|
 2016.08.26.
Az ősi szoborkészítési
technikák magyarországi mestere
Márkus Péter
Munkácsy-díjas szobrászművész 1956-ban született
Budapesten. 1982-1987 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola
hallgatója volt. Mestere: Somogyi József. 1986-ban Herman Lipót-díjjal
jutalmazták, 1989-ben az Eötvös József Alapítvány ösztöndíjasa,
1990-1993 között Derkovits-ösztöndíjas. 1994-ben a Szobrászrajz
Biennálé fődíját kapja, rá két évre pedig a Laborcz Ferenc
Alapítvány díját. 1998-ban Munkácsy-díjat kapott. A Magyar
Szobrász Társaság elnöke. Klasszikus szobrászati technika, a
viaszvesztéses bronzöntés magas színvonalú művelője. Az öntés
után még megformálja a bronzot, majd patinázza. Szabálytalan
körvonalú sík felületekből felépített szobrai organikus
formákat, mozgást idéznek. Egyszerre emlékeztetnek élőlényre
és a munkaeszközökre (harapófogó, markológép). Fémből és
fából készült szobrainak jellegzetessége a sík és kontúr
hangsúlyos szerepe. Fémből hajlított grafikus karakterű munkáinak
hatását az árnyékhatások kihasználása is fokozza. Több rétegben
felrakott puha papírból készült kollázsokat készít,
amelyeken egy-egy hangsúlyos fekete vagy vörös vonal húzódik
keresztül. Egyaránt készít figurális és nonfiguratív
szobrokat. Ez utóbbiakat a konstrukció kiemelése jellemzi,
illetve az, hogy a nyitott vázszerkezetre súlyosabb, zárt -
gyakran fa - formákat erősít. A módszerrel nyitott, légies,
ugyanakkor hangsúlyos, teret szervező nonfiguratív plasztikákat
hoz létre.
Egyéni kiállításai:
Szerb templom, Balassagyarmat (1989); Stúdió Galéria, Budapest
• Nemzetközi Szobrászrajz Biennálé, Budapest (1990); Gaál
Imre Galéria, Budapest • Műcsarnok Kamara Terem, Budapest
(1995); Csepel Galéria, Budapest (1997); Művésztelepi Galéria
[Magyari Mártonnal], Szentendre (1998); Kis Galéria, Komárom
(1999); Körmendi Galéria, Sopron (2003).
Csoportos kiállításai
Országos
Kisplasztikai Biennálék, Pécsi Galéria, Pécs (1984-1999);
Monumart, Budapest Galéria, Budapest (1988); 1956/301. Pályázat
az 1956-os forradalom vértanúinak emlékművére a 301-es
parcellában, Budapest Galéria, Budapest (1989); Stúdió '90,
Ernst Múzeum, Budapest (1990); Nemzetközi Szobrászrajz Biennálé,
Budatétényi Galéria, Budapest (1992); Kisszobor '94, Vigadó
Galéria, Budapest (1994); Helyzetkép/Magyar szobrászat, Műcsarnok,
Budapest (1995), Térvonalak és imaginárius terek, Fészek Galéria,
Budapest (1996); Művésztelepi zárókiállítás, Nyíregyháza
• Szobrásztársaság éves kiállítása (1997), Ma-tematikus
(1998); Műcsarnok-Palme Ház, Budapest (1998), Káosz és Rend,
Vigadó Galéria, Budapest • Óvilág - Újvilág, Budapest Galéria,
Budapest • Szobrásztársaság éves kiállítása, Jazz Galéria,
Budapest (1999); Burgenländische Landesgalerie, Eisenstadt
(2005); Kassa, Vychodoslovenska Galéria (Körmendi-Csák Gyűjtemény
kiállítása) (2006); Pilsen, Zapadoceska Galéria (Körmendi-Csák
Gyűjtemény kiállítása) (2006).
Köztéri művei:
Hermes kút (kő, 1994, Tuln [A]); Transzláció (fa, 1994, Nagyatád);
Szt. László-portré (bronz, 1994, Halásztelek); Alapy Gáspár
(kő, bronz, emléktábla, 1998, Komárom); épületplasztika-rekonstrukció
(kő, 1998, Komárom); Anker Alfonz (kő emléktábla, 1999, Komárom);
Hunyadi János-, Szent-Györgyi Albert-, Neumann János-portré
(gipsz portrék, 1999, Frankfurt, Nemzetközi Könyvkiállítás
magyar pavilonja).
Azt olvastam önről, hogy öntörvényű, külön álló
alakja a kortárs magyar szobrászatnak. Mit jelent az öntörvényűség?
–Ez egy jó kérdés, talán erről másokat kéne megkérdeznie.
