vissza a főoldalra

 2016.12.02. 

A forradalom grafikusa

Mansfeld Péter vádló tekintete

Kiss Iván grafikusművész, animációs filmrendező 1949-ben született Budapesten. Érettségi után szakkörökben, szabadiskolákban tanult festeni, rajzolni. Mestere: Litkey György festőművész. Egy független művészeti csoport, az 1969-ben létrehozott NO. 1. tagja lett 20 éves korában. Azóta vesz részt csoportos kiállításokon. Animációval 1970 óta foglalkozott, animátorként, majd rendezőként vett részt a Pannónia Filmstúdió munkájában.

Egyedi animációs filmjei: B-A-C-H – 1986.; A tánc – 1998.; Az út – 2000.; Fény és káosz – 2002.; Átváltozás – 2004.; Töredékek 1956 – 2006.; Senkiföldjén – 2009.

Utazásai során Spanyolországban, Krétán, Algériában rendezett kiállításokat. Budapesten 1997-ben a NO. 1. csoport emlékkiállításán az Ernst Múzeumban, majd 2003-ban a Magyarok Házában Őrizd a lángot címmel – 1956 tiszteletére meghirdetett csoportos kiállításon szerepelt munkáival. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára, 2006-ban jelent meg a Püski Kiadó gondozásában a Nagy Gáspárral közösen készített 1956 Fénylő arcai című album, amelyben a költő és a grafikus együtt állít emléket a forradalom ismert és ismeretlen hőseinek. A Töredékek 1956 film és az album rajzaiból számos helyen kiállításokat rendezett ’56 tiszteletére.

 Lapunk visszatérő vendége vagy, hiszen 2006-ban Csurka István írt rólad méltató szavakat, és 2012-ben is készült veled interjú. Akkor is Budakeszin látogattalak meg, de a helyszín más, most az Erkel Ferenc Művelődési Központban beszélgetünk,’56 rajz ’56-ról című kiállításod alkalmából. Kinek az ötlete volt ez a kiállítás?

 – Mielőtt kérdésedre válaszolnék, pontosítanom kell, mert nem rólam írta Csurka István a méltató szavakat, hanem a könyvről. 2006 júniusában, az Ünnepi Könyvhéten találkoztam személyesen Csurka Istvánnal. Az 50. évforduló alkalmából nagyon sok könyv jelent meg 1956 kapcsán. Ő a Püski-sátornál dedikálta legújabb könyvét, ahogyan én is az 1956 Fénylő arcait. Akkor még élt Nagy Gáspár, de már súlyos beteg volt, ezért én mentem el a könyvbemutatókra, dedikálásokra – sajnos nélküle. Püski István bemutatott engem Csurka Istvánnak, s azóta is nagyon szép emlékem, hogy körülbelül fél órán keresztül beszélgettünk egymással. Meghatott és kedves volt. Ez a kötet nagyon tetszett neki, s rá egy-két héttel írt a lapjában Nagy Gáspárral közös könyvünkről. Pontosan idézem: „A könyvhét múltával azért közlünk az ünnepi napok szenzációjából három képet meghatottan, elrévülten és könnyeinkkel küszködve, hogy egyúttal a 48 évvel ezelőtti tragédiára is emlékeztessünk. 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét és társait Kádár és társai. Ezeknek neveltjei, rokonai, pereputtya ma az országot kormányozzák. Tehát a szégyenünkre is figyelmeznünk kell, hogy ez lehetséges. Az album mindazonáltal Nagy Gáspár verseivel és Kiss Iván átszellemült rajzaival – gyönyörű. Egy kulacsnyi megmentett víz a tikkadónak.” Ez egy nagyon szép, őszinte megfogalmazás. Természetesen féltve őrzöm ezt a példányt.

 Miről beszélgetettek Csurka Istvánnal?

 – Szinte mindenről. Először is érdeklődött Gáspárról, hiszen ő is tudott komoly betegségéről. Szóba került a politika is. Sötét kort éltünk Gyurcsányék alatt, és ezt is kitárgyaltuk. Kölcsönösen szégyenkeztünk, hogy Magyarországnak ilyen „miniszterelnöke” lehet. Majd a kötetről esett szó, és hosszan tartó kézfogás mellett megígérte, hogy erről a könyvről hamarosan ír a Magyar Fórumban. Ez, amint említettem megtörtént, és illusztrálta is írását… De térjünk vissza eredeti kérdésedre. A mostani kiállítás a művelődési ház felkérésére született meg. Ők is, mint oly sokan, pályáztak az 1956-os Emlékbizottsághoz, ahogy mi is.

