2016.12.02.
Parlamenti ellenzék egykor és ma
Különleges időket
éltünk 1848 tavaszán, kora nyarán. A Habsburg Birodalom részének
számító Magyarországon március 15-én kitört a forradalom. A
12 pontban meghatározott célok döntő többségét sikerül törvénybe
iktatni az április 11-én hatályba lépő törvénycsomagban,
amit ma már csak „áprilisi törvények” néven emlegetünk.
A baj azonban nem hárult el, sőt éppen a szépen és jól haladó
magyar törekvések tették szükségessé, hogy rendkívüli módon
megerősítsük gyenge, a valóságban lényegében alig-alig létező
haderőnket. Várható volt ugyanis, hogy az első meglepetésében,
és félelmében minden követelést aláíró V. Ferdinánd osztrák
császár válaszlépésként előbb-utóbb katonai erővel lép
majd fel a magyarság ellen.
Emiatt a reformkor
és a forradalom egyik vezető személyisége, Kossuth Lajos –
mint a Batthyány-kormány pénzügyminisztere – azzal a kéréssel
fordult az országgyűléshez, hogy szavazzanak meg 42 millió
forintot, amely fedezné 200 000 újonc besorozását és
felszerelését a magyar seregbe. Idézet következik a korabeli
krónikából, hogy Kossuth mit mondott felszólalásában és mi
volt erre az akkori ellenzék válasza: Azért minden balmagyarázatok
kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt
mondom, hogy adja meg a képviselőház a 200 000 főnyi katonát,
s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését… (Nyáry Pál
felemelkedik helyéről, és közbekiált: Megadjuk! Példáját
az egész képviselőház követi, e szó: Megadjuk!, harsog az egész
teremben. Szűnni nem akaró lelkesedés.)
Uraim –
folytatja Kossuth –, mit mondani akartam, az, hogy ne vegyék e
kérést a minisztérium részéről olyannak, mintha maga iránt
bizalmat kívánna szavaztatni; nem! A hazának megmentését
akarta megszavaztatni – meg akartam kérni önöket, uraim, hogy
ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra, ha
van egy kívánság, mely kielégítésre vár: szenvedjen még
egy kissé e sajgó kebel, s várjon még egy kissé e kívánság
– ne függesszük fel ezektől azt, hogy megmentsük a hazát.
(Zajosan kitörő helyeslés.) Ezt akartam kérni, de önök felállottak;
s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom:
annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot
tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui
sem fogják megdönteni!
Kossuth
Lajos beszédét a krónika szerint szűnni nem akaró lelkesedés,
éljenzés követte. Némi malíciával, és az 1848 óta eltelt közel
170 év tapasztalatával a birtokunkban mondhatjuk, hogy végül
is könnyű dolga volt Kossuthnak, hiszen akinek Nyáry Pál
kaliberű ellenzéki politikusokkal kell vitatkoznia, vagy tőlük
kell segítséget kérnie egy nemzeti ügy megszavazásában,
annak nem kell tartania semmitől. Nyáry Pál ugyanis, bár
akkoriban ellenzéki politikusnak számított, és mindvégig a
„fontolva haladók”, a bécsi udvarral kiegyezésre törekvők
közé tartozott, az soha egy pillanatig sem volt kétséges, hogy
a magyar ügyet szolgálja, annál számára nincs fontosabb.
Ez
az a pont, ami még véletlenül sem mondható el napjaink
parlamenti ellenzékéről. Önmeghatározástól, állítólagos
jobb vagy baloldali elhelyezkedéstől függetlenül kizárólag
önmaguk pecsenyéjét sütögető, nem egyszer hazaárulásra is
képes ellenzéke van a mai kormánynak, ami egyszerre elkeserítő
és rémisztő is. Számos példával alá lehet ezt támasztani,
de legékesebben a bevándorlásra vonatkozó népszavazási kampány,
majd az alkotmánymódosítás parlamenti elutasítása mutatta
ezt meg.
