vissza a főoldalra

 2016.08.26. 

Csurka István: Szent István ünnepén

Az ezer évvel ezelőtt történt gyökeres magyar rendszerváltást ünnepeljük, mi, kései rendszerváltók, akiknek éppen az a nagy sérelmük, hogy nem sikerült sem erővel, sem bölcs belátással gyökeressé és alapossá tenni rendszerváltásunkat. István megkoronázása egy hosszú, több évtizedes folyamatnak volt a beteljesedése, és egy új gazdasági, politikai és kulturális rendszernek a megszervezését, ezeréves útra indulását jelentette. A magyarság ezer évvel ezelőtt ahhoz volt szokva, hogy a legjobbjai vezetik, azok irányítják. A nép, a nemzetségek, a törzsek igényelték ezt a vitéz, bátor, erőskezű, vér szerinti vezetést. A keresztény hitben felnevelt, hívő István belső meggyőződése szerint cselekedett, szuverén úrként, s az idő igazolta tette helyességét. Ezen a dús földön, amely a bőség áldását és a rendkívüli szépség igézetét nyújtotta, a nemzethalál árnya lovagolt az éjszakák csendjében. Bátornak, okosnak, műveltnek és kivételesnek kellett lennie annak a népnek, amelyik itt, s ezen körülmények között a megmaradás mellett döntött, államot alapított.

Ma, amikor az ezredik évforduló önkéntelenül kínálja az összevetést az ezer évvel ezelőtti rendszerváltás és a mai rendszerváltás között, elsősorban erre a hiányra, a saját akarat, a belső szuverenitás hiányára kell rámutatnunk. Amíg az ezer évvel ezelőtti sokkal nagyobb, sokkal mélyebb, minden egyes nemzettag életét sokkal gyökeresebben átforgató változást a magyarság belső küzdelmekkel, vívódásokkal, de vezetők és nép egyöntetű akaratából független elhatározással hajtotta végre, addig a lényegében véve kisebb változást, a szovjet típusú államkapitalizmusból a többpártrendszerű globális kapitalizmusba való átmenetet óriási belső bizonytalanság közepette, szuverén vezetői akarat nélkül, idegen sugallatokra és idegen érdekek teljesítése mentén, mintegy szolgai módra hajtotta végre. A magyarság ma nem azt csinálja, amit történelmi szükségletei igényelnek, amit megmaradása érdekében tennie kellene, hanem annak csak a pótlékát, látszatát, és gyakorta saját érdeke ellen cselekszik.

Ma, amikor ezer évvel később ezt az államalapítást ünnepeljük, elsősorban ezt kell kiemelnünk, a saját akaratot.

Ezzel szemben a magyarság az elmúlt huszadik században történelmének legnagyobb vereségeit és szerencsétlenségeit szenvedte el. Két világháborúban állt végsőkig kitartva a vesztes oldalon, és egy páratlan tisztaságú forradalmát és szabadságharcát példátlan kegyetlenséggel tiporta el a Szovjetunió, méghozzá úgy, hogy a Nyugat szemérmesen félrenézett és hagyta a népirtást. Az országot Trianonban feldarabolták, gyakorlatilag halálra ítélték. A szovjet megszállás után nemcsak a sok tekintetben történelmi felelősséggel tartozó történelmi vezető osztályt semmisítették meg, hanem a népből feltört, vezetésre hivatott középosztályt, törzsökös magyar értelmiséget is, és nemzetidegen, gyarmati, aljas és bűnözésre hajlamos vezetőréteget, az idegenség kiszolgálóit telepítették le, és ezek ma is el akarják torlaszolni, hogy a magyar nép fiai éljenek a szabadság lehetőségével.

A mögöttünk hagyott századnak a nemzet számára végzetes öröksége az a szakadék, amely a vezetők vékony kasztját és a többé-kevésbé alávetett, küszködő népet elválasztotta, és végzetes az a felelőtlenség és nemzetidegenség, amely ezt a kozmopolita és idegen szellemű még mindig pozícióban lévő vezetőréteget a néptől, a magyar céloktól, élettényektől, a megmaradás szükségleteitől elválasztja. Demokrácia? A pénz mindenható uralma alatt nyögtünk. Jogegyenlőség? A nép akarata nem érvényesülhetett, mert a népakarat kifejlődését manipulációk sorozatával megakadályozták, és mert mind az igazságszolgáltatás, mind a kormányzatok számára a pénzhatalom nemzetközi követelményeinek, igényeinek a teljesítése volt a fontos, mert ettől függött a magyar kormányok fennmaradása. Az Országgyűlésben az úgynevezett visszafogottság lett az uralkodó tónus, mert ezt a testületet is befolyásolhatóvá tették. De így van ez egész Európában. A liberális pénzügyi világhatalom által félelemben tartható és irányítható, rossz törvények meghozatalára kényszeríthető kormányok és demokráciák idejét éljük: ez a globalizmus.