Valószínűleg azt jelenti az öntörvényűség, hogy minden
egyes alkotásomat úgy készítem el, ahogyan azt előzőleg átgondoltam.
Már apró gyermekkoromtól kezdve mindig megtervezem, kitalálom,
hogy pontosan milyen képeket, rajzokat, szobrokat szeretnék csinálni.
Majd fanatikusan megpróbálom ezeket a kigondolt formákat a
gyakorlatban megvalósítani. Lehetséges, hogy ez a gondolkodásmód
az élet minden területén előbb-utóbb megjelenik, és ezt csúnya
szóval öntörvényűségnek nevezik. De abban nincs semmiféle különös,
ha mindig valamilyen gondolat, előkép alapján indulok el, és
azt szeretném következetesen végigvinni. Nem utánzok másokat,
nem követem a divatokat, a saját utamat járom. Az érdekel, ami
hatással van rám. Ez öntörvényűség lenne? Nem hiszem, inkább
kissé megszállottság.
Bizonyos szintig szükséges
a megszállottság ahhoz, hogy valaki művész legyen?
–Biztos, hogy kell, legalábbis nálam. Azt nem tudom, másnál
ez miként alakul. Kamaszkoromtól kezdve azt szerettem volna, ha
egyedi szobrász legyek. Valahogy elindult az érdeklődésem erre
a területre, de hogy mitől, miért, azt nem tudom pontosan
megfogalmazni. Barkácsoltam, sok mindennel foglalkoztam, majd kis
szobrocskákat készítettem. Kamaszkorban próbáltam rajzolni, másolni
újságokból. Megfigyeltem az általam jónak tartott szobrászok
műveit, majd úgy próbáltam azokat megcsinálni, hogy nem volt
előttem a kép, tehát emlékezetből. Bevallom, ezek a dolgok
nem igazán sikerültek, de mégis ezután kezdtem el az általam
szobroknak vélt műveket csinálni.
Képzőművészeti
középiskolába járt?
–Nem jártam művészeti középiskolába, bár kértem a
szüleimet, hogy iratkozhassák át a Török Pál utcai úgynevezett
kisképzőbe, de nem engedték. Gondolom azért, mert féltettek a
pálya buktatóitól, és biztos megélhetést szavatoló szakmát
szántak nekem.
Más mesterségen,
hivatáson nem is gondolkodott?
–Soha, mert fanatikusan a szobrászat felé haladtam. Később
a Várbazárban, egyidősebb mesternél, Nyírő Gyula szobrászművésznél
tanultam. Hat évig a műhelyében dolgoztam.
Ott készült a felvételire?
–Tulajdonképpen igen, de mikor odamentem, nem is
gondoltam arra, hogy fölvételizek a képzőművészeti főiskolára.
Nyírő mester mellett a gyakorlati tudásra vágytam, amit
szerintem egy műteremben lehet a legjobban elsajátítani. A
mester belevont az akkori látásmódjába, munkáiba. Megkért,
hogy segítsek azok elkészítésében, hogy így is tanuljak.
Kaptam tőle feladatokat, és azokat át is beszéltük. Nyírő
Gyula egy nagyon remek, tehetséges, intellektuális szobrászatot
képviselő művész volt, aki egyaránt készített figurális és
nonfigurális munkákat.
Miért pont Nyírő Gyulát
választotta? Bekopogtatott hozzá, és elmondta, nála szeretne
tanulni?
–Minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy belépjek
az ajtaján. Többször végigsétáltam a várbazár-soron – 17
éves lehettem akkor – , és néztem, hogy melyik ajtó nincs zárva.
Nyírőé nyitva volt. Gondoltam, ez nem véletlen. Beléptem, s láttam
éppen követ faragtak, arra is emlékszem, hogy egy nagy dunabogdányi
szürke andezitből faragtak Kossuth-szobrot. Mint említettem, először
nem a képzőművészetire felvételiztem, hanem a tanítóképző
főiskolára, amit el is végeztem. Azután behívtak katonának,
s leszerelésem után felvételiztem a képzőművészeti főiskolára,
ahol elvégeztem a tanár-és a szobrász szakot.
A főiskolán volt-e
valamilyen követendő stílus?
–Addigra véget ért a szocreál korszak, így szabad
kezet adtak nekünk. Nagy szerencsém volt, hogy a Várbazárban
rengeteget mintáztam. Többen meg is állapították, hogy ezt ügyesen
csinálom, ami óriási motivációs erőt adott. A főiskolán is
felvételi alapkövetelménye a portrémintázás volt, amiben
megvolt a gyakorlatom. Akkor még a tanárok választották ki a
diákokat, így kerültem Somogyi József osztályába.
Később szülei
beletörődtek a választásába?