 Mit értsünk a „mi” alatt?

 – Tagja vagyok a Jobb Kor Polgári Egyesületnek, amely Wass Albert –szobrot is állított, s amely az 50. évfordulóra az országzászló mellett létrehozta az 1956-os emlékkövet. Évente ott tartunk megemlékezést. Mindig illusztris vendéget hívunk előadónak, idén M. Kiss Sándor történészt, professor emeritust, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettesét. Ezen az emlékkövön annak a pesti srácnak az arca látható – az én rajzomat gravírozták bele a fekete márványba – akiben, érdekes módon, Dózsa László színművész – aki ott volt az 50. évfordulón, és Nagy Gáspár egy versét szavalta el – önmagát ismerte fel. Az emlékkövön Nagy Gáspár-idézet olvasható: „Romolhatatlan arcuk, mint a márvány, Isten elé tett memorandum: fényes kiáltvány!” Az emlékművet Wittner Mária avatta fel. Jelen volt Tőkés László, Melocco Miklós, Szűrös Mátyás és néhány idős budakeszi szabadságharcos, például a ma is élő „nagyidős” Straub János is. Ezen az eseményen Nagy Gáspár még megjelent, s ha jól emlékszem, ez volt az utolsó közszereplése. Wittner Mária itt adta át neki 1956 saját készítésű lyukas zászlaját. Hónapokkal az avató előtt Marika lelkemre kötötte, intézzem el, hogy Gáspár feltétlenül ott legyen.

 Tudnak arról Budakeszin, hogy egyik rajzodat gravírozták bele a márványba? Hiszen több alkotó panaszkodik, hogy egy avatásnál mindenkinek elhangzik a neve, de a művészeké ritkán.

 – Nem tudom, hogy mennyien tudnak róla. Budakeszin körülbelül 300 ember minden év október 23-án eljön oda, és ők tájékozottak, érdeklődők, bizonyára ismerik is közös könyvünket. Budakeszin Nagy Gáspárt sokan szeretik, ahogy szerte az országban. Püski István most a kiállítás megnyitásán is megjelent, s elhozta a könyvünket. Hála Istennek ismét vásároltak belőle, majdnem 30 könyvet dedikáltam. Tehát ez a könyv bizonyára még kapható a Püski Könyvesházban.

 Mit lehet tudni ezeknek a rajzoknak a történetéről? Hiszen nem csak portrék láthatók.

 – Fényképek alapján készültek – ezt szinte mindenki látja. Az ’56-os arcokat nem lehet kitalálni, ezeknek hiteleseknek kell lenniük, különben az egésznek semmi értelme. Valós, hús-vér embereket ábrázolok. Ismert, és egyáltalán nem ismert arcokat. Előfordult, hogy egy nagy tömegjelenetből kinagyítottam egy arcot. S hogy mi alapján választottam ki a lelkes, szép arcokat? Azért, mert kifejezik azt a lelkiállapotot, amit az emberek 60 évvel ezelőtt megéltek. Ez a magyar történelem kivételes pillanata volt, és ezt az arcok tükrözik. Az, hogy ezek a grafikáim fotókról készültek, azt több irányból meg lehet közelíteni. Dr. Hámori József, Budakeszi díszpolgára, Széchenyi-díjas agykutató a kiállásmegnyitón azt mondta, hogy a rajzok néha sokkal többet mondanak, mint a fényképek. Ez azért is lényeges, mert néhányan azt mondták, ez nem több, mint másolat.

 Nem akarok fogadatlan prókátor lenni, de még a hiperrealista művek sem másolatok, hiszen azoknál is tetten érhető az absztrahálás.

 – A fotókból kiemelek valami lényegeset – ez volt a szándékom. A lényegtelent pedig elhagyom. Ez is fontos különbség a fotó és a rajz között. Főleg az arcokon tükröződő érzelmeket emelem ki, sőt azokat, ha lehet, még fokoztam is. Nézzük csak meg Mansfeld Péter arcát, ami a filmemben és a kötetben is az utolsó grafika. A vádló tekintetét akartam bemutatni, úgy, hogy szinte elhagyom az arc nagy részét. A történet ismert: megvárták, hogy nagykorú legyen, és szinte inkvizítori módszerrel végezték ki; 13 percig agonizált. Direkt kiadták parancsba, hogy ne törjék el „szakszerűen” nyakcsigolyáját. Így álltak bosszút Kádárék a kamasz gyereken, aki semmit sem volt hajlandó megbánni. Ebben a rajzban a lényeg a két vádoló szem. Ennek a sorozatnak három megjelenési formája létezik: a könyv, a film és a kiállítás. A legjobban az utóbbit szeretem, mert hosszan nézhető. A könyv nem jut el mindenkihez, a filmet pedig elfelejtették.

