vissza a főoldalra

 2016.12.09. 

Jancsó Badacs Károly: Nyelv és rög

A felvidéki magyar habitus és fejlődésének hátterei

XIII. rész

Kodály Zoltán írja egyik levelében: Zoboralján 1900-ban még úgy beszélnek, mint a Halotti beszéd korában. Nem akad kutatója. Elmennek messze őshazát keresni, mikor az itt él köztünk. Zoborvidék előrevont helyőrségünk, Gímes az egyik legészakibb magyar végvár. Nem a falu fölé magasodó Ghymes vár miatt, de a faluban s környékén a hamu alatt pislákoló parázs módjára élő magyar jelleg és élet révén. Nekünk zoboraljaiaknak az. Nekünk kik a huszadik század és évszázadunk hajnalának szláv olvasztótégelyében magyarok tudtunk s tudunk maradni. A felvidéki magyarság zömének a magyarhoni s más nemzetrészek magyarságának már kevésbé ismert végvár a mienk, mivel a Kárpát-medencében számtalan ily végvárságra ítélt település van és sokaságuk között a mi sorsunk elvészni látszik.

Ám nem csupán az ezernyi és ezernyi Kárpát-medencei magyar település nemzeti, nyelvi végvárrá válása a rólunk való elfeledkezés oka. Valahol nemzetünk iránti közömbösségünk is a kiváltója. Amikor a szlovák televízió magyar híradásában a felvidéki nemzetrész sorsát bemutatók magyar vidékeink hiánytalannak beállított fölsorolásából Zoboralja nevét tudatosan hagyják el (mert már szlovák vidéknek tartják), amikor a felvidéki magyar létet a kamera lencséjével térképezők Zoboraljaként tudatosan e tájegységhez csupán újonnan sorolható e tájegységtől délre eső településeket mutatnak be, (melyek már, hogy nem Érsekújvár vidékéhez tartoznak) épp e cselekvésükkel mondanak le e magyar végvárunkról eme előrevont helyőrségünkről. S tükrözik a televízió a rádió az újság és világháló erejével a felvidéki magyarok lelkébe tudatába, hogy Zoboralja már nem magyar vidék többé, így téve oroszlánszolgálatot az asszimiláció és a szlovák nemzetépítők zoborvidéki munkásságának. A magyar tudat sorvasztásával, a magyar lét ellehetetlenítésével s annak szlovák variánssal való helyettesítésével épp vidékünkön, Zoboralján találkozhatunk a legerősebben. Ha a felvidéki magyarság életét bemutatók és a felvidéki nemzetrészünkért felelős vezetőink odafigyelnének Zoboraljára s nem pedig mint a veszett fejsze nyelét mutatnák be Zoboralja végvárát, akkor leolvashatnák szlovák testvéreink nemzetépítésének és magyarsorvasztásának majd hét évtizedes módszertanát s azt kiértékelve ellenlépéseket tehetnének s az ebből levont tanulságot közvetíthetnék a magyarhoni vezetőink s a többi, a kárpátaljai, az erdélyi, vajdasági, muravidéki, őrvidéki nemzetrészek magyarjainak vezetői felé.

Illetve azok tapasztalatával vethetnék össze azokat. Értékes információkat szerezve ezzel a nemzetmentés ügyének.

Gímes elsorvasztását s az új Jelenec falutársadalmának utóbbi két évtizedben való életre hívását, s hét évtizedre visszanyúló megalapozását az előzőkben vázoltuk. Mivel Zoboralja „fővárosáról” van szó e falu megszerzésével a szlovák nemzetépítők e magyar tájegység szívéhez jutottak el. Gímes lakosságának ma csupán 26,7%-a magyar. Zoboralja tizenhárom magyar faluból állt, mely falvak magyarságának aránya a Trianoni békediktátum idején 90% körül mozgott. Nyitraegerszeg, Vicsápapáti, Menyhe, Béd, Nyitragerencsér, Alsócsitár, Zsére, Kolon, Gímes, Barslédec, Geszte, Alsóbo dok, Pográny. Ma csupán kettő olyan falu van e vidéken mely 50% feletti magyarsággal bír. Geszte lakosságának 67%-a, Alsóbodok lakosságának pedig 58%-a magyar nemzetiségű. 5% alatti magyarsággal bír Vicsápapáti, Nyitraegerszeg, Menyhe és Béd. A többi falu magyarságának százalékaránya 20%-tól 49%-ig mozog. S ezen magyarok zömét idősödők teszik ki, elenyésző részük fiatal vagy gyermek. Ennélfogva e vidék magyarságának jövője több mint bizonytalan. Miként érte el a szlovák nemzetépítés ezen százalékarányokban észlelhető sikereit Zoboralján, képezi témáját a következő soroknak.

