vissza a főoldalra

 

 

 2016.12.02. 

Parlamenti ellenzék egykor és ma

Különleges időket éltünk 1848 tavaszán, kora nyarán. A Habsburg Birodalom részének számító Magyarországon március 15-én kitört a forradalom. A 12 pontban meghatározott célok döntő többségét sikerül törvénybe iktatni az április 11-én hatályba lépő törvénycsomagban, amit ma már csak „áprilisi törvények” néven emlegetünk. A baj azonban nem hárult el, sőt éppen a szépen és jól haladó magyar törekvések tették szükségessé, hogy rendkívüli módon megerősítsük gyenge, a valóságban lényegében alig-alig létező haderőnket. Várható volt ugyanis, hogy az első meglepetésében, és félelmében minden követelést aláíró V. Ferdinánd osztrák császár válaszlépésként előbb-utóbb katonai erővel lép majd fel a magyarság ellen.

Emiatt a reformkor és a forradalom egyik vezető személyisége, Kossuth Lajos – mint a Batthyány-kormány pénzügyminisztere – azzal a kéréssel fordult az országgyűléshez, hogy szavazzanak meg 42 millió forintot, amely fedezné 200 000 újonc besorozását és felszerelését a magyar seregbe. Idézet következik a korabeli krónikából, hogy Kossuth mit mondott felszólalásában és mi volt erre az akkori ellenzék válasza: Azért minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt mondom, hogy adja meg a képviselőház a 200 000 főnyi katonát, s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését… (Nyáry Pál felemelkedik helyéről, és közbekiált: Megadjuk! Példáját az egész képviselőház követi, e szó: Megadjuk!, harsog az egész teremben. Szűnni nem akaró lelkesedés.)

Uraim – folytatja Kossuth –, mit mondani akartam, az, hogy ne vegyék e kérést a minisztérium részéről olyannak, mintha maga iránt bizalmat kívánna szavaztatni; nem! A hazának megmentését akarta megszavaztatni – meg akartam kérni önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra, ha van egy kívánság, mely kielégítésre vár: szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel, s várjon még egy kissé e kívánság – ne függesszük fel ezektől azt, hogy megmentsük a hazát. (Zajosan kitörő helyeslés.) Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!

Kossuth Lajos beszédét a krónika szerint szűnni nem akaró lelkesedés, éljenzés követte. Némi malíciával, és az 1848 óta eltelt közel 170 év tapasztalatával a birtokunkban mondhatjuk, hogy végül is könnyű dolga volt Kossuthnak, hiszen akinek Nyáry Pál kaliberű ellenzéki politikusokkal kell vitatkoznia, vagy tőlük kell segítséget kérnie egy nemzeti ügy megszavazásában, annak nem kell tartania semmitől. Nyáry Pál ugyanis, bár akkoriban ellenzéki politikusnak számított, és mindvégig a „fontolva haladók”, a bécsi udvarral kiegyezésre törekvők közé tartozott, az soha egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a magyar ügyet szolgálja, annál számára nincs fontosabb.

Ez az a pont, ami még véletlenül sem mondható el napjaink parlamenti ellenzékéről. Önmeghatározástól, állítólagos jobb vagy baloldali elhelyezkedéstől függetlenül kizárólag önmaguk pecsenyéjét sütögető, nem egyszer hazaárulásra is képes ellenzéke van a mai kormánynak, ami egyszerre elkeserítő és rémisztő is. Számos példával alá lehet ezt támasztani, de legékesebben a bevándorlásra vonatkozó népszavazási kampány, majd az alkotmánymódosítás parlamenti elutasítása mutatta ezt meg.

Aki itt és most – védve az MSZP-t, Gyurcsányékat, vagy a Jobbikot – azzal akarna érvelni, hogy 1848 különleges, forradalmi idejét nem lehet összehasonlítani a mai időkkel, annak érdemes elmondani: sosem lehet tudni, hogy 50, 100 vagy 200 év múlva miként lesz majd értékelve a most zajló időszak, benne egy-egy létfontosságú kérdés – mondjuk a közelmúltbéli alkotmánymódosítási kísérlet – parlamenti szavazása. Aligha kétséges: Nyáry Pál, majd aztán mögé felsorakozva az akkori ellenzék összes tagja nem azért kiáltott fel, hogy „Megadjuk!”, mert átgondolták, hogy hát most forradalmi időket élünk, ezért illik felugrálni és helyeselni. Azért tették, mert számukra a nemzet sorsa többet jelentett, mint az egyébként sok tekintetben akkor is meglévő, igen komoly politikai véleménykülönbség. Akkortájt az ellenzék soraiban is a nemzeti ügyek iránt elkötelezett, nagy formátumú emberek ültek.

Ez ma sajnos nem mondható el. Végighallgatva előbb a kvótanépszavazás, majd a sikertelen alkotmánymódosítási szavazás utáni ellenzéki nyilatkozatokat, egyértelmű volt, hogy korlátoltságuk okán kizárólag a kormánnyal való szembenállás kifejezésének lehetőségét látták ebben a nagy fajsúlyú ügyben. Pedig világosan látszik, hogy ez egy olyan horderejű kérdéskör, amelynek valódi jelentőségét csak évek múlva fogjuk igazán megtapasztalni. Látva az állítólagosan radikálisan nemzeti Jobbik képviselőit, amint a parlamenti padsorokban ücsörögve bárgyú képpel vigyorognak a letelepedési kötvényes molinó előtt, látva a DK-s képviselők örömtől sugárzó arcát, hogy elbukott a szavazás, látva és hallva az MSZP szánalmas vergődését, amellyel igyekeztek olykor egymásnak is homlokegyenest ellentmondó, ám mégis hihető kifogást találni, hogy végül is miért nem szavazzák meg a módosítást, végérvényesen bizonyságot nyert: kétségtelenül meglévő hibáik ellenére kizárólag a mai kormányzó pártok – a Fidesz és a KDNP – alkalmasak az ország vezetésére. A többiek nem mások, mint jobb esetben szánalmas bohócok, rosszabb esetben hétpróbás, hazaáruló gazemberek.

Ha pedig távlati perspektívában szemléljük ezt a kérdést, akkor a helyzet még elkeserítőbb. Egy kormány számára ugyanis létkérdés az ép, normális ellenzék, amely fellépésével, érdemi javaslataival egyfelől folyamatosan jobb és jobb teljesítményre sarkallja az ország vezetését, másrészt – ha arra van szükség – élő lelkiismeretként figyelmeztet, ha a kormány hibát készül elkövetni. Arra persze, hogy valaki a lelkiismeret hangja lehessen, erkölcsi tőke, felkészültség, és jó szándék egyaránt szükséges. Napjaink ellenzéki pártjai ebből a háromból egyikkel sem rendelkeznek. Ez hosszú távon semmiképpen sem jó, mert növelheti a kormányerők kényelmességét, ami nem szolgálja az ország érdekét. Kossuthék remek eredményeiben komoly szerepet játszott az ellenzék is. Orbánnak sajnos ilyen most nem áll rendelkezésre, ami nagy kár.

Hogy Orbán Viktort unokáink, dédunokáink fogják-e valaha is Batthyány Lajossal egy szinten emlegetni, azt nem tudom. De hogy ebből a mai ellenzékből soha, senki nem ér fel Nyáry Pál és egykori társai szintjére, arra teljes vagyonommal fogadni mernék.

 

Kovács Attila