|
2016.08.19.
Csurka István:
Az összeesküvés valóság
A SZER állandó
lejáratásai következtében, a nem Aczélhoz tartozó pártemberek
jelentős hátrányba kerültek. Megvetés vette körül őket,
hogy még a reformereket is akadályozzák. Beszorultak az
„ellenforradalom” sarkába. Meglehet, emiatt nem érezték
rosszul magukat, és kedvükre való volt a harcias magatartás.
De azt már azért nem hiszem, hogy a magyarságnak nagyobb kárt
okoztak volna, mint Aczélék, és hogy számukra nem lett volna
éppen olyan közömbös a nemzet sorsa, mint az aczélbojok számára.
A pártbeli reformerek támogatása a müncheni adóban nem
tartott sokáig, a rendszerváltás idejének eljöttével már a
mai Szabad Demokraták Szövetsége ősképződményeit és
ezeknek a hangadóit favorizálták, és mire eljött a pártalapítás
és a hatalomfelosztás, addigra az addig első számú
reformernek tekintett Pozsgay Imréről is kiderítették, hogy mégiscsak
kommunista, és kiálltak alóla. Egyedül maradtak a színen Kis
Jánosék, Rajkék, Petőék, az ávóscsemeték. A Szabad Európa
Rádió közreműködése nélkül nem úgy végződött volna a
„négyigenes” népszavazás, ahogy végződött, és az első
választás eredménye sem az lett volna, ami lett. Aczél titkos
tárgyalásai tehát azt a kört juttatták máig ható előnyökhöz
az akkor legfontosabb tájékozódási forrásban, amelyik ma is
uralja a magyar médiumokat. Ezek az erők ülnek a kereskedelmi tévécsatornák
kamerái előtt, ez a hang szólal meg bennük.
A
mostanában SZDSZ- és MSZP-körök által sokszor megtámadott
Vasárnapi Újság című rádióműsor, egyébként a
leghallgatottabb, Lovas István hiteles forrásból származó értesülését
hozta nyilvánosságra. Lovas István elolvasta egy Puddington nevű
volt Szabad Európa rádiós vezető visszaemlékezéseit, és
abban azt találta, hogy Aczél György valamikor a hetvenes évek
végén vagy a nyolcvanas évek elején titokban találkozott a
SZER magyar osztályának akkori vezetőjével, és titkos együttműködésben
állapodott meg vele. A SZER ezután támogatni kezdte, vagy legalább
elfelejtette bírálni az Aczél által kiajánlott
reformkommunistákat, a reformereket.
Egy
titkos tárgyalás ténye nem kelthet meglepetést. Bizonyos érintkezés
a hadviselő felek között is mindig van. Egy politikailag kényes
helyzetben lévő, s Moszkva által némelykor ridegen elutasított
magyar kommunista vezető, hol politikai bizottsági tag, hol csak
miniszterelnök- helyettes számára ez akkor szerfölött kockázatos
volt. Ha valóban titkos a tárgyalás, és nem engedélyező
szemhunyás közepett történik. Egy PB-tagnak még a
legtitkosabb tárgyalásáról is kell készítenie emlékeztetőt
Kádárja számára, és csak a főnök döntheti el, továbbadja-e
Moszkvába. Ezt ma már nem tudjuk kinyomozni. A hagyatékot a hű
vazallus, Agárdi Péter kezeli. A rádió kuratóriumának volt
MSZP-s elnöke nem ad ki semmit, ami kompromittáló volna Aczélra
és cionista körére. Két eset lehetséges. Vagy egy olyan mértékben
titkos találkozóról van szó, amelyről legalább Kádár és a
titkosszolgálat tudott, vagy egy olyanról, amelyikről nem,
akkor viszont ennek olyan mértékben titkosan és kívülről
kellett szerveződnie, amire a magyar párt és a szervek éppen
moszkvai függőségük és ellenőrzöttségük folytán nem
voltak képesek. Akkor ezt a találkozót Aczél számára vagy a
CIA, vagy a Moszad szervezte, vagy együtt a kettő. És akkor Aczél
ezek feltétlen bizalmát kellett élvezze.
Az
emlékiratíró Puddington szerint Carter elnökösködése idején,
a mindent megengedő amerikai politizálás korában indították
el az akciót, ámde hatásai a rendszerváltozásig, sőt
egyenesen a SZER felszámolásáig, sőt máig érnek. 1982-ben,
amikor Magyarországot beengedték a Nemzetközi Valutaalapba,
Moszkva morgás formájú ellenkezése ellenére már érvényesült
a magyar politikai és gazdasági életben bizonyos amerikai hatás.
