|
 2016.02.12.
Igyekszem, Isten nevében
Fekete István füveskönyve
Különleges könyvet
tart kezében az olvasó. Mégpedig Fekete István legszebb
mondatainak, leginkább időt álló gondolatainak gyűjteményét.
Bányász István több mint ötven kötetből válogatta össze
azokat az idézeteket, amelyekben a szerző önmagával vívódva,
gyakran melankolikus hangon, bölcsen vall önmagáról és a világról.
Fekete Istvánnak alapvető élménye a természetben megtalált
harmónia, ezt a harmóniát kereste aztán az élet minden területén,
s gyakran megrázó őszinteséggel ír annak hiányáról.
Megismerhetjük gondolatait a születésről és az elmúlásról,
múltról és jövendőről, a háború borzalmairól, barangolásokról,
vidám magányról, az évszakok változásáról, Istenről. S
miközben elmélkedik, emlékezik is, és az idézetekből
kibontakozik egy ember élete a maga minden szépségével és
nyomorúságával a gyermekkortól az öregségig.
A
Somogy megyei Göllén született 1900. január 25-én, a dombóvári
származású Fekete Árpád kántortanító és Sipos Anna első
gyermekeként. Életének legfogékonyabb korszakát, első tíz
évét töltötte szülőfalujában, s ez meghatározta későbbi
életét is. Itt szerette meg a természetet, a növényeket, az
állatokat és a falu egyszerű, de értékes embereit, ahogy azt
életrajzi regényében, a Ballagó időben is olvashatjuk. De itt
került kapcsolatba a vallással is, mély istenhitének köszönhetően
élete legnehezebb korszakaiban is a Teremtőben talált vigaszt.
A faluban ismerhette meg élete első Matula bácsiját, Puska
András uradalmi csősz személyében, akitől sokat tanult a természetről
és az időjóslásról. Az ő beceneve valóban Matula volt. Az
elemi iskolát Göllén kezdte, de már Kaposváron fejezte be,
mert családja a gyermekek továbbtaníttatása miatt a városba költözött.
Fekete Istvánnak három húga volt: Ilona, Katalin és Anna.
Kaposváron végezte el a polgári, majd a felső kereskedelmi
iskolát is. A polgáriban tanára, Vajthó Jenő felfigyelt diákjára,
és egy alkalommal a következőt mondta: „Egy jó tollú van köztetek,
a Fekete Pista!” 1917-ben a Zászlónk című cserkészlapban
jelent meg első verse. Katonai szolgálatra is Kaposvárra vonult
be. Azután elvégzett egy tartalékos tiszti iskolát és nyolc
évig katonáskodott. Mint katona iratkozott be aztán a debreceni
Gazdasági Akadémiára, ahonnan 1925-ben átkérette magát Óvárra,
és ott fejezte be az akadémiát. 1926-ban végleg leszerelt, és
a Baranya megyei Bakócára került segédtisztnek. Ott ismerte
meg feleségét, Piller Edithet, akivel 1929-ben kötöttek házasságot.
Ezután Ajkára költöztek, ahol 12 évig vezető gazdatiszt lett
Nierse Ferenc birtokán. 1930-ban e településen született Edith
nevű lánya, 1932-ben pedig István nevű fia. Írói munkássága
is Ajkán bontakozott ki. 1936-ban a Gárdonyi Géza Társaság
regénypályázatán A koppányi aga testamentuma című történelmi
regényével futott be, amely 1937-ben meg is jelenhetett. Két évvel
később a Zsellérek című regényével kiérdemelte az Egyetemi
Nyomda Nagydíját. Elbeszéléseit a Herczeg Ferenc szerkesztette
Új Idők, vadásztörténeteit pedig Kittenberger Kálmán vadászlapja,
a Nimród közölte. Ajkát 1942-ben hagyta el, családjával
Budapestre költözött. A Földművelési Minisztériumban
helyezkedett el. 1948-ban a minisztériumból eltávolították.
Elsősorban a Zsellérek, másodsorban mély vallásossága miatt.
1953-ig nem volt állandó munkája. Uszálykísérőként
dolgozott a Dunán. Egyedül az Új Ember katolikus hetilaptól
kapott írásaiért némi honoráriumot. 1953-tól Kunszentmártonban
tanított egy halászmester képző iskolában. Itt írta meg a
Halászat című tankönyvét. 1958-tól a Kis-Balatonnál
helyezkedett el, ahol a Tüskevár című ifjúsági regényén is
dolgozott. 1960-ban nyugállományba vonult, és 1970-ben bekövetkezett
haláláig még tíz könyve jelent meg. A halála után megjelent
könyvekkel együtt közel félszáz művét olvashatjuk. Jókai
után a legnépszerűbb magyar írónak tartják. Könyvein nemzedékek
nőttek fel. Nemcsak író, ifjúsági író, de költő is volt.