 Hogyan választottad ki, hogy éppen kit, kiket, melyik település forradalmi eseményeinek egy adott pillanatképét örökítsed meg? Fotókat gyűjtöttél össze?

 – 2004-ben kezdtem el a témával foglalkozni, így filmmel készültem a 2006-os 50. évfordulóra. Azért ilyen korán, mert saját praxisomból tudom, legalább két év szükséges egy ilyen filmhez, mert mindent kézzel rajzolok, s mindig egyedül.

 Holott 10 perces filmről van szó.

 – Mégis a filmjeim közül ez a legterjedelmesebb, hiszen az animációban két perces filmek is készültek. 2004-ben beadtam a forgatókönyv-pályázatot, akkora már elkészült néhány rajzom, és folyamatosan gyűjtöttem a fotókat, amiben segített nekem Rácz Sándor és Wittner Mária. Utóbbit onnan ismertem meg, hogy együtt gyűjtöttünk aláírásokat a 2004-es kettős állampolgárság ügyében. Rácz Sándor egy hatalmas, nyugati kiadású könyvet mutatott nekem, s a fotók közül kiválasztottam a legérdekesebbeket. Például Tóth Ilonka fotója, vagy a salgótarjáni sortűz utáni sirató tömegé 2004-ben nem volt annyira ismert, mint jelenleg. 2006-ban elkészültem a filmmel, amit Lakiteleken vetítettek több más ’56-os filmmel együtt. A Hír Tv és a közszolgálati is bemutatta. Aztán mindenki elfeledte.

 Hogy lett ebből könyv?

 – 2005-ig több száz rajzot készítettem, s akkor arra gondoltam, hogy ezeket ki kéne adni. Budakeszin élt Nagy Gáspár, akivel rendszeresen találkoztam. Nem voltunk barátok, inkább jó ismerősök. Egyszer templomból hazafelé arra kértem őt, tekintse meg rajzaimat. Felvetettem neki a közös kötet ötletét. Tetszett neki a gondolat, de azt előre nem lehet tudni, hogy a „múzsa csókja” mikor érkezik. Fél évig nem is jelentkezett. Hirtelen felkeresett sok verssel, és azt mondta: ezt most hallgasd meg. Leült a fotelbe, én kiterítettem a padlóra rajzaimat, és Gáspár felolvasta nekem az egész kötet anyagát. Sajnos nem kapcsoltam be a magnetofont, pedig milyen szép lett volna… Azóta ez, hál’ Istennek, megjelent CD-n a költő előadásában. A kötetben két hosszabb poéma található. Az egyik címe: Fénylő arcok és tükörképek. Ezt a ciklust kimondottan rajzaim ihlették. A második ciklus az Október végi tiszta lángok már megvolt neki, ha nem is abban a formában, ami a kötetben megjelent. Ahogy olvasta nálam a két versciklust, máris tudtam, hogy mihez melyik rajzom illik, így könnyű volt a kötet összeállítása. Majd felkerestük Püski Istvánt, aki azonnal igent mondott a kiadásra. A történet még nem ért véget. Mikor már tudtuk, hogy megjelenik a kötet, felkerestem rajzaimmal Wittner Máriát és Rácz Sándort, s kértem őket, írjanak hozzá néhány gondolatot. Rácz Sándor szövege a kötet elején, Wittner Máriáé a hátoldalon olvasható, de ez nem jelent elő- vagy utószót. Nagyon szép számomra, hogy mindkettőjük írásában ez a szó szerepel: üzenet. Rácz Sándor azt a címet adta, hogy Üzenet, addig Wittner Mária, Üzenet a fényből. Valóban mindkét írás és a kötet is üzenet a következő generációknak, az utókornak.

 A jelenlegi generáció, főleg a fiataloké, megérti az üzenetet, Nagy Gáspár verseit, és grafikáidat? Egyáltalán érdekli őket?