Még óvatosan és mellékesnek látszóan. A magyar gazdaság
hozzájutott hitelekhez, és a hitelek kíséretében el kellett
fogadnia bizonyos feltételeket. Azok, akik ezeket a kapcsolatokat
fenntartották, láthatták, hogy a világ szerkezete megváltozik,
az erőviszonyok már nem a Szovjetunió javára billennek el,
hanem éppenséggel egy esetleges szovjet összeomlás irányába
mutatnak. Persze az iskolásokat és foxi-maxisokat még az
imperializmus összeomlásával tömik, de ők, a tömők már
tudják a való igazat, és ehhez igazítják a saját politikájukat.
Ha tehát Fekete János, az úgyszintén cionista kötődésű
bankár, aki a Valutaalappal folyó tárgyalásokat és a megelőző
pénzfelvételeket vezeti, az, aki szoros kapcsolatban áll a
legfontosabb döntéshozókkal a Wall Streeten, és birtokába jut
a legmesszibbre előre vetülő információknak, minderről tájékoztatja
Aczélt, akkor ők ketten elkezdhetnek kidolgozni egy átmentési
stratégiát, amely lehetőséget teremt az ő embereiknek arra,
hogy hatalmon maradjanak egy megváltozott rendszerben is. Amikor
még senki nem is álmodik arról, hogy az „amerikai imperialisták”
le fogják győzni a „világ legfejlettebbjét”, és ledől a
berlini fal – ezt persze így valószínűleg ők sem gondolták
–, akkor Aczél elvtárs már annak a rádiónak a vezetőivel
egyezkedik, amelynek a puszta hallgatásáért is el-elítélték
kisembereket, és kiajánlja nekik a reformereket. Mégpedig
sikerrel. Aki ezekben az időkben szorgalmas és figyelmes hallgatója
volt az adásnak, észrevehette, hogy más hangot ütnek meg
egyesekkel, a reformerekkel és a párt Aczélhoz tartozó szárnyával,
és mást a keményvonalasokkal. Megjelenik a megkülönböztetés,
a másság dicsérete. Ettől kezdve még a Szabad Európa egyes
szerkesztői számára is van elfogadható kommunista. És
minthogy ez a megkülönböztetés onnan jön, ahonnan a rendszert
illető komoly kritika is, és a szabadság ígérete is, ezt
elfogadja a gyanútlan magyar hallgató. Kezd szebb lenni Aczél.
És rútabb Berecz és még szebb Kádár, aki egyeztet a két szárny
között. Természetesen, ahogyan ember és ember között
hatalmas különbség lehetséges, úgy kommunista és kommunista
között is, az már azonban korántsem biztos, hogy a nyúlósabb,
elfogadottabb, s a SZER által ajánlott reformkommunista, illetve
az ilyen pártember iránti elnézés nem kártékonyabb-e, és
nem éppen magának a káros rendszernek a további fennmaradását
szolgálja-e. Most valahogy úgy látszik, hogy a magyar társadalom
nagyon be lett csapva, és éppen ezzel az elfogadással,
reformerek iránti elnézéssel. Érdekes, hogy a reformerek köre
a párton belül túlnyomólag liberálisokból, Aczél köréből,
zsidó származásúakból állt, és ők kerültek a legfontosabb
irányító posztokra kulturális és tudományos életben és a
sajtóban, mígnem a népi vagy népinek mondható szárnyat – többek
között a Szabad Európa segítségével is – vaskalaposnak és
korlátoltnak tüntették fel. Vitathatatlan, hogy sokan ezek közül
valóban ilyenek voltak.
Az
MSZMP-ben az érvényesülésnek két útja létezett: a reformer
vonal, amelyet Aczél és Nyers tartott kézben, és a konzervatív,
a keménykezűségben megjelenő vonal, amelyet Biszku, Marosán
és a Komócsinok uraltak. Aczél annyival volt okosabb és rafináltabb,
hogy sok, a párton belül szépreményűnek látszó kádert a
keményvonalasok közé tudott terelni, hogy jómagát a maga számára
megbízhatóbbnak tekintett Agárdikkal tudja körülvenni. Ezért
rótta fel nekem ’85-ben Berecz, hogy elmentem Monorra és ott
szerepet vállaltam olyanok között, akiknek semmi közük nincs
a magyarsághoz. Ez a megjegyzés már csak ennek a belső harcnak
a következménye lehetett. De ezt Aczél titkos tárgyalása előzte
meg – amiről Berecznek valószínűleg fogalma sem volt –, és
aminek következtében, a SZER állandó lejáratásai következtében
ők, a nem Aczélhoz tartozó pártemberek jelentős hátrányba
kerültek. Megvetés vette körül őket, hogy még a reformereket
is akadályozzák. Beszorultak az „ellenforradalom” sarkába.
