|
 2016.08.26.
A bajszos püspökök
terrorja
Ágoston István: Istentelen állam, harcoló egyház - Tiszáninnen
Elképzelhető,
hogy a fiatalabb generáció tagjai még nem hallottak a bajszos püspökökről.
1951-től a rendszerváltásig a törvény értelmében csak az
Elnöki Tanács hozzájárulásával lehetett bármilyen egyházi
funkcióra valakit kinevezni vagy onnan visszahívni. (Vagyis egy
püspöki cím elnyeréséig az illetőnek többször is biztosítania
kellett az államot együttműködési készségéről.) Majsai
Tamás egyháztörténész szerint az egyházi tisztségekre való
jelölések a hatalmi szempontok szerint előzetesen strukturáltak
voltak: „Az sem volt politikai tényezőktől független, hogy
ki kerüljön egyáltalán választhatósági helyzetbe. A legritkább
esetben lehetett valaki esperes csak azért, mert kiváló lelkészi
tevékenységet végzett. A kiválasztott vezetők különösen a
nyolcvanas években pedig már úgy szocializálódtak, hogy a
legkisebb ellenállás irányába voltak hajlandók elmozdulni.
Sokan közülük úgy vélték: ha nem paríroznak a hatalomnak,
veszélybe sodorják az egyház létét." A megfelelő vezetők
kiválasztása fölött az 1951-től működő Állami Egyházügyi
Hivatal (ÁEH) őrködött. A Minisztertanács felügyelete alá
tartozó hivatal feladata az egyházakkal és a vallásfelekezetekkel
való kapcsolattartás, az egyházi jogszabályok előkészítése
és az egyházakkal kötött megállapodások végrehajtása volt.
A gyakorlatban a rendszerváltásig az ÁEH döntött mindenről:
a hivatal engedélye volt szükséges bizonyos összeg (a
nyolcvanas évek végén 20 ezer forint) feletti beruházásokhoz,
így például egy új haranghoz, bármilyen egyházi nyomtatvány,
énekeskönyv vagy akár egy egyházi hivatalos fejléces papír,
pláne körlevél kibocsátásához, útlevél kiadásához.
Az
ÁEH-nak Budapest mellett működtek megyei tagozatai is, sőt az
ötvenes évek közepén az összes püspökség mellé beköltöztek
a bajszos püspökök, a hivatal alkalmazottai, akik a gyásztávirat
felbontásától a WC csempézéséig mindenről tudtak napra készen.
Sőt igyekeztek becserkészni a kispapokat is, ahogyan tette azt Lázár
András esztergomi bajszos püspök is, amikor 1963-ban dolgozatot
írt ki „Mit tennék mint falusi káplán a tavaszi mezőgazdasági
munkák előmozdítása érdekében?" címmel. A „haladóbb”
gondolkodású nyerteseket az egyházügyi megbízott a szeminárium
rektorának fokozott figyelmébe ajánlotta. Nem véletlenül:
gyakran a szemináriumok vezetői vagy az ott tanító
professzorok informálták az ÁEH-t vagy a belügyet a megbízható
kispapokról. A fiatal szeminaristákból később akár egyházi
vezetők is lehettek, azaz az államnak szüksége lehetett még rájuk
(és viszont). Az ÁEH minden lehetséges eszközt felhasznált a
klérus együttműködésének elnyerésére: ellenőrzött,
megfigyelt, beszámoltatott, tárgyalással, jutalmazással,
fenyegetéssel és zsarolással (például kongruájuk, azaz havi
fizetésük csökkentésével) bírta rá az egyházi vezetőket a
hivatal igényeinek a teljesítésére.
A könyv szerzője gyakorló református lelkészi tevékenysége
idején jórészt átélte mindazt, ami az 1945-1972 közötti
korszakban az egyház ellen irányuló kommunista párti, majd
1948 után a kommunista állampárti üldöztetés terén
Borsod-Abaúj-Zemplén megyében lezajlott. Ezért forrásai
hitelesnek tekinthetők.
Műve
első fejezetében a vallási és politikai helyzetről ír. Közli,
hogy a közép-európai csatlós államokban, a II. világháború
után, így Magyarországon is kommunista, bolsevik pártok
alakultak, amelyek ateista terrorista hatalmukat érvényesítették
az uralmuk alatti országokban. Az ateista világnézet terjedése
a keresztyén társadalom megváltozásával, a kezdeti diktatórikus
lépések után átgondolt, nemzetleigázó folyamattá vált. Ide
tartozott annak az egyházpolitikai irányvonalnak a kialakítása,
amely egymást gyűlölővé tette a társadalmat, így a magyarságot
is. Állandó és rendszeres megfigyelés és ellenőrzés alatt
tartotta a társadalomnak az egyházakkal és különféle
magasabb színvonalú eszmeiségekkel történő kapcsolattartását.
