vissza a főoldalra

 

 

 2016.08.19. 

Csurka István: Az összeesküvés valóság

A SZER állandó lejáratásai következtében, a nem Aczélhoz tartozó pártemberek jelentős hátrányba kerültek. Megvetés vette körül őket, hogy még a reformereket is akadályozzák. Beszorultak az „ellenforradalom” sarkába. Meglehet, emiatt nem érezték rosszul magukat, és kedvükre való volt a harcias magatartás. De azt már azért nem hiszem, hogy a magyarságnak nagyobb kárt okoztak volna, mint Aczélék, és hogy számukra nem lett volna éppen olyan közömbös a nemzet sorsa, mint az aczélbojok számára. A pártbeli reformerek támogatása a müncheni adóban nem tartott sokáig, a rendszerváltás idejének eljöttével már a mai Szabad Demokraták Szövetsége ősképződményeit és ezeknek a hangadóit favorizálták, és mire eljött a pártalapítás és a hatalomfelosztás, addigra az addig első számú reformernek tekintett Pozsgay Imréről is kiderítették, hogy mégiscsak kommunista, és kiálltak alóla. Egyedül maradtak a színen Kis Jánosék, Rajkék, Petőék, az ávóscsemeték. A Szabad Európa Rádió közreműködése nélkül nem úgy végződött volna a „négyigenes” népszavazás, ahogy végződött, és az első választás eredménye sem az lett volna, ami lett. Aczél titkos tárgyalásai tehát azt a kört juttatták máig ható előnyökhöz az akkor legfontosabb tájékozódási forrásban, amelyik ma is uralja a magyar médiumokat. Ezek az erők ülnek a kereskedelmi tévécsatornák kamerái előtt, ez a hang szólal meg bennük.

A mostanában SZDSZ- és MSZP-körök által sokszor megtámadott Vasárnapi Újság című rádióműsor, egyébként a leghallgatottabb, Lovas István hiteles forrásból származó értesülését hozta nyilvánosságra. Lovas István elolvasta egy Puddington nevű volt Szabad Európa rádiós vezető visszaemlékezéseit, és abban azt találta, hogy Aczél György valamikor a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején titokban találkozott a SZER magyar osztályának akkori vezetőjével, és titkos együttműködésben állapodott meg vele. A SZER ezután támogatni kezdte, vagy legalább elfelejtette bírálni az Aczél által kiajánlott reformkommunistákat, a reformereket.

Egy titkos tárgyalás ténye nem kelthet meglepetést. Bizonyos érintkezés a hadviselő felek között is mindig van. Egy politikailag kényes helyzetben lévő, s Moszkva által némelykor ridegen elutasított magyar kommunista vezető, hol politikai bizottsági tag, hol csak miniszterelnök- helyettes számára ez akkor szerfölött kockázatos volt. Ha valóban titkos a tárgyalás, és nem engedélyező szemhunyás közepett történik. Egy PB-tagnak még a legtitkosabb tárgyalásáról is kell készítenie emlékeztetőt Kádárja számára, és csak a főnök döntheti el, továbbadja-e Moszkvába. Ezt ma már nem tudjuk kinyomozni. A hagyatékot a hű vazallus, Agárdi Péter kezeli. A rádió kuratóriumának volt MSZP-s elnöke nem ad ki semmit, ami kompromittáló volna Aczélra és cionista körére. Két eset lehetséges. Vagy egy olyan mértékben titkos találkozóról van szó, amelyről legalább Kádár és a titkosszolgálat tudott, vagy egy olyanról, amelyikről nem, akkor viszont ennek olyan mértékben titkosan és kívülről kellett szerveződnie, amire a magyar párt és a szervek éppen moszkvai függőségük és ellenőrzöttségük folytán nem voltak képesek. Akkor ezt a találkozót Aczél számára vagy a CIA, vagy a Moszad szervezte, vagy együtt a kettő. És akkor Aczél ezek feltétlen bizalmát kellett élvezze.