Északról indulva Zoborvidék legészakibb faluja Egerszeg. A „vízmegi” azaz a Nyitra folyón túli falu az Osztrák–Magyar Monarchia szétesésekor és a Csehszlovák köztársaság megalakulásakor 1918–20 között 95%-os magyarsággal bír. Az első írásos említése Károly Róbert Anjou-házi királyunk 1326-ban kelt adománylevelében szerepel, melyben „posessio Egurzegh” néven említik a falut. Az esztergomi érsekség által alapított faluként tartják számon, melyet a főegyházmegye palócokkal telepített be. Az évszázadok folyamán a 14–17. században Egerszeg néven említik a levéltári anyagok.

A 18. századból Kövecses, Zeberény ér, helynevek ismeretesek a faluból. Az ősi néphagyományok és évszázadokon át öröklött dallamvilág mellett a történelmi iratok magyar helynevei is bizonyítják e szláv tengerbe ékelődött falu magyar jellegének, életének az alapításától a huszadik század végéig tartó folytonosságát. Az első világháború után a két háború közti időszakban a falu felvirágzásához Petrásek Ágoston helyi plébános a Csehszlovák parlament képviselője járult hozzá, aki a magyar párt tagjaként választatott be a törvényhozásba.

A faluban magyar kultúrélet folyt a gazdag néphagyományok és a falusi tanítók munkája révén is. Esterházy János 1940–42 között többször meglátogatta a falut választási kampánya keretén belül. 1940 júniusában Egerszegen tartatott meg a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület tisztújító gyűlése, melyen Csáky Mihály elnökölt. E magyar élettel pezsgő falut is elérte a második világháború utáni reszlovakizáció idei jogfosztottságunk. Ám ez sem volt fő oka a magyar élet megroppantásának e faluban. A falu magyar többségének hála a reszlovakizációs folyamatok berekesztésével a szocializmus éveiben a lakosság visszatérhetett a magyar léthez. Újra működött a magyar iskola. Ám a szocializmus nemzetek közti megértést hirdető eszméjének köntöse alatt munkálkodott a magyarellenes szellem, mivel 1970-ben minden előzetes felhívás nélkül a Nyitrától északra eső magyar falvakban, azaz Vicsápapáti, Menyhe, Béd és így Egerszeg falujában is megszüntették a magyar tannyelvű iskolákat. A vidékünkön ezen iskolamegszüntetéseket azzal magyarázzák, hogy egyes magyarellenes hivatalnokok, hivatalok szemében a szocializmus idején elfogadhatatlan volt az a tény, hogy az 1920-tól, Csehszlovákia megalakulásától a Nyitrán oly gondosan épített szláv jelleg ellenére még a hetvenes években létezhetnek Nyitrától északra eső magyar települések. E tény még nincs kellően feltárva. Ám a többi zoboraljai falu magyarságának e magyarázat volt a nyilvánvaló a „hegymegiek”, Béd és Menyhe, illetve a „vízmegiek”, Vicsápapáti és Egerszeg magyarságának iskolabezárás általi elszlovákosítására. E falvak valószínű a két háború közti és a háborús Szlovák Állam idején a felvidéki magyar értelmiség e falvakra fordított figyelme miatt is vezekeltek. Ugyanis nem csupán Egerszeg volt a fentiekben említett okok miatt a felvidéki értelmiség érdekkörében, de Menyhe is, hol a Szlovák Állam idején magyar művésztelep létesült. A menyhei művésztelepen alkotók közül kiemelkedik a komáromi születésű Staudt Csengeli Mihály, aki épp az itt eltöltött évei alatt vette fel a Csengeli nevet. Rajzban, olajfestményben ábrázolta meg a menyheiek életét és a zoborvidéki tájat. Ez időszakban népdalgyűjtők is járták e falvakat. Manga János gyűjtései ismeretesek Menyhéről és Bédről, melyekből az 1930-as, 40-es évekbeli Pátria nevű népzenei lemezsorozatra is felkerült néhány dallam. Esterházy János többször ellátogatott Zoboralja falvaira, hogy jelenlétével is támogassa a magyar megmaradást.