Szent István nem hozott rossz indítékból rossz törvényeket, visszavonandókat. Mi pedig élen jártunk az idegen érdekű és szándékosan hézagos törvények meghozatalában. Nem a magunk és népünk számára kedvező módon rendeztük a tulajdonviszonyokat, engedtük, hogy együtt járjon privatizáció és kiszolgáltatottság, és hogy a sajtóviszonyok olyanok legyenek, amilyenek.

A magyar emberek tudata felett idegen érdeket szolgáló és idegen tulajdonban álló kereskedelmi tévécsatornák az urak. Elmondtuk már és megírtuk már, de most is el kell mondanunk, mert változatlanul ez demokráciánk szégyenfoltja, hogy két óriási haszonnal dolgozó és ezt a hasznot az országból kiszivattyúzó társaság a legfőbb akadálya annak, hogy a magyar nép megértse, felfogja sorsát, helyzetét és értelmes döntést hozzon sorsa felől. Az egész tájékoztatási és kultúraterjesztő rendszer, a szórakoztatás és időtöltés rendszere beteges, nemzetellenes hazug és szipolyozó. A magyar nép eltart és túlfizet egy siserahadat, amelyik ennek fejében nevetségessé teszi, a szemébe hazudik, és olyan politikai irányokat, politikusokat ajánlgat neki, akik maguk is olyan züllöttek, mint akik reklámozzák őket.

Ezenközben ez a nép nem tudja méltó színvonalon megfizetni kórházi orvosait, ápolónőit, tanárait és tanítóit, honvédtisztjeit és rendőreit. De a médiavilág sztárjai, akik silányságban felülmúlhatatlanok, mindennap ott díszelegnek a bulvárlapok első oldalain, mert ezek a lapok és ezek a tévétársaságok rejtett kartellba vannak tömörülve és az a feladatuk, hogy ezeket a hólyagokat népszerűsítsék. Soha még az ordenáréság, a mocskosság, a feslettség ilyen tort nem ült. Így aztán most a magyar tömegek teljesen be vannak kerítve. A balmédia gondoskodik róla, hogy ez a tömeg olyanokban lássa megmentőit, akik mélybe taszítják, ezek a politikai erők pedig biztosítják a balmédia fennmaradását, a sztárgázsit és az idegen szellemiség terjesztését. Ezer évvel ezelőtt megvakították azt, akit meg akartak büntetni. Szeretném, ha mindezt a maga teljes, véres, sorsszerű komolyságában fogná fel mindenki. Most nem egy két mihaszna ember jövedelméről, olcsó műsoráról van szó, hanem nemzeti sorskérdésről. A tömeg tudatosságán, informáltságán, kultúráján, nemzeti öntudatán vagy nemzeti öntudatának hiányán valójában a sorsunk múlik, a megmaradásunk vagy hullásunk. Ha ez a tömeg tartósan félrevezethető, nemzetietlen állapotban tartható, ha a sorsa iránti közömbösség hosszan fenntartható benne, akkor a nemzet elvész, eladja függetlenségét, engedi kiárusítani vagyonát, nem teremt, nem nevel magának saját vezetőréteget, és eltűnik a történelem színpadáról. Addig, amíg van a nemzetnek egy hatalmas része, amelynek butaságba, műveletlenségbe, bárdolatlanságba, kultúranélküliségbe bezártság az osztályrésze, mert az idegen hatalom ezzel a műveletlenségbe, gondolatra képtelenségbe zárt gettóval éri el hatalmi céljait, addig a magyarság felemelkedése lehetetlen. Ezért kell ezt megváltoztató és megszüntető program.

És ha kell, Istvántól kell venni a példát: lásd Koppány felnégyelése.

A magyarság két dologban világelső vagy az elsők között van: eladósodottság tekintetében és az öngyilkosságok számában. A két jelenség között szoros összefüggés van. Sokan azért vetnek véget szerencsétlen életüknek, mert az élet, a közösségi élet tartozik nekik, és semmi reményt nem látnak arra nézve, hogy ezt a tartozást valaha is megkapják. Nincsen reményük arra, hogy egészséges, sikeres, elismert, a saját tulajdonukat valóban birtokoló polgárok legyenek. A két távoli dolog ott függ össze, hogy a közös életünk viszont azért tartozik sok szegény magyarnak nyugdíjjal, munkabérrel, saját tulajdonnal, földdel és önállósággal, mert maga is adós, és súlyos kamatokat fizet, és semmilyen erőfeszítéssel sem tud mindenkinek méltó életkereteket nyújtani, mert idegenek és egy idegenszerű elit elrabolja, elviszi, elrekvirálja megtermelt javait. Ma liberálisaink azzal vádolják az államot, a pénzügyminisztert, hogy túlságosan sokat tart fenn magának újraelosztás céljából, és nem hagyja a piacot érvényesülni. Ez hazugság. Kétszeres hazugság. Az államnak, a pénzügyminiszternek nincs mit elosztania, illetve a kamatok és a tőkekiáramlás, a külföldi és más tőkék adómentessége következtében annyira kevés az elosztható része a megtermelt javaknak, hogy az már szégyenletes, és másodszor azért sem igaz ez, mert annak a monopol piacnak, annak a globálisan diktált egyenlőtlen versenynek nincsen szabályozó szerepe, hanem csak csapszerepe: mint a csapra vert hordóból, folyik ki a magyar élet.