A pártban politikai bizottsági határozatok születtek a vallásos
élet megfigyelésére. Sőt! Saját párttársaik életkörülményeit,
eszmei felfogását is számon tartották. Hasonlóan a vallásos
gyakorlathoz, minden eszmei lépés folyamatos ellenőrzés alatt
állt, és bejelenésre kész állapotban volt. Alapja a más világnézetek
elleni harcok fokozása. Ezeknek betartása és betartatása
meghatározta az ezzel megbízott káderek tevékenységét.
Ugyanez a gyakorlat megvolt a különböző egyházi emberek és
vezetők esetében. Ennek irányultsága az egyháznak az átformálása
is, a társadalom által történő állásfoglalásának
elfogadtatására. Amitől a korábbi évtizedekben annyira
tartott, irtózott és rettegett a magyarság egésze, a nemzet,
fokozatosan arra a szovjet mintára, hitetlensége, az istentelensége,
a marxizmusra kezdte átépíteni életét. A marxizmus pedig
kidolgozta vallásellenes módszereit. Kimondta, hogy nem elég a
felvilágosító tevékenység, ha nem folyik harc a társadalom
gyökereinek felszámolására. Emellett kimutatta, hogy a vallásellenes
küzdelem az osztályharc érdekeinek van alávetve.
Nagyon
érzékletesen mutatta be a könyv írója Sárospatak felszámolását.
Közli, hogy a pataki kollégium megszüntetését megelőző hat
évben olyan kezdeményezések, eredmények, események és
elevenségek jellemezték a főiskolát, amelyek ezt megelőzően
évszázadokon át is fenntartották és táplálták. A második
világháborút követő években ugyanez a lelkület, lendület,
szemlélet tükröződött az iskola életében. Mindez Patakon túl
a Tiszáninneni Kerület távolabbi környezetére fokozatosan és
szerteágazóan kiterjedt és országosan érvényesült, sőt külföldi
kapcsolatai révén még távolabbi földrészekre is irányult.
Ezt nem nézte jó szemmel az MDP vezetősége, és meghozta a
pataki iskolát bezáró intézkedését.
A
következő fejezet az Állami Egyházügyi Hivatalról szól és
Ficsor Jánosról, annak Borsod-Abaúj-Zemplén megyei megbízottjáról.
Ő 1952. március 15-én arra is ügyelt, hogy a szószékről ne
lázítsanak a papok. No meg arról panaszkodik a felsőbb vezetésnek,
hogy sok hitoktatási engedélyt adott ki az oktatási osztály.
Ficsor Ózdon a református és a katolikus gyerekek hittanóráit
vizsgáltatta árgus szemekkel. Azt tapasztalta, hogy a két
felekezethez tartozó gyerekek kölcsönösen részt vesznek hol a
katolikus, hol a református hittanórákon. Ficsor abban reménykedett,
hogy ezen a két lelkész összeveszhet. Így írt: „bárcsak
mindenütt veszekednének a papok.” Ficsor szorgalmasan írta a
feljelentéseket. Felméry Albert sajóbábonyi lelkészt például
azzal vádolta, hogy az ipari községben gyűjtést indított saját
részére, s aki nem adott neki, azt kiprédikálta. Az ügyet intézésre
átadta az esperesnek, hogy állítsa egyházfegyelmi elé, mert
nem engedhető meg, hogy a dolgozókat terrorizálja. Ficsor
szerint az egyház részére történő adománykérés terrorizálás.
Úgy látszik nem volt annyi agya, és így nem fogta fel, hogy a
kommunisták az egyház minden vagyonát elvették, és csak a hívek
adománya egyetlen jövedelmi forrása az egyháznak. Ficsor azt
is kifogásolja, hogy az ongai lelkész, Kocsis József vasárnaponként
a lányoknak énekórát tart, mert elvonja őket az úttörő
munkától. 1952-ben pedig ezt írja: „ha a református papság
működését figyelemmel kísérjük, meg kell állapítani azt,
hogy ők nem nagyon tartják be az Állam és Egyház közötti
megegyezést. Ez megmutatkozik Sárospatakon, ahol Darányi Lajos
vezető lelkész nyilatkozott Bereczky püspökről, akivel nem ért
egyet, mert amit a Bibliából kivesz Bereczky, azt átreformálja,
és nem úgy dolgozik, mint azt a Bibliájuk magyarázza. Ez a Darányi
Sárospatakon szervezi a gyermekeket, iskolán kívüli bibliaórát
tart egy-egy női személyen keresztül, még a feleségét is
beosztja erre a munkára. Ennek az egyháznak a legreakciósabb fészke
Sárospatak, mert itt avatták pappá a horthysta rezsimből itt
maradt csendőr és rendőr tisztekből lett papokat, meg akik ügyvédekből
lettek.” Ficsor az egyházaknak bűnül rója fel, hogy nem
lelkesítik a dolgozó híveket a kormányhatározatok végrehajtására.