Eddig 168 versét ismerjük. Írt forgatókönyveket, színdarabokat,
mezőgazdasági, halászati és vadászati szakíróként is számon
tartják. 1970. június 23-án hajnali fél háromkor hunyt el. Először
a Farkasréti temetőben búcsúztatták június 25-én. És már
elmúlt tíz éve, hogy a szülőfalu, Gölle temetőjébe végleg
hazatért. Könyveit az orosztól a németen, az angolon és az
eszperantón át a vietnamiig mintegy tizenkét nyelvre fordították
le. Több művét pedig megfilmesítették, amelyek közül a
legismertebb természetesen a Tüskevár.
A kötet Múlt tüzei fejezetéből idézünk: igyekszem,
Isten nevében, és tudom, hogy az nem bűn, hogy én lélekben
soha nem leszek öreg, s szakállam a földet verheti, én a
Mester Pisti maradok, aki megsirattam a holt kisfecskét,
keresztet állítottam az öreg Bodrinak. Lelkemben mindig a jóság
fehér madara fészkelt, és Azok várnak – holnap vagy húsz év
múlva –, akik szeretetükben és boldogságukban
hallhatatlanok. Fekete István egész életében nyíltan
vallotta istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását.
1950-ben, a Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, a II. ker.
Tárogató út 77. alatti, volt Rajnai-Tömöry villában található
lakásába befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend „kápolnáját”.
Az egykori Szajkó, ma Szerb Antal utca és a Tárogató út sarkán
lévő Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat,
hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus
Szíve-kápolna mai napig a villában található. S hogy mit írt
Fekete István az iskoláról, a nevelésről: ha most a
moziban, vagy a tv-ben látok néha egy-egy tantermet, a szűk
padok helyett a kényelmes asztalokat, a kis ablakok helyett a
nagy, jól szellőztethető ablakokat, az oktató, beszélő, értelmes
filmeket, szinte nehéz elképzelni, hogy a teremben nem csupa
jeles tanuló ül. Jó lenne ezeket a régi, falusi, téglás,
vagy földes iskolákat, a még késő ősszel is sok mezítlábas
gyereket, a tanító foltos nadrágját s a pusztáról bejáró
gyerekek egy kis karéj kukoricakenyér ebédjét megmutatni a mai
elkényeztetett csemetéknek, bár talán el sem hinnék, hogy
ilyen is volt, s amit látnak, az nem propaganda. Tudja, hogy
az igazi nevelés nem attól függ, hogy mennyire modern egy
iskola, hanem a tanítók felkészültségétől.
Fekete István mindig is szeretett vadászni, szerette az
állatokat, így a kutyákat is. Fekete István nagy gondot fordított
a kutyák lelki világának pontos ábrázolására, ami nagy tudásról,
elmélyült ismeretekről tanúskodik. A művekben minden kutya
egyéniség, akinek jól elkülönülő jelleme van. Bogáncsnál
szembetűnnek az erős ösztönök meg az intelligencia, ami lehetővé
teszi a nevelést. Ennek köszönhető, hogy Bogáncsot nem tudják
megmérgezni. Az író elmélyült ismereteiről tanúskodik a regény
cirkuszban játszódó része is: gondoljunk csak Bogáncsnak a többi
állathoz fűződő viszonyára, ezek sorában különösen a
kutya és a majom kapcsolata érdekes. Ahol nem a kutyáról van
szó, ott hűséges társaink ott is fontos üzenetek hordozói -
gondoljunk csak a Kele vagy a Hu című regényekre. Többek között
a világról alkotott gondolatait is velük „mondatja el"
az író. Árnyaltan ábrázolja a kutya és az ember viszonyát,
így például bizonyára sokak számára ismerős a jelenet a Vuk
című regényből, amikor az ítéletidő elől a vadászkutyákat
beengedi, a komondort azonban visszaparancsolja a gazda - hiszen
valakinek a házat is őrizni kell...
Az író nemcsak az állatvilágot képes szóra bírni,
hanem mindazt, ami a lehető legtágabb értelemben a környezetet
jelenti. Hatásosan érzékeltetve ezzel, hogy semmi nem áll önmagában,
azaz minden, ami van, a létezés összefüggésrendszerének része.
