2016.12.02.
A jéghegy csúcsa, és ami alatta van
Alighanem egyetérthetünk
a vélt vagy valós (netán színlelt) puccsot politikai
ellenfeleivel való brutális leszámolásra felhasználó ankarai
vezetés ellenzékével abban, hogy aki szabad választással került
be politikusként a közéletbe, az másképpen, mint szabad választások
útján, ne is kerülhessen ki belőle. Sajnos ezt némelyik hazai
ellenzéki törpepárt törpe elitje nem így gondolja, és
kijelenti, hogy erőszakkal, puccsal, „forradalom”, illetve
polgárháború útján is meg kell dönteni a „despotikus”
Orbán kormányt. Bármennyire periférikus jelenségnek látszik
az ilyen handabandázás, jogosan háborodik fel rajta minden
olyan magyar állampolgár, aki a szabad választásokat mint a
valódi demokrácia (egyik) legfontosabb ismérvét nem akarja vérrel,
erőszakkal, önkénnyel felváltani. Kívánatos is, hogy ebbeli
meggyőződésünknek minél többen hangot adjunk, mint ahogy ezt
Somogyi János is tette az egyik kormányhoz közel álló lapban,
rámutatva arra, hogy az ilyen fajta alkotmányellenes fellépésnek
akár büntetőjogi következményei is lehetnek, sőt kívánatos
volna, hogy legyenek is.
Azért is nem
mehetünk el szó nélkül az ilyen megnyilvánulások mellett,
mert félő, hogy csupán a jéghegy csúcsát jelentik. Az a
posztkommunista ellenzék, amelyik kommunista korában megszokta,
hogy nem alakulhat a történelem az ő hatalma nélkül (nem is
bocsátotta meg azt a hatvan évvel ezelőtti két hetet, amikor mégsem
erről szóltak az események, és nem véletlenül működtette
utána a történelem egyik legbrutálisabb, legaljasabb megtorló
gépezetét, amelyért máig sem vontak felelősségre senkit),
rendkívüli mértékben frusztrált és gyűlölködő. Részben
amiatt, hogy immár lassan hetedik éve nem ő kormányoz, de
leginkább amiatt, hogy egyre fogy a reménye egy szabad,
demokratikus választások útján történő hatalomátvételre.
Ebből persze az következik számukra, hogy ezek nem is olyan
fontosak, illetve nem is feltétlenül tartoznak hozzá az
„igazi” demokráciához, amely az ő regnálásuk nélkül nem
is lehet igazi.
Nevetséges és szánalmas
volna ez a „problémamegközelítés”, ha régi jó bolsevik
szokás szerint nem keresnék és találnák meg (mert aki keres,
az talál) elképzeléseikhez egy nagyhatalom nagy hatalmú támogatóit,
azokat, akik eddig is biztosították számukra, hogy megőrizzék
politikai elit mivoltukat, és ne úgy végezzék, mint ikertestvérük,
a 20. század másik totalitárius diktatúrája. Az már csak hab
a tortán, hogy ezek a pártfogók éppen abból a szuperhatalomból
valók, amelyet kommunista korukban az úgynevezett hidegháború
idején az imperializmus legfőbb képviselőjének és halálos
ellenségüknek kiáltottak ki. Ahogy ennek a (most még vezető
státusú) szuperhatalomnak az egyik magas rangú katonai vezetője
nem minden cinizmus nélkül kijelentette: „rossz a lelkiismeretük
és gazsulálnak nekünk, bolondok volnánk ezt a lehetőséget
nem kihasználni”. Kollaboráns elitre ugyanis minden gyarmatosítónak
szüksége van, miért ne vállalnák az elvtársak utódai, a
posztelvtársak másodszor is ezt a dicsőséges történelmi
szerepet?
Többen emlékszünk
még 2012-ből Charles Gati professzor ötös számú forgatókönyvére
(a Magyar Idők november 2-ai száma is visszaidézi), amelynek értelmében,
ha másképp nem megy, a polgárháborútól sem szabd
visszariadni az Orbán kormány megdöntése érdekében. (Más kérdés,
hogy egy valóságos polgárháborútól az itteni kardcsörtetők
olyannyira megriadnának, hogy amint ezt a kormányközeli sajtóból
valaki találóan megjegyezte, meg sem állnának Brüsszelig,
mert nyilván nincs szándékuk a saját bőrüket vásárra
vinni, márpedig a polgárháború akkor polgárháború, ha legalábbis
egy darabig kétesélyes.) Érdemes valóban újra meg újra
odafigyelnünk rá, miképp is fogalmazódott meg ez az üzenet,
milyen esetben léphet életbe ez a hírhedt ötös számú forgatókönyv.
Vagyis akkor, „ha a kormány nemcsak kaotikus gazdasági lépéseivel
veszíti el a nép többségének bizalmát, de a választók rájönnek,
hogy a szuverenitásról ismételt politikai szónoklatok tartalma
a 21. században üres fogás.” Tehát arról, hogy „a nép többsége”
megvilágosodott, és nem bízik már a kormányban, ami alapvetően
egy szabad választások útján történő kormánybuktatást
tesz lehetővé, ne a nép tehessen tanúbizonyságot, hanem a
professzor úr és hozzá hasonló jóakaróink, akik polgárháborús
viszonyokkal is megkímélnének minket attól, hogy kivárjuk a választási
ciklus végét, hiszen addigra rég elemészt bennünket ez a
diktatórikus és despotikus Orbán rezsim!
E sorok írója néhány
éve még megnyugtató választ kapott aggodalmaira egy konferencián
Nógrádi György biztonságpolitikai szakértőtől, hogy Gati
professzor urat saját hazájában, szűkebb és tágabb környezetében
sem veszi komolyan senki. Ilyen primitíven átlátszó, több önellentmondást
hordozó érveléssel erre nem is számíthat. De vajon így
maradt volna-e ez akkor is, ha Clintonné asszony lett volna
Amerika új elnöke, akivel az Orbán kormányt és a neki kétharmados
többséget biztosító magyar szavazókat olyannyira kedvelő
hajdani hazánkfia (egyébként a spekuláns Soros Gyuri bácsival
karöltve) köztudottan jó kapcsolatokat ápol? Nem, mintha
Clintonné személyén sokkal több múlna, mint amennyi egy
kesztyűbábon. (Trump épp azért verte ki a biztosítékot az
ellentábor bizonyos köreiben, mert szuverén személyiség!) De
ami az érvelés „meggyőző” mivoltát illeti, nem volt az még
olyan régen, hogy „népi” demokráciának nevezték a
kommunista diktatúrát, és a többség kisebbség feletti uralmának
egy törpe kisebbség önkényét, tobzódását, garázdálkodását.
Szóval láttunk mi már karón varnyút, meg éjjeli őrt nappal
meghalni.
Nem akarunk többet
látni! Elég volt! Hatvan éve, ’56-ban bebizonyítottuk, hogy
nemzeti függetlenségünk, szuverenitásunk érdekében képesek
vagyunk áldozatokat hozni is. Talán nem mindenki felejtette ezt
el azok közül sem, akik úgy tűnik, sokallják ezt az alig több
mint negyed századot, amióta szabadon élünk. De ha a legtekintélyesebb
támogatóiknak otthont adó szuperhatalomban valóban új szelek
fújdogálnak, akkor már hiába sokallják!
Kiss István Béla
|