|
 2016.08.19.
Pirosát
s gyászát
Oláh János 1942 – 2016
Egyetlen
szókapcsolattal jellemezhetnénk barátunk, Oláh János személyiségét:
termékeny élet. Termékeny,
amely a munkában, a közösségben, a közjó szolgálatában –
Istenem, ki hallotta eme szót! – oldódott föl. Folyóiratot
és kiadót vezetett – a Magyar Napló izmosodása, jelentékennyé
válása elsőbben az ő szorgos munkájának köszönhető –,
nem akármilyen tehetségét áldozta föl a közösségért.
Ha ez az irdatlan készenlét gyakran el is szólította, s ő nem tudott ellenállni
a hívásnak, a saját örömök és bánatok kivallása elől, azért
gyémánt keménységűvé vált amit saját íróasztalának a magányában
leírt. S ez, futás ide vagy oda, nem volt kevés. Említsem –
csak néhányat a bokorból – nemrég megjelent (újraírt) Közel
című regényét, ezt a tündökletes életrajzi szépprózát,
amelyben a "nevelődés tükör" álorcájában benne dübörög
a XX. század? Vagy – akárhányszor is játszották a színházak
– a magyar avantgárd drámának is becses, sok évtized előtti
Kenyérpusztítókat? S
akkor még hol vannak a versek – kéretik olvasni a Belső tükör hatalmas lírafolyamát –, igazi szívdobbanásai!
Oláh a hajdani, a politika orra alá sok borsot törő
antológiának, az Elérhetetlen
földnek is vezéregyénisége volt. Űzték, hajtották, vágták
az egyetemista költőkből szerveződött kis csoportot
– a Kilencekből
ketten, Rózsa Endre és Utassy József már, költőnket megelőzve,
égi mezőkön gyakorolják
a tisztán szólást –, amelynek tagjai nem alkudoztak, sőt
minden szavukkal szembe mentek az aczéli kultúrpolitika
tankjaival.
Miért is? Mert
volt tartásuk, erkölcsük, törhetetlen gerincük.
Nem véletlenül
mondotta volt róluk Nagy
László a híres antológia előszavában, "a torkon vágott
forradalmak pirosát s gyászát viselik belül". S ez a kijózanító,
szinte röptető
"teher" határozta meg gondolkodásukat.
S persze különállásuknak megvolt a következménye. Barátunk
is, hiába volt magyar-népművelés diplomája, sokáig a cselgáncsedzői
tevékenységéből tartotta el a családját. (Tündéri körben
élt, hiszen felesége és gyermekei is a művészet megannyi válfajában
alkottak kiválót.) Hány és hány arra érdemeset kellett volna
egy csípő- vagy válldobással a pokol fenekére taszítania! Ám
ő angyali derűvel, szelíden, egyetlen mosollyal adott ippont
az ellene és eszmetársai ellen nemtelenül küzdőknek.
Versmaratont szervezett a Kárpát-medence költőinek,
hogy minél érvényesebben szóljon – akit kell, fölébresszen
– a harangnál is kondulóbb lírahang. Sok reményteljes fiatal
neki köszönheti indulását, hiszen értő
figyelme lámpás volt a kezdők számára.
Jómagam a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején
"ismerkedtem" meg Oláh Jánossal. Egy Kolozsvár –
Budapest vonaton pillantottam meg (talán Utassy József és Kovács
István társaságában), de a megjelent írásai alapján annyira
tiszteltem, hogy meg sem mertem szólítani. Az Elérhetetlen
föld mint érték, mint nagy körben való ismertség, akkor
még elérhetetlen volt számomra.
Később az azonos ügyben, az egyetemes magyarságért végzett
irdatlan munka sodort bennünket egymás mellé. A szülőföld révén
– ő somogyi volt, én zalai – ugyan testvérek voltunk, de
valójában a közösség szolgálata tett bennünket valódi barátokká.
Még betegsége közben is, noha a hajdani mosoly kínzóan
kesernyéssé változott, az életet adó vers foglalkoztatta. Kidallása életnek, halálnak. Lásd
az Álmatlanul befejező
részét! "Nap sebezte éjszakából / dől a virradati zápor.
// Ezer-patak ölű árvíz / nyelvén sziszeg a halál-íz. // Lélek-delej,
úgyis elhagysz, / vissza soha semmit sem adsz. // Hajlatban a bükkös
erdő, / mint bennem a gyanú, felnő. // Hűlő hitben, döbbent
lázban / mit kerestem, nem találtam. // Megcsalatva itt
maradtam, / sebzett föld sajog alattam. // Ha ítélhet a sok
senki, / jobb volna talán elmenni, // békén, csendben, hittel,
gőggel, / kéz a kézben minden őssel."
Ők is fogják, mi is fogjuk a kezedet!
Szakolczay
Lajos
|
