| 
               
                2016.02.05.  
              Hogy daloljunk az örömtől... –
              Gondolatok az evangéliumhoz
              
              
              Szent Ferenctől
              származik a mondat, miszerint Isten arra hívott, hogy boldogok
              legyünk, sőt: hogy daloljunk az örömtől – és mi annyira távol
              élünk Szent Ferencnek ettől a megfogalmazásától. Sok
              panaszunk van, jogosan vagy jogtalanul kritizálunk, fájlalunk
              dolgokat, kesergünk, bánkódunk – és hogy ezekben mennyire
              nincs jelen Isten, az a kánai menyegzőről szóló evangéliumi
              beszámolóban egészen fényesen elénk tárul. Jézus a vizet
              borrá változtatta, hogy az ember örömét, boldogságát, ünnepét
              éltesse, táplálja, megmentse. Mert Isten ott van jelen minden
              tiszta emberi örömben, minden ártatlan boldogságban, a dalban,
              a vigasságban, az ünneplésben – és távol van minden
              panaszos szomorkodástól, a kesergéstől, a bizalmatlanságtól,
              az örömtelenségtől és minden sötéten és kilátástalannak
              megélt emberi érzéstől. A vizet borrá változtatta, ez volt Jézus
              első csodája a galileai Kánában, kinyilatkoztatta dicsőségét,
              és tanítványai hittek benne – ebben a Megváltóban hiszünk,
              aki boldogságra örömre hív meg bennünket. 
              Jézus első csodája,
              a víz borrá változtatása egy előkép, az utolsó vacsorán a
              kenyeret a testévé, a bort a vérévé változtatta, majd az
              apostolokra ruházta a hatalmat, hogy ezt cselekedjék a világ végéig.
              A velünk lévő Isten, az Emmanuel az örömünk, a boldogságunk,
              a dalunk legvégső és legteljesebb oka. Szent Romuáld szerint
              Isten az embert nem szenvedésre és gyötrődésre teremtette,
              hanem hogy örüljön. Ez az öröm azonban keresztény öröm
              kell, hogy legyen: a jó lelkiismeret öröme. Ennek belseje nem
              önmagunkban van, nem az a boldogságunk forrása, hogy milyen jók
              vagyunk, vagy milyen remek dolgokat tudunk megtenni, a
              lelkiismeretünk öröme az Isten szentsége, az Ő jelenléte az
              életünkben, az Isten közelsége, az, hogy Istennel minden
              utunkon találkozhatunk, Isten szeretete tölti be az életünket,
              a lelkünket – ez az örömünk, boldogságunk, ami bennünket
              is személy szerint megváltoztat, átváltoztat. 
              
               Mária szolgálóknak mondott szavai nemcsak mély értelműek,
              hanem egészen élőek – nekünk szólnak: tegyetek meg mindent,
              amit csak mond. Ha a bibliai szolgákhoz hasonlóan csendben sikerül
              engedelmeskednünk és megtenni mindent, amit csak Jézus mond, ha
              meg tudjuk tölteni életünk kőkorsóit az ő tanításának életet
              adó vizével, akkor Jézus bennünket is átváltoztat, a személyünket,
              szavainkat, gondolatainkat, tetteiket, belső rezdüléseinket,
              kereszthordozásunkat megváltoztatja, átváltoztatja: tisztasággá,
              örömmé, békévé, életszentséggé, csönddé, szeretetté,
              egyszóval Önmagává. Simone Weil többször mondta, hogy ő
              egyszerűen észreveszi, ha egy ember szívében ott él az Isten.
              Nem, amikor az Istenről beszél, hanem amikor a földi dolgokról
              szól – észrevevődik hogy a szívében ott él-e az isteni
              szeretet lángja. A mi szavainkból, leghétköznapibb beszédünkből
              is kiderül, hogy ott él-e szívünkben az Isten, vagy sem. Ha
              van bennünk öröm, ha van bennünk tisztaság, ha Ő önmagává
              változtatott bennünket, az érezhető. Ahogyan a násznagy észrevette
              a bor és a bor közti különbséget, úgy van különbség az
              ember és az átváltoztatott ember között. 
              
               
               
              Pék Sándor 
              Erdely.ma
              |