Viszont az állam és a párt szerződésszegéséről nem beszél.
Név szerint említi Ormospusztán Simon Mátyás római katolikus
plébánost, aki azt a „bűnt” követte el, hogy átadta a
templomot Gulovics Andor görög lelkésznek. Ráadásul,
folytatja Ficsor, háromnapos ünnepet tartottak, és kivonták a
parasztságot a tavaszi munka befejezésétől. Ez a Ficsor
szorgalmas aktivista is tovább folytatja. Azt terjeszti, hogy a hódoscsépányi
esperes azt mondja híveinek, hogy a Szovjetunióban csökkentik
az árakat, itt pedig emelik, és beadásra kötelezik a népet.
Ficsor nagyon sok papról szól mindenféle hazugságokat, a lelkészek
pedig ilyen rágalmazások, vádaskodások állandó lelki
fenyegetettsége közben próbálják ellátni hivatásukat.
„Nekem az a véleményem, hogy ezeket a papokat a megérdemelt
helyükre kellene minél hamarabb eljuttatni, ahol nagyobb hasznát
tudná venni a kormányzatunk. A Tisza csatornázásánál, a
Hortobágyon, ahol nem volna idejük gondolkodni azon, hogyan ártsanak
fejlődésüknek”- írja Ficsor. Telt-múlt az idő és Horváth
János az új ÁEH-elnök Miskolcra új Borsod megyei megbízottat
alkalmaz Virág János személyében. Virág elvtárs kommunista
feladatvállalásának hozzáállást az mutatja, hogy a tanítók
és tanárok felé arról tett említést, hogy a hittanra nem járókat
pedagógusok jobban segítsék, mint a hittanosokat. Ez meghatározó
irányelv a jövő nemzedék kialakításához– fogalmazódott
meg az 1953-as pártbizottsági körlevélben is. Ez a szemléletmód
érvényesült a következő években a hittanra beiratkozókhoz
való viszonyban az iskolákban. Amint a szerző írja: a belügyi
titkárság küldött körlevelet a szükséges intézkedések
betartásáról. Az ideológiai nevelés megalapozására olyan
rendelkezést léptettek érvénybe, amely meghozza a maga gyümölcsét.
Első és legfontosabb feladatának tartja a korábbi keresztyén
szemléletű országból egy istentelen, bolsevista állampolgárokat
tartalmazó ország felépítését. Olyan apparátust mozgósítanak
meg a hittanbeíratás ellenőrzésére, amely nem ismer könyörületet,
vagy megalkuvást a marxista ateista szemlélet érvényesítésében.
Megjegyzem, ez a szemlélet elég sokáig élt, sőt még talán
most is, csak liberálisnak hívják. Amikor jómagam 1988-ban
jelentkeztem az esztergomi ferences gimnáziumban, a plébánosi
ajánlás mellett nem kötelezően csatolni lehetett az igazgatóit
is. Mikor az általános iskola igazgatónője meglátta a
keresztet a dokumentumon, úgy hátrált attól, mint Gounod
Faustjában Mefisztó. Majd közölte, hogy neki ezzel nincs semmi
dolga.
A
kádári rendszerben is folytatódott az istentelenítés. Továbbra
is végezte romboló munkáját a bolsevizmus. Az egyház a maga
missziós nézeteit érvényre juttató tényezőként a diktatúrában
alig jelenthetett meg, igazi missziót és evangélizációt is
csak mérsékelten hirdethetett. Az ateista ideológia alapján érvényes
irányelvek és azok egyházi támogatása juthatott feltétel nélkül
szóhoz és kerülhetett alkalmazásra. Más nézetek nem
kaphattak teret, csak azok, amelyek az elfogadott elvek alapján
álltak.
A
könyvet olvasva az az érzésünk, hogy az Európai Parlament számos
nyugati illetőségű tagjának teljességgel hihetetlenek lennének
a diktatúrának azok az antidemokratikus, diszkriminatív, az
emberi méltóságot semmibe vevő intézkedései, amelyeket több
mint 40 évig Magyarország vallásos lakosságának, különösen
az egyházi, vagy vallási szolgálatban álló állampolgárainak
el kellett tűrniük. Nem is szólva arról, hogy az EU egyes országaiban
szinte negligálják a keresztény értékeket, tehát rafinált
egyházüldözés folyik.
(Ágoston István:
Istentelen állam, harcoló egyház – Tiszáninnen; Kairosz Kiadó,
2012)
M.A.
|