Tündéri, és nem mágikus a világképe, hiszen varázslat
helyett éppen hogy a valóság teljességének bemutatására törekedett
„az anyag és a lélek szép harmóniájá”-ban. Nála nem kizökken
az Idő, hanem azokat a pillanatokat jeleníti meg, amelyeket az
eltompult érzékszervű városi ember nem láthat. A Fekete István
által „élő víziók”-nak nevezett látomások éppen ezért,
és nem a boszorkányosságuk miatt csodálatosak. Mintha
tisztulna a szem és élesedne a hallás, melyek hatására a létezés
addig észre sem vett jelzései immáron értelmezhető és emberi
nyelvre fordítható üzenetekké válnának. Az évszakok a
kalendáriumok illusztrációiként tűnnek fel a hónapsoroló
elbeszélésekben. Az író – a régi nyomatkészítőkhöz
hasonlóan – a közérthetőség miatt szükségszerűen
antropomorfizál, amikor a természet folyton változó díszletei
között a hónapokat olyan nők és férfiak képében lépteti
színre, akiknek jelmeze, viselkedése és beszéde egyaránt a lényegüket
jeleníti meg. A találkozások színhelye az erdő, mely látványosan
érzékelteti a természet változását. Ezekben a helyenként
kifejezetten áhítatos lírai elbeszélésekben szinte organikus
templomot alkotnak a fák, ahol a megkonduló harangvirágok
„mintha az egész világot hívták volna az erdei Csend és Béke
ünnepére”. Így ír ebben a kötetben: az erdőt nem a vadászatért,
a vadászatot viszont az erdőért szeretem. Az erdő beszélt
hozzám, mert az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen,
kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük,
ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait,
s a sok színt, a hangot, az állatok mozgását, életrendjét,
természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit.
Csak ez a tudás hozza közel az embert az erdőhöz, és ha ilyen
jó barátságban vannak, akkor aztán szívesen veszik egymást.
Fekete István első elbeszélései a magyar vadászok
neves folyóiratában, a Nimródban láttak napvilágot. Ennek főszerkesztője,
Kittenberger Kálmán fedezte fel, és éppen úgy írásra
biztatta az ajkai munkájával elégedetlen gazdatisztet, mint a másik
két vadászbarát, az író Csathó Kálmán és a kritikus Láng
Rezső. Ők hárman meghatározó szerepet játszottak Fekete István
első elbeszéléskötetének összeállításában és
megjelentetésében. Az Öreg utakon írásai 1934 és 1938 között
készültek. Elbeszélésmódjukat alapvetően az első személyű
történetmondás jellemzi, és az anekdotikus hagyománynak
megfelelően, többnyire a visszaemlékezés áll a középpontban.
A múlt panoptikumából különös alakok: ismerős vadőrök,
barátok és rokonok elevenednek meg. Központi témájuk a vadászat,
mégis csak elvétve szólnak kapitális vadak elejtéséről.
Elbeszélőjük hazai környezetben is küzdhetne vaddisznóval,
farkassal, esetleg medvével, de Fekete István nem a romantikus
élethalálharcot kívánta ábrázolni. Mindenekelőtt azért,
mert vadászíróként nem érdekelte a kitalált történetek valóságosnak
tetsző előadása. Vadászni ugyanis nem a küzdelem, hanem a
kikapcsolódás és megtisztulás reményével járt. Természetesen
nem vetette meg az érmes trófeát, de nem esett kétségbe, ha
fegyvere használatlan maradt. Ezért aztán e vadászelbeszélésekben
a puska jobbára csupán ürügy arra, hogy szerzőjük a természetbe
invitálja olvasóit. Alapállása a szemlélődés, mely nyitott
minden megnyilvánulásra. Ennek a gyermeki – nem naiv, hanem érdek
nélküli – rácsodálkozásnak a képessége, majd pedig az élmény
roppant kifejező tolmácsolása tesz XX. századi magyar irodalom
jelentős írójává Fekete Istvánt. Kell, hogy az erdők
egy-egy vadja felett az elérhetetlenség köde szálljon, mert ha
mindent elérnénk, miért járnánk az erdőket? Miről szőnénk
álmainkat, és mit mesélnénk el fiainknak? Amelyiknek agancsa a
falon függ: azt megmutathatjuk. De amelyik odakünn marad, az
lesz majd a téma az öregség hamuba hulló estéin. Amikor már
csak az emlékek tarlóját járjuk és elmondjuk: – Hej, fiam,
ha én azt a bakot akkor meglőhettem volna! – írja Fekete
István, majd hozzáteszi: az erdők világában nem ismerik
azt a szót, hogy szeretem, vagy nem szeretem. Az erdők és mezők
világában nem ettek a tudás fájáról, és csak azt mondják,
hogy: van, és azt tudják, hogy: nincs. Ami van: az van, és ami
nincs: az nincs – s ezzel vége. Az önmegtartóztatás és a böjt
nem a szomorúság ideje, mert akkor már új életek zsendülnek,
vágyak csíráznak, melyekre vigyázni kell a megvető féltő
gondjával. Az aratás nem pusztítás, és nem minden gyom,
aminek gyom külsőt adott a természet. Emlékezzél, vadásztestvérem,
és hints a homlokodra hamut, ha oktalanul megkínoztad vagy
elpusztítottad az Istennek egy-egy teremtményét. Akkor talán
jobban vigyázol az Úr elkövetkezendő esztendejében.
