2016.12.23.
Csorja Gergely: Nehézségek az oktatásban
Az ún.
Pisa-jelentés eredménye, hogy a magyar iskolások rosszabbul
alkalmazzák tudásukat, rosszabb a szövegértésük, mint az európai
átlagnak. A haldokló balliberális oldal kormányellenes
propagandát akart csinálni a jelentésből. Ezt az évtizedek óta
ismert tényt, hogy a magyar oktatási rendszer nem ad használható
tudást, nehéz a 6 éve hatalmon lévő kormány nyakába varrni.
De tény: nagy a baj. Több szakember véleményét összesítve
pontokba szedtük a hanyatlás okait.
1. Az iskolai rend figyelmen kívül hagyja a tudomány
eredményeit. Példa: évtizedek óta tudjuk, hogy a gyerek
figyelme 10 óra után tartható fenn a legkönnyebben, de akkor
is csak 10-15 percre. Ennek ellenére 8 órakor kezdődik a tanítás
30-45 perces órákkal.
2. A tanárok között
kevés a pedagógiai érzékkel megáldott, elhivatott ember, és
sok az egyéb lehetőség híján tanítónak, tanárnak állt
pedagógus.
3. A tanterv még
mindig a sematikus, egy kaptafára készült feladattípusokat erőlteti.
Nem a gondolkodás fejlesztésén, hanem módszerek begyakorlásán,
sémák rögzítésén van a hangsúly.
4. Bizonyos tudományágak
részterületein értelmetlenül magas elvárások jelennek meg,
miközben egyes területek teljesen kimaradnak a tantervből. Példa:
matematikából más országokban egyetemi szinten tanított mélységben
megjelenő feladatok kerülnek gimnazisták feladatgyűjteményébe,
miközben alapvető ismeretek teljesen kimaradnak a tantervből.
5. A tudás elmélyítése
helyett a felületes, de nagy mennyiségű ismeret elsajátítása
a cél. Példa: a témazáró dolgozatok után az adott kérdés többet
nem jön elő, így a diákokat arra dresszírozzuk, hogy gyorsan,
felületesen tanuljanak, ezt erősíti a számonkérés rendszere
is.
6. Az egyre hangsúlyosabb
interdiszciplináris tudás helyett szigorúan elválasztott, egymással
nem érintkező tudáshalmazokat ültetnek a diák fejébe. Példa:
az irodalom, a történelem, a filozófia, a földrajz tantárgyak
sem időben, sem térben nem érnek össze.
7. Még mindig a
tanulóval szembeni elvárások a hangsúlyosak, ahelyett hogy az
iskolával szembeni elvárásokra koncentrálnánk. A pedagógustársadalomban
széles körben elfogadott nézet, hogy a szülők, a rossz nevelés,
a tévé, a számítógépes játékok, a kormányzat, a kevés pénz,
tehát a környezet tehet arról, hogy rosszabb eredményű diákok
kerülnek ki a kezük alól. Az önvizsgálat és az önkritika
teljes hiánya nyilvánvaló.
8. Egy technikai
alapú társadalomban az iskolában megdöbbentően kevés a
technikai eszköz. Alig van számítógép, gépekkel, különböző
technológiákkal, a mindennapi életünket meghatározó modern
eszközök ismeretét megalapozó felszereléssel alig néhány
iskola rendelkezik.
9. Alapvető tanítási
módszer a diák presszionálása. A valódi motiválás helyett még
mindig a kilátásba helyezett büntetésekkel, emelt hanggal,
beszámoltatási kötelezettséggel fenyegetik a diákokat. A változó
társadalmi környezet miatt ennek a szorongás fokozásán túl
semmilyen eredménye sincs.
10. Rosszul
szervezett és túlbürokratizált az iskolai rendszer.
11. A tanár
feladata a tananyag leadása és nem az elmélyült tudás átadása.
A rendszer azokat a pedagógusokat preferálja, akik leadják az
anyagot. A valódi tanárok semmiféle támogatást sem kapnak a
rendszertől jelentős pluszteljesítményük miatt, így hamar
leszoknak a valódi oktatásról.
12. Túl sok a
padban üldögélős tanóra, és kevés az élményekre támaszkodó
foglalkozás.
13. A számonkérés
statikus tudást követel, holott az egyetemes tudás naponta változik,
a tudomány szinte naponta kérdőjelez meg korábban alapvető
igazságnak gondolt tényeket.
A magasabb követelményeket megfogalmazó iskolákban sem a
minőségi tanárok válogatásával, a tananyag szemléltetésének
színesítésével, a tanítási módszerek fejlesztésével, vagy
a tanításban alkalmazott technikai eszközök minőségének javításával
kívánják elérni a jobb színvonalat, hanem egyszerűen a diákkal
szemben megfogalmazott követelmények növelésével.
Általánosnak
tekinthető az a gyakorlat, hogy a házi feladatok mennyiségének
növelésével kívánják a tudásszintet javítani, illetve a
rosszabb képességű gyerekeket felzárkóztatni. Ez a módszer lényegében
azt jelenti, hogy a tanár az el nem végzett munkát a diákra,
illetve a szülőre hárítja. A házi feladatok mennyiségének növelése,
illetve az a széles körben elterjedt gyakorlat, hogy a diák az
iskolai tantárgyak tudásanyagát csak külön, a szülő által
fizetett tanár segítségével tudja elsajátítani, lényegében
az iskola és a tanár kudarca.
A valódi,
alkalmazható tudás helyett sémára felépített feladattípusok
begyakorlása mellett többnyire az az érv szól, hogy ezzel készítik
fel a gyereket az életre, mert ma már így működnek a bürokratikus
rendszerek.
Ez a gondolkodás
és gyakorlat évtizedek óta jellemző a teljes oktatási
rendszerre. Ennek köszönhető az a közigazgatást és lényegében
az egész magyar életet elárasztó tömeg, mely ma már alig
alkalmas az értelmes munkavégzésre, ezért lehet a teljesen
logikátlan, a hatékonyságot csökkentő rendszereket
fenntartani évtizedek óta. Ezért olyan nehéz bármiféle változtatást
átvinni a rendszereken, például sok esetben ezért nem érvényesül
a kormányzati szándék a közigazgatásban.
A rendszer évtizedek
óta önjáró, és ellenáll mindenféle változtatási szándéknak.
A mai oktatás alig különbözik a nyolcvanas évek oktatásától,
a legtöbb, amit sikerült elérni, hogy az akkor teljes kudarcot
vallott sematikus módszerek helyett (lásd képolvasás és társai)
most újabb, semmivel sem jobb sematikus módszerekkel rongálják
a gyerekek gondolkodási képességét.
A helyzetet tovább
rontja, hogy bizonyos tantárgyak – elsősorban a kémia,
fizika, biológia – ma már meghaladott, a tudomány által régen
megváltoztatott vagy elvetett tudásanyagot közvetít. Nem egy
esetben egyszerűen nem igazak a tananyagban megfogalmazott állítások.
|