Az emlékiratíró Puddington szerint Carter elnökösködése idején, a mindent megengedő amerikai politizálás korában indították el az akciót, ámde hatásai a rendszerváltozásig, sőt egyenesen a SZER felszámolásáig, sőt máig érnek. 1982-ben, amikor Magyarországot beengedték a Nemzetközi Valutaalapba, Moszkva morgás formájú ellenkezése ellenére már érvényesült a magyar politikai és gazdasági életben bizonyos amerikai hatás. Még óvatosan és mellékesnek látszóan. A magyar gazdaság hozzájutott hitelekhez, és a hitelek kíséretében el kellett fogadnia bizonyos feltételeket. Azok, akik ezeket a kapcsolatokat fenntartották, láthatták, hogy a világ szerkezete megváltozik, az erőviszonyok már nem a Szovjetunió javára billennek el, hanem éppenséggel egy esetleges szovjet összeomlás irányába mutatnak. Persze az iskolásokat és foxi-maxisokat még az imperializmus összeomlásával tömik, de ők, a tömők már tudják a való igazat, és ehhez igazítják a saját politikájukat. Ha tehát Fekete János, az úgyszintén cionista kötődésű bankár, aki a Valutaalappal folyó tárgyalásokat és a megelőző pénzfelvételeket vezeti, az, aki szoros kapcsolatban áll a legfontosabb döntéshozókkal a Wall Streeten, és birtokába jut a legmesszibbre előre vetülő információknak, minderről tájékoztatja Aczélt, akkor ők ketten elkezdhetnek kidolgozni egy átmentési stratégiát, amely lehetőséget teremt az ő embereiknek arra, hogy hatalmon maradjanak egy megváltozott rendszerben is. Amikor még senki nem is álmodik arról, hogy az „amerikai imperialisták” le fogják győzni a „világ legfejlettebbjét”, és ledől a berlini fal – ezt persze így valószínűleg ők sem gondolták –, akkor Aczél elvtárs már annak a rádiónak a vezetőivel egyezkedik, amelynek a puszta hallgatásáért is el-elítélték kisembereket, és kiajánlja nekik a reformereket. Mégpedig sikerrel. Aki ezekben az időkben szorgalmas és figyelmes hallgatója volt az adásnak, észrevehette, hogy más hangot ütnek meg egyesekkel, a reformerekkel és a párt Aczélhoz tartozó szárnyával, és mást a keményvonalasokkal. Megjelenik a megkülönböztetés, a másság dicsérete. Ettől kezdve még a Szabad Európa egyes szerkesztői számára is van elfogadható kommunista. És minthogy ez a megkülönböztetés onnan jön, ahonnan a rendszert illető komoly kritika is, és a szabadság ígérete is, ezt elfogadja a gyanútlan magyar hallgató. Kezd szebb lenni Aczél. És rútabb Berecz és még szebb Kádár, aki egyeztet a két szárny között. Természetesen, ahogyan ember és ember között hatalmas különbség lehetséges, úgy kommunista és kommunista között is, az már azonban korántsem biztos, hogy a nyúlósabb, elfogadottabb, s a SZER által ajánlott reformkommunista, illetve az ilyen pártember iránti elnézés nem kártékonyabb-e, és nem éppen magának a káros rendszernek a további fennmaradását szolgálja-e. Most valahogy úgy látszik, hogy a magyar társadalom nagyon be lett csapva, és éppen ezzel az elfogadással, reformerek iránti elnézéssel. Érdekes, hogy a reformerek köre a párton belül túlnyomólag liberálisokból, Aczél köréből, zsidó származásúakból állt, és ők kerültek a legfontosabb irányító posztokra kulturális és tudományos életben és a sajtóban, mígnem a népi vagy népinek mondható szárnyat – többek között a Szabad Európa segítségével is – vaskalaposnak és korlátoltnak tüntették fel. Vitathatatlan, hogy sokan ezek közül valóban ilyenek voltak.

Az MSZMP-ben az érvényesülésnek két útja létezett: a reformer vonal, amelyet Aczél és Nyers tartott kézben, és a konzervatív, a keménykezűségben megjelenő vonal, amelyet Biszku, Marosán és a Komócsinok uraltak. Aczél annyival volt okosabb és rafináltabb, hogy sok, a párton belül szépreményűnek látszó kádert a keményvonalasok közé tudott terelni, hogy jómagát a maga számára megbízhatóbbnak tekintett Agárdikkal tudja körülvenni. Ezért rótta fel nekem ’85-ben Berecz, hogy elmentem Monorra és ott szerepet vállaltam olyanok között, akiknek semmi közük nincs a magyarsághoz. Ez a megjegyzés már csak ennek a belső harcnak a következménye lehetett. De ezt Aczél titkos tárgyalása előzte meg – amiről Berecznek valószínűleg fogalma sem volt –, és aminek következtében, a SZER állandó lejáratásai következtében ők, a nem Aczélhoz tartozó pártemberek jelentős hátrányba kerültek. Megvetés vette körül őket, hogy még a reformereket is akadályozzák. Beszorultak az „ellenforradalom” sarkába. Meglehet, emiatt nem érezték rosszul magukat, és kedvükre való volt a harcias magatartás. De azt már azért nem hiszem, hogy a magyarságnak nagyobb kárt okoztak volna, mint Aczélék, és hogy számukra nem lett volna éppen olyan közömbös a nemzet sorsa, mint az aczélbojok számára. A pártbeli reformerek támogatása a müncheni adóban nem tartott sokáig, a rendszerváltás idejének eljöttével már a mai Szabad Demokraták Szövetsége ősképződményeit és ezeknek a hangadóit favorizálták, és mire eljött a pártalapítás és a hatalomfelosztás, addigra az addig első számú reformernek tekintett Pozsgay Imréről is kiderítették, hogy mégiscsak kommunista, és kiálltak alóla. Egyedül maradtak a színen Kis Jánosék, Rajkék, Petőék, az ávóscsemeték.