Nevetséges azt állítani, hogy lehetséges a tisztességes verseny a nemzetközi nagytőke és a tőkeszegény, pénztől elzárt magyar vállalkozás között, amikor a nemzetközi nagy nem fizet adót, a magyar meg mást sem tesz, csak adót fizet és kínlódik. A magyar állam szegény, mert azt akarják, hogy ilyen legyen, és ugyanakkor kiszolgáltatott és bizonytalan. De kérdezem én, melyik bankár, melyik vezérigazgató, melyik adót nem fizető és a Kajmán szigeteken off-shore céget fenntartó úr nem tudna a mellényzsebéből kifizetni egy csődbe ment kórházat?

István tudta, hogy mely magatartás esetén mi vár rá és népére, milyen hatalmi szándékok, erők, törekvések állnak vele szemben. Világos volt számára, hogy keletre nincs visszaút, nyugatról pedig, a német-római császár részéről halálos elnyelés veszélyének van kitéve, amely ellen csak erős állammal, hadsereggel védheti meg magát. Célszerűen alkalmazkodott, mert előre nézett. Ezzel szemben ma, amikor nyilvánosságunk tele van az európai viszonyokhoz való alkalmazkodás szükségességének hirdetésével, célszerűtlenül alkalmazkodunk. Szolgaian. Mintha a nekünk jutó vezetők nem volnának tisztában azzal, hogy bizonyos nemzetközi erőknek milyen céljaik vannak ezzel a magyar területtel, amelyen tengetjük életünket. Ha van valami, ami méltatlan Szent István szelleméhez, ez az. Telik az életünk, fejlődést álmodtatnak velünk, és közben egyre félénkebbek és másodrendűbbek vagyunk. A magyar nép ezer évvel ezelőtt szuverén úr volt saját hazájában, vonakodva, de mégis önszántából megtért, felvette a kereszténységet, amelyet korábban is ismert már, ma pedig rémüldözik, lesi, hogy elfogadják e belső rendjét, kiszolgál minden idegent, teljesíti mindenki elvárását, átadja vagyonát és nem kérdezi meg, meg sem kérdezi, mi sorsot szánnak neki és gyönyörű szép hazájának.

Eddig a ma szükséges rendszerváltás két legfontosabb elemét érintettem: rendelkezés a saját pénz felett és ezen keresztül rendelkezés a kultúra, a tájékoztatás, az agyak felett, a magyarság felemelkedésének szavatolása. A kettő együtt az úgynevezett elit, a pénzügyi gazdasági oligarchia lecserélése nélkül nem lehetséges. A rendszerváltás azért maradt el, mert ez az oligarchia, amely a Kádár-rendszerben képződött, maradéktalanul meg tudta őrizni a hatalmát, és még gazdagítani is tudta. Ennek a lecserélése, felváltása nem történhet meg egyik óráról a másikra – noha annak idején, 1945-ben és 1956 után gyors erőszakcselekmények során, kivégzésekkel és vagyonelkobzásokkal, utcára tevéssel jutott hatalomba Rákosi Mátyás és Kádár–Aczél bandája –, hanem csak fokozatosan, neveléssel és új vezetőréteg kiképzésével.