Meglehet, emiatt nem érezték rosszul magukat, és kedvükre való
volt a harcias magatartás. De azt már azért nem hiszem, hogy a
magyarságnak nagyobb kárt okoztak volna, mint Aczélék, és
hogy számukra nem lett volna éppen olyan közömbös a nemzet
sorsa, mint az aczélbojok számára. A pártbeli reformerek támogatása
a müncheni adóban nem tartott sokáig, a rendszerváltás idejének
eljöttével már a mai Szabad Demokraták Szövetsége ősképződményeit
és ezeknek a hangadóit favorizálták, és mire eljött a pártalapítás
és a hatalomfelosztás, addigra az addig első számú
reformernek tekintett Pozsgay Imréről is kiderítették, hogy mégiscsak
kommunista, és kiálltak alóla. Egyedül maradtak a színen Kis
Jánosék, Rajkék, Petőék, az ávóscsemeték.
A
Szabad Európa Rádió közreműködése nélkül nem úgy végződött
volna a „négyigenes” népszavazás, ahogy végződött, és
az első választás eredménye sem az lett volna, ami lett. Aczél
titkos tárgyalásai tehát azt a kört juttatták máig ható előnyökhöz
az akkor legfontosabb tájékozódási forrásban, amelyik ma is
uralja a magyar médiumokat. Ezek az erők ülnek a kereskedelmi tévécsatornák
kamerái előtt, ez a hang szólal meg bennük. A felosztás
ugyanaz.
Nyilván
nem egy tárgyalás volt, és nyilván kialakult a megfelelő üzenőrendszer,
és a közlekedés oda-vissza is megindult. A SZER-t ellepték az
Aczélék által odaküldött emberek és demokratikus ellenzéknek
azon tagjai, akiket a kemény mag és Aczélék leigazoltak. A
leigazoláshoz származási igazolást is fel kellett mutatni, de
erről ők soha nem beszélnek. Ezt a statisztika és a kiszórtak
képlete bizonyítja. Aczél gyermekkorában cionisták között nőtt
fel, s ifjúként ott kezdett dolgozni. Életrajzírói megírják,
hogy nevelője és példaképe egy Zsoldos Júda nevű, később
Izraelbe távozott egyén volt. Később kommunista lett, az Appel
nevet felcserélte az Aczél – Sztálin – névre, és később
Henrikből György lett. A gyermekkori bevésődéseket azonban
soha nem felejtette el. Ez az önmagában talán nem túlságosan
jelentős találkozó, amely valószínűleg Bécsben zajlott le,
egy Moszad-lakásban, s amelyen esetleg részt vett egyik-másik
famulusa is, mint Pándi, vagy még inkább Berend T. Iván és
Boldizsár Iván – ki tudja –, annyira azért mégiscsak
fontos számunkra, hogy meglássuk a magyar rendszerváltozásnak
nevezett valami – csalás, talán – lényegét és célját.
Azok, akik leggyorsabban ébredtek, mert elsőként kapták meg a
legfontosabb információkat, elsőként érkezhettek a célhoz.
Ezek fogják a kezükben most is az egész tudatipart, ezek osztják
a témákat a tömegnek, ezek tartják tömegállapotban a népet,
és ezek rejtik el a jövőt a magyar nép elől.
Szépen
épülnek a körülkerített lakóparkok, rendre adják el a földet,
a lakást idegeneknek, és senki sem beszél arról, hogy Budapest
VII. kerületének polgármestere egy tel-avivi strandon hirdet
eladó lakásokat a Király utcában. Ha felépül a budapesti „óberhé”
helyén az új nagy szálloda, akkor onnan végig egy új negyed
fog kiterjeszkedni a Városligetig, amelyben csak azok fognak
lakni, akiknek érdekében Zsoldos Júda legjobb magyar tanítványa,
Appel–Aczél– Henrik–György, egykori szavalóművész és kőműves
segéd tárgyalt annak a rádiónak a vezetőivel, amely rádiónak
való szolgálatomért engem eltiltottak, mivel átengedtem az
1986-i, New York-i március 15-én elmondott beszédem felvételét,
amit sajátos módon éppen Lovas István készített – közlésre.
Aczél, Vajda, Agárdi ezt már nem tűrhették el. S most sem tűrik.
Hiszen én most, sok más igaz magyarral együtt, „szélsőséges”
vagyok, mert lehet, hogy ebben is megállapodtak a rejtett
Moszadlakásban. És összeesküvés pedig, ugyebár, nem volt,
mert az csak egy téves elmélet, amit én agyaltam ki az eltiltásom
alatti hagymázomban.
2000
nyara
|