–Édesanyám sajnos nem élte meg még azt sem, hogy
felvettek a főiskolára. Édesapám, aki eleinte féltett ettől
a hivatástól, egyre inkább büszke volt arra, hogy én ilyen számára
furcsa dolgokkal foglalkozom.
Miből élt meg a
diploma után?
–Már nős voltam, mikor jelentkeztem a főiskolára, és
tanulmányaim alatt két gyermekem született. Akkor építettem
azt a házat Szentendrén, ahol most lakom. Szerencsés voltam,
mert a főiskola elvégzése után azonnal megpályáztam az Eötvös
József Alapítvány ösztöndíját, amit meg is nyertem. Ebből
a havi biztos keresetből, bár nem fényűzően, de meg tudtam élni.
Mellette pedig szobrászattal foglalkoztam. Ezután Derkovits-ösztöndíjas
lettem. Így három évre biztosították a nyugodt alkotói periódust.
Annyi volt a feltétel, hogy évente egy alkotást kellett
bemutatnom az Ernst Múzeumban.
Meghatározták, hogy
milyen stílusú műveket készítsen?
–Nem volt ilyen kikötés. Már a Várbazárban közös
sikereket értünk el Nyírő Gyulával a viaszveszejtéses öntés
-kísérletezésben. Ez onnan eredt, hogy meghívták Aachenbe,
ahol olyan speciális feladatot kapott, hogy a készülő
harangokra domborműveket mintázzon. Ennek az eljárásnak a lényege,
hogy a belső üreget képező anyagot, tehát a viaszt, a művelet
során eltávolítják. Majd a Várbazárba behozta ezt a kevésbé
ismert technológiát. Ezzel kezdtünk el kísérletezgetni.
Szeret kísérletezni?
–Nagyon. S ezt a technikát később, a főiskola után is
műveltem. Az ösztöndíjakra is ilyen szobrocskákat készítettem.
Akkor még nem volt műtermem, hanem a földön készítettem. Végül
is a ház hátsó részében alakítottam ki a jelenlegi műhelyt.
Több indai istenszobrot készít. Miért pont
India, és miért éppen istenségszobrok?
–Lépésről-lépésre alakult ki ez a dolog, mert már
ifjú koromban érdekelt a keleti kultúrkör. Családtagjaim közül
többen voltak kint Indiában, kaptam is tőlük az ottani világról,
művészetről könyveket. Nagyon sokat köszönhetek nagynénémnek,
nagybátyámnak, akik ráirányították a figyelmemet arra, hogy
nem csak a nyugati művészetben léteznek csodás alkotások. Egy
ilyen csoda volt a dél-indiai dravida –kultúra, azon belül a
csóla-kultúra megismerése, az utóbbi több mint 1000 éve
maradt fenn. Nem állítom, hogy egyedülállóan a földön, de
Indiában még működnek a kézműves hagyományokat továbbvivő,
apáról fiúra szálló családi műhelyek, ahol istenszobrokat készítenek.
Ezek a műhelyek arra specializálódtak, hogy a hindu hitvilág
isteneit tárgyasítsák. Csodával határos módon sikerült
kijutnom Indiába, s akkor elkezdődött művészetemben az a nagy
kaland, ami azóta is folytatódik.
Ezeket az ősi istenségszobrokat utánozza, vagy
átalakítja saját elképzelései szerint?
–Egy olyan zárt világról van szó, ami Európában már
nem ismert, nem létezik. Tehát nem másíthatom meg azokat. Először
a technikát akartam elsajátítani, megtudni, miként öntik
ezeket a munkákat. Utána kezdtem olvasni utána, hogy konkrétan
miket készítenek. Olyan kötött ez a kultúra, hogy évszázadok
óta ugyanolyan mozdulatokkal készítik az istenszobrokat,
ugyanolyan ruházatokkal. Az istenek attribútumai és motívumai
is ugyanazok, mint évszádokkal ezelőtt. Hitük szerint
felszentelik a szobrokat, és azokba beleköltözik az istenség,
az az általuk ismert földön túli feljebbvaló, amit ők
tisztelnek. Tehát a filozófiát kell megismerni, és sokkal több
az egész a technikánál. 15 éve tanulmányozom ezt a
gondolatvilágot, de a mai napig nem tudok róla annyit, amennyit
szeretnék. Ezért folytatom ezt az utat. Hatalmas alázatot követel,
hogy beleéljem magam abba a helyzetbe, hogy ilyen istenségszobrokat
készítsek. Ez az út, művészet teljesen eltér a hazai kortárs
működésemtől.
Ha egy indiai szobrász meglátja a műveit,
rájön arra, hogy azt egy magyar művész készítette?
–Ha jó csinálom, akkor nem tudja megállapítani.
Mekkorák ezek a szobrok?