Aki
itt és most – védve az MSZP-t, Gyurcsányékat, vagy a
Jobbikot – azzal akarna érvelni, hogy 1848 különleges,
forradalmi idejét nem lehet összehasonlítani a mai időkkel,
annak érdemes elmondani: sosem lehet tudni, hogy 50, 100 vagy 200
év múlva miként lesz majd értékelve a most zajló időszak,
benne egy-egy létfontosságú kérdés – mondjuk a közelmúltbéli
alkotmánymódosítási kísérlet – parlamenti szavazása.
Aligha kétséges: Nyáry Pál, majd aztán mögé felsorakozva az
akkori ellenzék összes tagja nem azért kiáltott fel, hogy
„Megadjuk!”, mert átgondolták, hogy hát most forradalmi időket
élünk, ezért illik felugrálni és helyeselni. Azért tették,
mert számukra a nemzet sorsa többet jelentett, mint az egyébként
sok tekintetben akkor is meglévő, igen komoly politikai véleménykülönbség.
Akkortájt az ellenzék soraiban is a nemzeti ügyek iránt elkötelezett,
nagy formátumú emberek ültek.
Ez ma sajnos nem
mondható el. Végighallgatva előbb a kvótanépszavazás, majd a
sikertelen alkotmánymódosítási szavazás utáni ellenzéki
nyilatkozatokat, egyértelmű volt, hogy korlátoltságuk okán
kizárólag a kormánnyal való szembenállás kifejezésének
lehetőségét látták ebben a nagy fajsúlyú ügyben. Pedig világosan
látszik, hogy ez egy olyan horderejű kérdéskör, amelynek valódi
jelentőségét csak évek múlva fogjuk igazán megtapasztalni. Látva
az állítólagosan radikálisan nemzeti Jobbik képviselőit,
amint a parlamenti padsorokban ücsörögve bárgyú képpel
vigyorognak a letelepedési kötvényes molinó előtt, látva a
DK-s képviselők örömtől sugárzó arcát, hogy elbukott a
szavazás, látva és hallva az MSZP szánalmas vergődését,
amellyel igyekeztek olykor egymásnak is homlokegyenest ellentmondó,
ám mégis hihető kifogást találni, hogy végül is miért nem
szavazzák meg a módosítást, végérvényesen bizonyságot
nyert: kétségtelenül meglévő hibáik ellenére kizárólag a
mai kormányzó pártok – a Fidesz és a KDNP – alkalmasak az
ország vezetésére. A többiek nem mások, mint jobb esetben szánalmas
bohócok, rosszabb esetben hétpróbás, hazaáruló gazemberek.
Ha
pedig távlati perspektívában szemléljük ezt a kérdést,
akkor a helyzet még elkeserítőbb. Egy kormány számára
ugyanis létkérdés az ép, normális ellenzék, amely fellépésével,
érdemi javaslataival egyfelől folyamatosan jobb és jobb teljesítményre
sarkallja az ország vezetését, másrészt – ha arra van szükség
– élő lelkiismeretként figyelmeztet, ha a kormány hibát készül
elkövetni. Arra persze, hogy valaki a lelkiismeret hangja
lehessen, erkölcsi tőke, felkészültség, és jó szándék
egyaránt szükséges. Napjaink ellenzéki pártjai ebből a háromból
egyikkel sem rendelkeznek. Ez hosszú távon semmiképpen sem jó,
mert növelheti a kormányerők kényelmességét, ami nem szolgálja
az ország érdekét. Kossuthék remek eredményeiben komoly
szerepet játszott az ellenzék is. Orbánnak sajnos ilyen most
nem áll rendelkezésre, ami nagy kár.
Hogy
Orbán Viktort unokáink, dédunokáink fogják-e valaha is Batthyány
Lajossal egy szinten emlegetni, azt nem tudom. De hogy ebből a
mai ellenzékből soha, senki nem ér fel Nyáry Pál és egykori
társai szintjére, arra teljes vagyonommal fogadni mernék.
Kovács Attila
|