. Zajos, tarka világban élünk, amitől szinte meg lehet bolondulni. Felborult a természetes emberi ritmus, az arányrendszer, s ez mindenre kihat. Persze azért imádom a sárga pesti villamost, a piros trolit megcsodáltam kis koromban, a fekete 424-es gőzőst is a pályaudvaron. A színek sokféleségével kapcsolatban egy paradicsomi állapotban élünk szinte, amire többen nem is gondolnak talán. A pesti buszok világos kobaltkékje is tetszik.

 Nincs ellentmondás a paradicsomi állapot és a harmónia megszűnése között?

 –A civilizációs, technikai vívmányok által élhetnénk egy modern „édenkertben”, amit pokollá is tehetünk, és teszünk is. Ki hogy tud élni ezekkel a vívmányokkal, és mire használja? A világban a színek már régen nem összerendezettek. Arról beszélek, amit nap-mint nap látunk. A pesti üzleti feliratok borzasztóak. Az erdőkben, természetben még megvan a harmónia. De mennyien járunk az erdőkben? Kinek van rá ideje? Elnézést, de nem tudok elszakadni a színek kérdéskörétől. Az egyik képem címe Kétkedések, amin elég „szörnyű” színeket használok, a témához illően. Azt nem kívánhatom, hogy ezt valaki kitegye szobája falára, de arra törekedtem, hogy megfogalmazzam magamban, hogy mi is az a „kétkedés”, és azt megfestetettem. Két és fél óráig keverek egy szürkét, nem vicces?

 Azt mondja, nem kívánja, hogy ezt a képet bárki is kitegye szobája falára. Műveit magának készíti, vagy mások számára, és mennyire törekedik a közérthetőségre?

 –Nem törekszem direkt „közérthetőség”-re. Egyszer egy restaurátor szerelmem mondta: csak magadnak felelj meg, magadnak alkoss! Azóta főleg így is teszek. De az a „magam”, az csak nézi, ahogy a mű magát „képezi”. Mintha egy személyemen túli „valaki” lennék - aki alkot.

 Meg lehet így élni?

 –Nehezen, kinek, hogy sikerül. A régi korok nagy mesterei, így Rembrandt sem törekedett feltétlen általános megértésre. Van Gogh, vagy Csontváry egy évben születtek, pont száz évvel előttem. Olyanokat alkottak, melyeket addig senki más. Tőlük tanulunk látni, a nagy mesterektől. Iszonyúan sokat dolgoztak. Nincs kompromisszum szerintem a művészetben. Ha az említett képemet a Kétkedések-et kicsit pirosabbra festeném, hogy úgymond kellemesebb legyen, az már mást fejezne ki, mást jelentene. Egy kép, vagy egy vers megszülethet úgy is, mint amikor egy növény kibújik a földből. József Attila szerint az ihlet világhiány. Amikor a művész hiányérzete van, akkor próbálja az űrt betölteni, s ha ez sikerül, az lesz a műalkotás. Őszerinte – mivel a világ totalitás – ha létrejön egy mű, az is egy totalitás, vagyis teljesség. Ám ennek a műnek már semmi köze sincs a világ milyenségéhez. Teljesen külön létezik a műalkotások világa. Világok vannak. A színeké, a formáké, vagy az irgalomé. A képre festett pipa: nem pipa. Van olyan is persze, hogy a szent személy és az ő megfestett képe, vagyis az ikon az „egy”, de ezt hagyjuk most. Sok éve megfestettem egy témát, ami elsőre szörnyű lett, elment egy napom vele. Szenvedtem tőle nagyon, de másnapra egy olyan teljesen új, és eredeti  kép sikerült, hogy azóta sem értem honnan bukkant elő, hogyan sikerülhetett. Ez nagy rejtély... Amikor könyvillusztrációkat készítettem persze örültem a honoráriumnak, de amiket most alkotok, azokat anyagi megfontolás nélkül készítem. Felszabadító élmény. Komolyan játszom. Követem a kép saját törvényszerűségeit.

 Előfordul, hogy korai műveit átfesti, átrajzolja, hogy megfeleljenek mai énjének, elvárásainak?

 –Dehogyis! Elfogadom késznek a korábbi műveimet. Dürer 13 éves kori ezüstvesszővel rajzolt önarcképe is tökéletes a maga nemében, attól függetlenül, hogy picike a keze. Állítólag Picasso nem szignálta utólag a képeit, ha az lemaradt róla, azt már hamisításnak ítélte volna. Egyik munkám címe Ígérgetések kertje. Egyszer csak rájöttem, hogy kinek is tartozunk, ígérgetünk valójában. Egyértelmű lett, hogy egy a világunk felett álló, metafizikai lénynek tartozunk. Azt tudom, hogy jobbat nem tudok festeni. De azt is, hogy az életemben millió olyan dolog van, amit ha jobban csinálnék, akkor az bizonyára a művészetemre is kihatna. Ezért most számomra nem az a fontos, hogy jó képet készítsek, vagy hogy „jó ember” legyek, hanem hogy ezt a kettőt összehangoljam.