Fekete István röviddel a halála előtt fejezte be megindító
önéletrajzi regényét, a Ballagó időt, amely Somogy megyében
eltöltött gyermek- és ifjúkorát eleveníti fel. Az egymást követő,
hol derűs, hol borongós emlékek segítségével a szerző
elvezeti az olvasót különös hangulatokkal teli írói világába,
beavat megérzéseibe, legbensőbb titkaiba. A regény egyúttal fénykép
mindazokról, akik a gyermek Fekete István személyiségét, világképét
formálták. Ebből tudjuk, hogy szerinte a csillagok nem tartják
számon az embereket, és alig tartják számon az eseményeket.
Az évek örömmel jönnek, ha jót hozhatnak, és zord kegyetlenséggel
szórják el romlott terhüket, ha az van rájuk bízva. Az évek
utak, melyeket végig kell járni, az évek az életet hozzák, és
az elmúlást viszik foszló tarisznyájukban.
Szinte mindenki ismeri a Tüskevárt, ha nem is olvasta, látta
a filmet. Az ötvenes években, az intézményesült illúziók és
hazugságok, a délibábok és lázálmok korában Fekete István
olyan regényben igyekezett hatásosan kifejteni a felfogását,
amely a valóság tudomásulvételére ösztönözi az ifjúságot.
S ez a valóság sokszor kiábrándító és kegyetlen. Ennek
tudomásulvétele azonban előfeltétele annak, hogy a leendő
felnőttek önmagukra és egymásra találhassanak, hiszen biztos
önismeret és őszinte emberi kapcsolatok nélkül reménytelen a
helytállás. Saját magukra és a környezetükre egyaránt rá
kell nyílni a szemüknek. A realitás ismerete mindig is létkérdés,
a Tüskevár papírra vetésének idején mindez hatványozottan
erősödhetett fel az értő olvasók számára. A „valóság”
kulcsszó a regényben. Fekete István nem hagyja szó nélkül a
jelen bosszantó jelenségeit. A fiúk tanévvégi izgalmait látó
István bácsi szerint „amit ezektől a szerencsétlenektől (az
iskolában) mostanában követelnek, sok lenne egy ökörnek
is”. Ugyancsak ő mérgelődik az „ostoba rendelet”-ek
miatt, melyek megnehezítik a mezőgazdaságban dolgozók amúgy
sem könnyű életét. Mindennek kimondása 1956 nyarán-kora őszén
már nem különösebb bátorság, de ifjúsági regényben történő
hangoztatásuk kétségtelenül jelzi az illúziókkal való
mihamarabbi leszámolás sürgető fontosságát. Ellenben annál
egyértelműbb állásfoglalás Tutajos egyik álmának leírása.
Mikor a leégett hátú fiú egy délután elalszik a nagybátyja
házában, azt álmodja, hogy a törökökkel csatázik a Tüskevár
falain. „Gyula abba a korba álmodta vissza magát, amikor még
használatos volt az íj, de már szólt a puska is, a marakodó
emberiség nagyobb gyönyörűségére és sokkal nagyobb nyomorúságára.
Ezt a nyomorúságot már tudták akkor is, és azt hitték akkor
is, a sebeket csak újabb sebekkel, s a puskákat csak újabb puskákkal
lehet megszüntetni.” A következő idézet – különösen az
eddig elmondottak tükrében – ugyancsak félreérthetetlen utalás.
Annál az epizódnál olvasható, amikor Tutajos és nagybátyja
egy „szabadságos vonat”-on utazik le a Kisbalatonhoz. A vasúti
kocsiból láthatták, hogy „a kivilágított állomásokon
emberek álltak, kendős asszonyok, és Gyulának jó érzés volt
így elrohanni emberek előtt, akik állnak és maradnak. Ez az érzés
azonban csak egy-egy pillanat volt, mert újra szabad mezők jöttek,
csillagos ég, melyet a mozdony szikrái vonalaztak be múló vörös
csíkokkal”. E „vörös” jelző nincs benne a regény
fennmaradt kéziratában! Utóbb került a szövegbe, mégpedig
– 1962-ben. A regény első három kiadása még a kézirat
szerint hagyta el a nyomdát, azonban a negyedikbe valaki
belecsempészte a jelzett szót.
|