Ha a szlovák állam idején magyarellenességet gyakorló hivatali személyek, rendőrök, Hlinka-gárdisták, vagy a háború utáni reszlovakizációs magyarellenesség napszámosai, illetve azok magyarellenes szellemisége beépült a szocializmus kori rendszerfödémbe, onnan nyugodtan végezhette a háborús időszak, illetve reszlovakizációbeli beteljesületlen magyartalanítási munkásságát. A szocializmus idejei magyar iskolabezárások ellen nem volt mit tenni. 1970-ben a huszáki konszolidáció kezdetén, két évvel az 1968-as prágai tavasz és csehszlovákiai forradalmi események kommunisták általi elfojtása után nem lehetett apelláta a kommunista párt döntése ellen. A reszlovakizáció idején öntudatos vezetőiktől megfosztott négy zoboraljai falu magyarsága a hetvenes évek idején már behelyettesített vezetőkkel bírt akik lojalitása a rendszerhez nem engedte őket teljes vállszélességgel kiállni falvaik iskoláiért. Mivel a gyermekek magyar iskolába való járatása a faluban lévő magyar iskola bezárása után szinte lehetetlenné vált, mivel a legközelebbi magyar iskolába való utaztatás órákat vett volna igénybe a szülők a szlovák iskolába való íratásra kényszerültek. Sajnos a magyar tannyelvű iskola megszüntetésével e falvakba is kezdett beszivárogni az a jelenség mely a magyar jelleget, a magyar létet, magyar nyelvet démonizálta. Beköszöntött az a jelenség mely azt terjesztette, hogy magyarnak lenni az maradi, az már-már szlovákellenességet is jelent, és így fokozatosan kiépült nem egy gyermekben a magyarságával szembeni szégyenérzet, egyes esetekben gyűlölet. A fokozatosan csöpögtetett bomlasztó téveszme úgy hatott e falvak magyar néplelkére mint a folytonosan aláhulló vízcsepp, mely szűnni nem akaró és fokozódó csöpögésével megdolgozza a legkeményebb sziklát is.

E jelenség hatása a falu lakosságán azon részletben is tetten érhető, mely Nyitraegerszeg, azaz szlovákul Jelsovce falu világhálón lévő oldalán a falutörténetet taglaló szövegben a „madarovská kultúra”-ként (magyarovszká kultúra) jelzett történeti kor mellett zárójelben az a szöveg található, hogy: (Vigyázz! Nem kijavítani! Ez a helyes kifejezés) A falu történetét megíró személy, ezzel jelzett annak az egyénnek aki falu világháló oldalára volt hivatott feltölteni a történeti anyagot, hogy ne javítsa ki a „magyarovszká” megnevezést. A falu történetét író személynek ilyen módon kell megvédenie a „magyar” gyökerű kultúrkormegnevezést, amiatt mert minden valószínűséggel sejti, hogy a „magyar” gyökerű megnevezés automatikusan kiváltja az ellenszenvet és a törlésére „kijavítására” sarkalló ellenérzést vált ki a községi hivatalnokban. E jelenség a falu világhálós oldalának egy régebbi változatában is megnyilvánult, a falu történetét feldolgozó fejléc alatt nem átallottak az Egerszeg modern szlovák jellegét bemutatók arra vetemedni, hogy a falu gazdag magyar néphagyományait, elsorvasztott hajdani gazdag magyar kultúréletét a „magyarizáció”, tehát a tizenkilencedik század végi elmagyarosítás eredményeképp tüntették fel, megtiporva ezzel a falu lakosságának eredeti, mélyen a középkorig visszanyúló s a huszadik század végéig folytonosságot mutató magyar jellegét. E történetírási sajátosság a Kassa vidéki falvaknál is megfigyelhető. Magyarbőd falujának világhálós oldalán szintén e módon számoltak el a falu magyar néprajzának, kultúrájának évszázados örökségével.

Gerencsér faluja közvetlen Nyitra mellett a Zobor hegy délkeleti lejtőjén fekszik az öreg gímesi úton amely kelet felé haladva Csitárig vezet el. A magyar fülnek ismerősen cseng e két falu neve a Gerencséri utca, és A csitári hegyek alatt népdalaink örökre beírták e két falu nevét a magyarság tudatába. Habár nem északra, hanem keletre fekszenek Nyitrától, Nyitrához való közelségük mégis szintén elszlovákosításra ítélte e községek lakosságát. Gerencsért és Alsócsitárt 1974-ben közigazgatásilag Nyitrához csatolták. A faluközösség sorsáról így idegenek, városi hivatalnokok és nem a közösség által választott elöljárók döntöttek. A magyar iskolák sorsa a Nyitrai városatyák kezében volt. E falvakban is bezárták a magyar tannyelvű iskolákat, ami az utolsó stációt jelenti a magyartalanítás keresztútján Felvidéken.