 – Ezt a kérdést – ha nem is ebben a formában – néhány hete feltették nekem, s erre kétes választ tudok adni, mert a fiatalok számára 1956 már tanagyag. Akik 1980-ban születtek még csak 36 évesek, és jóformán semmit sem éltek a kommunizmusban, így nem is tudhatják pontosan, mi ellen lázadtak az ’56-os srácok. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Nyugat 1956-ban cserben hagyott bennünket, s most is ezt teszi. Gáspár írja a kötetben: „de befogadta őket legalább az addig szájaló Nyugat!”. Akkor a szuezi-válság volt az érdekes; a nyugatiak Izraelt támogatták Egyiptommal szemben. Az 1980-as években változott a kép, és lassan jött a rendszerváltás. Érdemes Trump korában arról beszélni, hogy akkor Reagan volt az elnök, akire szintén kígyót-békát kiáltottak. Holott nagyrészt a Reagan–Gorbacsov találkozónak köszönhetjük a kommunizmus megszűnését.

 Említetted a hitelességet. Az, hogy a filmed fekete-fehérben és nem színesben készítetted el, az is a hitelességhez tartozik?

 – Természetesen, mert nem illenek ehhez a témához a színek. Hiszen ezek rajzok, nem is szeretem grafikáknak nevezni; ceruzarajzok papíron. Ez a legegyszerűbb technika, amivel nagyon sok mindent meg lehet oldani. Ezek a képek óhatatlanul hatnak a fiatalokra, akkor is, ha nem színesek. Tudom, mert a budakeszi gimnáziumban is tartottam erről a témáról előadást. Néma csöndben hallgatták, míg beszéltem nekik a kötetről, ami érettségi téma lett. Nekem és Gáspárnak viszont – mindketten 1949-ben születtünk – volt és van személyes élményünk. Láttam a benyomuló szovjet hadsereget 7 éves koromban.

 Hol laktál akkor?  

– Sashalmon, és a szovjet tankok Gödöllőről érkeztek. Kirohantam, és megnéztem azokat. Akkor kaptam apámtól a legnagyobb pofont, hiszen belelőttek a kenyérért sorban álló tömegbe. Féltett engem. Az egyik 15 éves srác temetése néma tüntetés volt… Azt hallottam az egyik történésztől, hogy akkora hadsereggel rohantak le minket november 4-én, amekkorával Hitler elfoglalta Franciaországot – 2000 tankkal. M. Kiss Sándor szerint 4000 tankkal, de a 2000 is igen sok. Mi akkor levonultunk a pincébe, mert szüleim – akik ezt tették 1945-ben is – nem tudták, hogy mikor lőnek, bombáznak.

 Hét éves korodban megértetted, hogy miről van szó?

 – Gyerekfejjel sok mindent megértettem, de a teljes eseményt nem fogtam fel. Azt viszont nem felejtem el, hogy korábban szüleim óva intettek, amit otthon hallottam tőlük, azt nem szabad elmondani az iskolában. Arról sem lehetett beszélnem, hogy mennyire mást mondanak a Szabad Európában, mint a hivatalos politika síkján.

 Mennyivel volt abban az időben a magyarság összetartóbb?

 – Sokkal jobban, mint utána vagy jelenünkben. Csodálatos volt az összetartás és az is, ahogy a vidéki parasztság még november 4. után is szállította fel a kacsát, libát, tojást. Az már más kérdés, hogy a szabadságharc alatt a 2 milliós Budapesten mennyien harcoltak valójában. Wittner Mária szerint körülbelül 20 ezren. Ami a legszörnyűbb, hogy mi történt 1957. május 1-jén. Botrány, árulás! 800 ezer ember ment ki elfogadni, ünnepelni, kényszerből, félelemből, vagy valós lelkesedésből az áruló Kádárt. A kispolgár azt mondta azért, mert rendet teremtett. S nem tudta, nem akarta tudni: a nyugalom csak látszat, a sírok némasága… Erről a szégyenfoltról Hamvas Béla írt egy kis esszét, ebből idézek: „Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze. Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna… Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?” Történelmünk irtózatos szégyenfoltjának tartom 1957. május elsejét.

 Azokban a szakkörökben, szabad iskolákban, ahol elsajátítottad a rajzot, festészetet, lehetett egyáltalán 1956-ról beszélni?

 – Hivatalosság szempontjából a szabadságharc tabutéma volt, de mi gátlástalanul, felszabadultan beszélgettünk 1956-ról. Amikor 1968-ban a „testvéri tankjainkkal” lerohantuk Prágát, akkor már teljesen tisztában voltunk a kommunizmus aljasságaival.

 20 éves voltál, amikor az 1969-ben létrehozott NO. 1. tagjaként részt vettél az első csoportos kiállításon. Akkor milyen témákkal lehetett megjelenni?

