2016.12.02.
Egy felejthetetlen emlék: Miskolc, 1956.
október 23., este
Örömmel látom
’56 hatvanadik évfordulóján, hogy több sajtófórum kéri, várja
azok visszaemlékezéseit, akik tudták, tudják, mi történt
akkor Magyarországon, Magyarországgal, és ezt a tudást nem írhatták
felül sem a könyörtelen megtorló gépezet megfélemlítő
brutalitása, sem a Kádár korszak legrafináltabb hazugságai. E
sorok írójának tizenhárom éves miskolci lakosként meghatározó
élménye volt, amiről a Magyar Fórum szeptember 8-i számának
Kabdebó Lóránttal készült interjújában olvashattunk (Szabó
Lőrinc neve összeforrott Miskolcon az 1956-os forradalommal).
Igen, „1956. október 23-án este városunkban tartózkodott
Illyés Gyula és Szabó Lőrinc.” Mindmáig hálás vagyok
pedagógus szüleimnek azért is, hogy engem és két évvel idősebb
bátyámat elvittek a két költő felolvasóestjére. Világosan
emlékszem rá, hogy Szabó Lőrinc Barátaimhoz című versének
záró sorait („Mint erős érc, Zengett bennem a hit: / hogy
csinálunk mi itt még valamit!”) szűnni nem akaró, tomboló
tapsvihar követte. Mennyire más volt ez a tapsorkán, ez a szívből
jövő lelkesedés, mint Rákosi elvtárs tapsoncok által való
„éltetése”, amelyről egy évvel később olvashattam is
Illyés Gyulának a november 2-ai Irodalmi Újságban megjelent
versében (Egy mondat a zsarnokságról). Akkor kaptam meg,
1957-ben, mert ezek az ’56-os versek titokban kézről kézre jártak,
és azonmód meg is tanultam az egészet. „Hol zsarnokság van,
/ ott zsarnokság van / nemcsak az ernyedetlen / tapsoló
tenyerekben…”
Nem
tudom, hány óra lehetett akkor, amikor Szabó Lőrinc verse
elhangzott. Az is lehet, hogy már eldördültek az első lövések
Pesten a rádió előtt, de erről az extázisban tomboló, a két
költőt ünneplő közönség aligha tudhatott bármit is.
Egyszerűen a hangulat volt olyan pattanásig feszült, a légkörben
izzott a tenni akarás. Ezt visszhangozta a költő egyébként
1937-ben írt versének kiválasztásával (Csinálunk mi itt még
valamit), és ez visszhangzik bennem azóta. Gyakran jutott
eszembe olyankor is, amikor éppen a tettekre, a cselekvésre nem
volt lehetőség.
Bátyám az Örök
barátaink műfordítás-gyűjteményt dedikáltatta Szabó Lőrinccel,
nekem pedig a Nyugat kiadónál 1937-ben megjelent Rend a romokban
című Illyés kötetet adta kezembe apám. Meg is kérdezte Illyés,
hányadikos vagyok, mondtam, hogy nyolcadikos. Máig is büszke
vagyok erre a dátumra, és arra, hogy van benne egy 1980-as aláírás
is. (Két év múlva a költő fejedelem már nem volt közöttünk,
csak halhatatlan szelleme.) „Ez már egyszer alá van írva”
– mondta. – Igen, éppen ezért kérem… Ráesett a szeme az
október 23-ai bejegyzésre és szótlanul aláírta még egyszer.
(Eben a kötetben találtam meg A nagy kérdés című, 1934-ben
írt epigrammát is, amely sajnos, a rendszerváltás után, mind
a mai napig nem vesztett időszerűségéből. Sőt…)
Talán ebből a
kis epizódból is kitűnik, hogy mit köszönhetünk költőinknek
magyarságunk, emelt fővel vállalt azonosságtudatunk, nemzeti
érzésünk megtartásában, mint ahogy sok minden másban is.
Ahogyan Dsida Jenő, csodálatos erdélyi lírikusunk írja:
„tiszteld a költőket, akik / veled vannak, bármerre mennél,
/ s több életet adnak neked / tulajdon emberéletednél.”
Kiss István Béla
|