A hatalombirtoklás megváltoztatása nélkül, a tájékoztatás és a pénzügy birtoklása nélkül nem beszélhetünk rendszerváltásról. Meg kell változtatni az oktatás és nevelés egész szerkezetét ahhoz, hogy a magyarság egy új vezetőréteget ki tudjon termelni magának. Nemzeti nevelés és minőségi tanítás mindenkinek, aki megszületett. Ma éppen az ellenkezője folyik: a tanítás pénzbe kerül, és aki gazdagabb szülők gyermeke, az többhöz jut hozzá, és így rengeteg magyar tehetség elkallódik. Ez tűrhetetlen. Művelt, jól fizetett, erkölcsös magyar nevelői karra van szükség, intézményre, ahonnan úgy kerül ki a gyerek, hogy az állami, a gazdasági, a kulturális élet akármelyik vezető pozícióját elfoglalhassa, azt, amelyikre tehetsége és tudása feljogosítja. Ma ez nem így van. Ma a kiválasztás túlnyomó részben a sarlatán pénzügyi elit megbízott embereinek kezében van, klikkbe és klikkbe származási alapon történik, és a magyar érzületűek kizárásával. Világosan kell beszélnünk: a föld ma itt, Európában, és különösen itt, Magyarországon nem lehet csak a piac egyik része, kiszolgáltatottja, hanem a nemzetstratégia része. A föld az, ahol meg kell vetnünk a lábunkat, és ahol azt, amire szükségünk van az élethez, meg kell termelnünk, de ezen túlmenően az anyaföldet újra a magyarság bölcsőjévé kell tennünk. A magyar föld arra való, hogy rajta magyar családok éljenek, gyarapodjanak és szaporodjanak. Ehhez birtokrendezés kell, nemzetpolitikai döntés, amely a földet kiveszi abból a kufár-kalmár pénzügyi kézből, amelyikben van, és amelyik az idegenek kezére akarja átjátszani. Ez a mai, huszonegyedik századi rendszerváltás lényege. A globalizmus egyik történelmi nemzettel sem törődik, de különösen a gyengékkel nem. Amelyik nemzet hagyja magát, abból az utolsó csepp életnedvet is kisajtolja. A módszer a következő: a szolgálatra és kiszolgálásra rendelt népek úgyszólván ellenérték nélkül bocsátják oda természeti javaikat, munkaerejüket, életüket. Közben elpusztul a természet, és elfogy a gazdanép életereje. Más világrészből más kultúrájú embereket hoznak rá a régi európai kultúrára. A lényeg, hogy mindig legyen kéznél pusztító elem és félrevezethető elem. A globalizmus felszámolja a nemzeteket, mert útban van neki. Állandóan mossa az agyakat, mert a gondolkodó ember is útban van. Mindez az értelmetlen profithajsza érdekében történik.

Mi az, amit tehetünk? Már most, a globalizmus uralma idején is elkezdhetjük megvalósítani azt, hogy a helyi erőforrások felett a helyi társadalom és annak választott képviselői rendelkezzenek. A helyi erőforrások eredményes működtetése helyben maradó értékeket kell hogy jelentsen. Ez nem a kereskedés leállítását jelenti, hanem azt, hogy a megtermelt áru, termék haszna elsősorban a termelőt illeti, és csak másodsorban a közvetítőt, a kereskedőt és a felvásárlót. A mai rendszer legnagyobb igazságtalansága, hogy éppen a teremtő munkát nem fizeti meg, és olyan arányokat teremt, ami a termelőt egyre szegényebbé teszi, a pénzbirtokost pedig egyre gazdagabbá. Ez természetesen a szellemi javak termelésére, az értelmiségi munkára is áll. A tudós felmérhetetlenül többel járul hozzá a közös jövőhöz, mint a bankár, mégis a tudós kiszolgáltatott és szegény a bankárhoz képest, és ez az egész közösség állapotán is nyomot hagy. Egy rendszerváltásnak nem pártok harcából és az egyetlen uralkodó párt helyett több uralkodó párt marakodásából kellene állnia, hanem valódi, gyökeres változásokból, saját magunk, szemléletünk, élethez, erkölcshöz való viszonyunk megváltozásából.

Tisztelt magyar testvéreim! Röviden felrajzoltam egy lehetséges magyar megmaradási terv alapvonásait. Ünnepeljünk úgy, hogy őseinkre legyünk büszkék, és magunkkal legyünk elégedetlenek. Ettől még lehetünk boldogok és kiegyensúlyozottak, és a nehézségeinket áttekintve reményteljesen nézhetünk a jövőbe. Az ezredik évforduló is arra kell, hogy intsen bennünket, hogy fel kéne ébrednünk már és Szent István-i erővel saját kezünkbe kellene venni sorsunkat.

Az ezer évvel ezelőtti rendszerváltás az akarat diadala volt. De akármit mondanak is az idegenszívűek, ennek az akaratnak a génjei még mindig itt vannak a szervezetünkben és elsősorban a lelkünkben. Szent István és műve él, és ha akarjuk, mi is élhetünk még újabb ezer évig. Amint ő tette, kérjük ehhez Istenünk segítségét, és legyünk nagy-nagy ölelkező szeretettel mindazok iránt, akik ugyanezt akarják és ezért tesznek is valamit. Csaba királyfi, Árpád és Szent István népe él, és betölti a minden magyarok hazáját.

Elhangzott 2001-ben a Pannon Rádióban