 – A NO. 1. néhány évig rendezett csoportos kiállításokat. Mi viszont úgymond körön kívüliek voltunk. Akkoriban csak a képzőművészeti lektorátus jóváhagyásával lehetett kiállítani. Mi pedig nem hívtunk ki semmit, hanem egyetemi klubokban csináltunk kiállítást. Az első kiállításunk a pécsi egyetem klubjában volt. A második, 1970-ben a pesti orvostudományi egyetem Baross utcai klubjában. A megnyitón hatalmas tömeg vett részt, éppen azért, mert nem volt úgynevezett „hivatalos kiállítás”. Így ez felfogható volt az értelmiség egyfajta demonstrációjának is. Többeket nem is a kiállított munkák érdekelték, hanem éppen az, hogy egy független művészcsoport tárlatán vesznek részt. Mindez az aczéli kultúrpolitikával való szembenállást jelentette. Bár azt is tudtuk, hogy az 500 fős tömegben ott vannak a besúgók is.

 Jelentettek rólad?

 – Nem hiszem, mert nem voltam annyira jelentős személyiség. Bár egyik volt gimnáziumi osztálytársamról kiderült, hogy szt-tiszt volt. Dr. Sebes Györgyről van szó, aki a Wallenberg Egyesületnek lett az elnöke. Ő egészen 1989-ig jelentett. A baráti körünk viszont szabad volt, mindegyikünknek volt polgári foglalkozása – főleg segédmunkás.

 Teltek az évek, és 1997-ben megtartotta a csoport az emlékkiállítását az Ernst Múzeumban.

 – Ezt Beke László szervezte számunkra, a Műcsarnok akkori vezetője, emlékezve arra, hogy voltak olyan csoportosulások, akik a hivatalosságtól semmit sem fogadtak el, nem tettek eleget semmiféle elvárásnak. Nem úgy, mint mások. A Kádár-érában a hivatásosok évente megrendezték a fiatal művészek kiállítását. A 70-es évek közepén megtekintettem az egyiket. Megdöbbentem, hogy többen Lenin-fejet festettek a 20. század második felében – azért, hogy ezáltal Derkovits ösztöndíjat kapjanak. Ez számomra annyira taszító volt, hogy beírtam az emlékkönyvükbe: „Elég volt a Lenin-fejekből! Kiss Iván, Sashalom, Galgahévíz u. 7.” Nem állítom, hogy az összes hivatásos festő ilyen volt, remek művészek is alkottak. Bátor kezdeményezés volt például az Iparterv kiállítása, ahol szinte elsöpörték a szocreált. S hogy mi milyen témákkal jelentünk meg? Teljesen ártatlanokkal. Szinte szentképeket festettem. Pécsett a Sírba tétellel mutatkoztam be.  

Ez eléggé áthallásos.

 – Jól érzed. A Sírba tétel Krisztushoz kapcsolódik, de lehetne gondolni hazánk, a szabadság temetésére is.

 Olyan helyeken is kiállítottál, ami unikális. Hogyan érted el, hogy Krétán, Algériában és Spanyolországban is bemutatkozhass?

 – Algériába a rendszerváltás évében jutottam ki. Varga Vilmos festő barátommal elmentünk autóval egészen Algériáig. Ott beállítottunk az oráni nemzeti múzeum igazgatójához, és megmutattuk neki festményeinket, grafikáinkat, ami megtetszett neki. Két hétig egyik teremben láthatták Vilmos és az én munkáimat. Igaz, a nonfiguratívtól már rég irányt váltottam, de akkoriban ilyen képeket is készítettem. Vilmos inkább figurális műveket állított ki. Onnét egyedül mentem vissza Európába, és Barcelonában is „improvizáltam” ilyen kiállítást, amelyet egy dzsesszklubban rendeztem. Krétán többször is jártam, s mikor megélhetésemet nem tudtam biztosítani, mert egy időre otthagytam a Pannónia Filmstúdiót, egyik télen leutaztam, és fotókat csináltam az ottani tájról, majd itthon azok alapján tájképeket festettem, és következő nyáron Krétán eladtam azokat – a kiállításon nem, de az utcán már igen.

 A 60. évfordulót méltóképpen megünnepelte Kárpát-medence magyar művészvilága?

 – Hála Istennek erre a kormány elég forrást biztosított. Az 56-os Emlékbizottság országszerte nagyon sok eseményt támogatott. Az más kérdés, hogy mindez az egyénhez miként jut el, és hogyan épül be 1956 a magyarság tudatába. Remélem, hogy a művészek üzenete minél többekhez eljut, és a fiatalok is megértik annak jelentőségét, hogy 60 évvel ezelőtt a tizenéves lányok, srácok az életüket is feláldozták a magyar szabadságért.

Medveczky Attila