A Szabad Európa Rádió közreműködése nélkül nem úgy végződött volna a „négyigenes” népszavazás, ahogy végződött, és az első választás eredménye sem az lett volna, ami lett. Aczél titkos tárgyalásai tehát azt a kört juttatták máig ható előnyökhöz az akkor legfontosabb tájékozódási forrásban, amelyik ma is uralja a magyar médiumokat. Ezek az erők ülnek a kereskedelmi tévécsatornák kamerái előtt, ez a hang szólal meg bennük. A felosztás ugyanaz.

Nyilván nem egy tárgyalás volt, és nyilván kialakult a megfelelő üzenőrendszer, és a közlekedés oda-vissza is megindult. A SZER-t ellepték az Aczélék által odaküldött emberek és demokratikus ellenzéknek azon tagjai, akiket a kemény mag és Aczélék leigazoltak. A leigazoláshoz származási igazolást is fel kellett mutatni, de erről ők soha nem beszélnek. Ezt a statisztika és a kiszórtak képlete bizonyítja. Aczél gyermekkorában cionisták között nőtt fel, s ifjúként ott kezdett dolgozni. Életrajzírói megírják, hogy nevelője és példaképe egy Zsoldos Júda nevű, később Izraelbe távozott egyén volt. Később kommunista lett, az Appel nevet felcserélte az Aczél – Sztálin – névre, és később Henrikből György lett. A gyermekkori bevésődéseket azonban soha nem felejtette el. Ez az önmagában talán nem túlságosan jelentős találkozó, amely valószínűleg Bécsben zajlott le, egy Moszad-lakásban, s amelyen esetleg részt vett egyik-másik famulusa is, mint Pándi, vagy még inkább Berend T. Iván és Boldizsár Iván – ki tudja –, annyira azért mégiscsak fontos számunkra, hogy meglássuk a magyar rendszerváltozásnak nevezett valami – csalás, talán – lényegét és célját. Azok, akik leggyorsabban ébredtek, mert elsőként kapták meg a legfontosabb információkat, elsőként érkezhettek a célhoz. Ezek fogják a kezükben most is az egész tudatipart, ezek osztják a témákat a tömegnek, ezek tartják tömegállapotban a népet, és ezek rejtik el a jövőt a magyar nép elől.

Szépen épülnek a körülkerített lakóparkok, rendre adják el a földet, a lakást idegeneknek, és senki sem beszél arról, hogy Budapest VII. kerületének polgármestere egy tel-avivi strandon hirdet eladó lakásokat a Király utcában. Ha felépül a budapesti „óberhé” helyén az új nagy szálloda, akkor onnan végig egy új negyed fog kiterjeszkedni a Városligetig, amelyben csak azok fognak lakni, akiknek érdekében Zsoldos Júda legjobb magyar tanítványa, Appel–Aczél– Henrik–György, egykori szavalóművész és kőműves segéd tárgyalt annak a rádiónak a vezetőivel, amely rádiónak való szolgálatomért engem eltiltottak, mivel átengedtem az 1986-i, New York-i március 15-én elmondott beszédem felvételét, amit sajátos módon éppen Lovas István készített – közlésre. Aczél, Vajda, Agárdi ezt már nem tűrhették el. S most sem tűrik. Hiszen én most, sok más igaz magyarral együtt, „szélsőséges” vagyok, mert lehet, hogy ebben is megállapodtak a rejtett Moszadlakásban. És összeesküvés pedig, ugyebár, nem volt, mert az csak egy téves elmélet, amit én agyaltam ki az eltiltásom alatti hagymázomban.

 

2000 nyara