Zsére, Kolon, Gímes és Barslédec falvaknak Gímesen volt és van is a közös alapiskolája. Négyosztályos alapiskolával rendelkezett Zsére, Kolon és Lédec is, de az alapiskolát e falvak gyermekei a négy év után Gímesen folytatták. Zsérén, melynek máig erős a magyar jellege, az utóbbi évtizedekben divatba jött a gyermekek Gímesi alapiskolába való íratása helyett a gyermekek Nyitrára, szlovák iskolába való íratása. Zsérén a magyar tudat megroppantása nem sikerült annyira mint a vízmegi és a hegymegi falvaknál, illetve a csitári hegyek alatti két községnél. A Zsibrice hegy tövében fekvő Zsérén a falu lakossága a szocializmus évei alatt főleg a helyi szövetkezetben és a Zsibrice hegy gyomrát rágó mészbányában, mészfeldolgozóban lelhetett munkára, ami a munkahelyi szlovák nyelv tekintélye mellett sokkalta kevésbé hatott elszlovákosítóan Zsérére, mivel a faluközösség zöme így helyben maradhatott helyben dolgozhatott, nem aprózódott fel a környező szlovák olvasztótégelyekben, Nyitrán, Aranyosmaróton esetleg Pozsonyban. Ám Zsérén is a „divatozás”, a többi falusival szemben előnyt szerezni akarás, fokozatosan a szlovák nyelv felé hajtja a családokat. Azon jelenség felgyorsulása figyelhető meg e faluban, mely az archaikus magyar tájszólásában megrekedt családokat a szlovák nyelv általi polgárosodásra serkenti, készteti. Sokan közülünk úgy tudatosulnak, hogy magyarként a beszélt magyar nyelvükkel már nem képesek kellően megnevezni megfogalmazni a modern élet jelenségeit, amihez erőst hozzájárul az, hogy a szlovák nyelv átnövi átszövi szinte az élet majd minden részét már e vidéken, ha az ember kimozdul a házából a portájáról.

Az emberek az életminőségük javulását, a modern élet nyújtotta előnyökhöz való legjárhatóbb utat a szlovák nyelv átvételében, az azzal való azonosulásban látják. Zsérén a még tapasztalható magyar élet mellett az idei év épp a fentebb említett jelenség miatt okozta a magyar tannyelvű iskola bezárását. Zsérén a templom ormán még magyar felirat hívja a híveket szentmisére. „Jöjjetek hozzám mindnyájan!” – szélesedik a felirat a két karját áldásra táró Jézus szíve alatt.

Meddig értik e harmincas években épült templom homlokzatán ékeskedő feliratát maguk a templom emelői a zsérei hívek? Azon falusiak, kik elei Kodály révén A jó lovas katonának című népdalt adták a magyarságnak? A bédiek, kiknek már több mint kilencven százaléka szlovák, ha még tudatosítják is, hogy magyar felmenőktől származnak, mosolyogva csodálkoznak azon, hogy a zséreiek még ennyire erősen magyarnak tartják magukat, és hogy még a hagyományőrző csoportjuk révén is a fiatalabb bédiek számára már-már megmosolyogtató intenzitással élik meg magyarságukat. Néhány évvel ezelőtt egy bédi fiatal asszonnyal folytatott beszélgetésnek köszönhetően leshettem bele a bédiek mostani elszlovákosult tudatába. Elmondása szerint tudatosítják, hogy Menyhe és Béd lakossága egy elszlovákosító folyamaton kellett keresztülmenjen. A fő elszlovákosító okot maguk a bédiek az ötvenes években bekövetkező szövetkezetesítésben látják. Az addig büszke parasztok – kiket a fiatalasszony a beszámolójában is magyarul, parasztoknak mond annak ellenére, hogy már csupán szlovákul tud – szerinte sosem adták volna fel magyarságukat. Büszke magyar tudatú emberek voltak. A magyar létbe vetett hit ekkor még megrendíthetetlen bennük ősi hagyományaik, önellátó, önfenntartó képességük a falujuk földjével való összenőttségük s keresztény hitük révén. E büszke Bédi és Menyhei parasztoknál az első törést a két falu közti kis település, Szalakusz szlovák béresei, lakosai közül kikerülő szövetkezeti vezetők tették meg.

A szövetkezetekbe behajtott Menyhei és Bédi gazdák néhány hónap leforgása alatt míg megszerveződött a menyhebédszalakuszi szövetkezet, abban a helyzetben találták magukat, hogy a földtelen, gazdálkodáshoz, állattenyésztéshez, takarmányozáshoz keveset értő sokszor nincstelen szlovák béresek kezdtek nekik parancsolni a szövetkezetben és saját földjeiken.

E parasztgazdák gyermekei már sok esetben a városba, Nyitrára kényszerültek munka, iskola után. És elkezdődhetett a már jól ismert előzőkben sokat vázolt asszimilációs folyamat. Mígnem a fentebb taglalt önkényes magyar iskolabezárással is szembesítették a Csehszlovák hivatalok a menyhei és bédi lakosságot, ami a legnagyobb lökés volt e falvak magyarságának a magyartalanítás szakadékának mélye felé…

(Folytatjuk)