–Indiában ezeket az egészen kisméretűtől a több méteresig
készítik. Az én műveimet, mikor tanulmányúton voltam – először
2004-ben – , az is meghatározta, hogy beférjenek a hátizsákomba,
így körülbelül 30 kilós, 12 inches-es figurák voltak. Most már
itthon alkotom ezeket a szobrokat. S ha összegyűjtök elég pénzt
a repülőútra, akkor elmegyek a már ismert családi műhelyekbe,
közlöm, mit szeretnék csinálni. S akkor megbeszélik a családban,
hogy ezt nekem szabad-e, s ha igen, akkor nekilátok a munkának.
Nem nézték először csodabogárnak?
–Dehogynem! Az első két évben csak annyit engedtek,
hogy fotózzak, és csak később engedték meg, hogy én is készítsek
ilyen szobrokat. Ezek szigorúan figurális alkotások. Esetünkben
is viaszvesztéses technológiáról kell beszélni, és általában
bronzba öntik a mintákat.
Emellett absztrakt, nonfiguratív szobrokat
is készít.
–Nonfiguratívnak is lehet ezeket a műveket nevezni, de náluk
is számít az alapgondolat, az érzés, és több figurára,
fogalomra asszociálnak.
Érdekli, hogy megértse a néző, hogy
ezek a kortárs művek mit is ábrázolnak?
–Az, hogy valami mit ábrázol, nézői mentalitásból
fontos dolog. Alkotói mentalitásból már kevésbé, mert nem
biztos, hogy ábrázolni, hanem főleg sugározni kell valamit. A
lényeg, hogy elgondolkodtassa a mű a nézőt, hatással legyen rá.
Olyan egyéni alkotói nyelvet kell megtalálni, ami közvetít
valamit. A csólára visszatérve, ott abszolút nem fontos a
szobor alkotója neve.
Nem úgy, mint idehaza. Több szobrász arról
panaszkodik, hogy egy avatóünnepségről készült hírben leírják,
kik adták a munkához a pénzt, ki mondta a beszédet, de a művész
nevét nem említik meg.
–Ez egy speciális eset, és főleg a köztéri szobrokra
vonatkozik. Indiában a szobrokat csapatmunkában készítik, de
valójában nálunk is a köztéri alkotásokat. S a köztéri
szobroknak nem csak alkotója, hanem a „karmestere” a szobrász.
A köztéri szobroknál ügyel arra, hogy
akit megmintáz, az hasonlítson is az ismert fotókra, ábrázolásokra?
–Nagyon szeretek portrékat készíteni, de a hasonlításnál
fontosabb, egy „belső utazás”. Bele kell képzelni magát a
művésznek a személy gondolatvilágába, személyiségébe. Tehát
belsőleg meg kell közelíteni azt a személyt, akit megmintázunk.
Természetesen az ilyen szobroknak naturálisnak kell lenniük, és
nem lehetnek nonfiguratívok. A megrendelők nem azt várják el,
hogy a művész valamilyen elvont aurát mutasson meg, hanem
szeretnék viszontlátni, azt az illetőt, aki abban a közegben
élt, tevékenykedett.
Szent László győri hermája alapján hoz létre
köztéri szobrokat viaszveszejtéses bronzöntési technikával.
Hogyan kapcsolódik a herma a szobrászathoz?
–A Szent László hermához kapcsolód szobrok alkotói működésemnek
érdekességei. 2014-2015-ben készítettek velem
dokumentumfilmet, amiben éppen arról szóltam: egy szakrális
gondolkodásnak magyar és indiai vetülete miként találkozhat
egy alkotón keresztül. Legelőször Halasztelekről kaptam felkérést,
hogy az ottani, korábban ledöntött Szent László-szobor helyére
készítsek egy a hajdaninál mívesebb alkotást. Megállapodtunk,
hogy a győri Szent László-hermához hasonlító szobrot készítsek.
Elkészült a munka, amit sajnálatos módon elloptak. Így Halásztelekre
egy új szobrot kellett készítenem. A lopásról hírt adtak a
lapok, és erre felkeresett Szentlászló község polgármestere,
hogy ő is szeretne egy ilyen szobrot. Majd létrehozták Szent László
királyunk nevét viselő települések társulatát. A társulat
gyűlésein döntik el, hogy hol készüljön a következő Szent
László-szobor, s a munkadíjat is megállapították. Most készítem
a tizediket. Nem szoborgyártásról van szó, mert az elkészült
gumiformát tovább mintázom, tehát mindig más megoldásokkal készül
ez a szobor.
Művészeti tevékenysége mellett, elnöki posztot is
betölt. Kik tartozhatnak az ön által vezetett Magyar Szobrász
Társasághoz?
Medveczky
Attila
|
