vissza a főoldalra

 2016.02.12. 

Csurka István: Hamis világképek százada

Ebben az állandó visszavonulásban, a tovarisozásban és a karlendítésben Versailles egyre kétségtelenebb dekadenciába süllyedő haszonélvezői éppen azt nem voltak hajlandók elismerni, hogy háborút ugyan nyertek Amerika segítségével, de a békét elvesztették, és létfontosságú európai államok és eszmék – nemzeti érzés – tönkretételével egész Európa sírját ássák.

A XX. század a hamis világképek százada lett. A marxista történelemhamisítás, amely úgyszólván függetlenné vált névadójának, Marxnak közgazdasági és filozófiai értékeitől, noha a rá való hivatkozások, különösen Oroszországban mindent elborítottak, a történelemhamisítás alapesetévé fejlődött. A forradalom győzelme után a világ legnagyobb területű államának, hadseregének, elnyomó gépezetének minden eszközével, a Gulag szigetcsoport mindent megsemmisítő és kínzó táborának minden kegyetlenségével terjesztették a marxizmus–leninizmus végletesen hamis világképét.

A hamis világképet százmilliók agyába nyomták bele, ennek a történelemhamisításnak a hatása még ma is tart. Leleplezésére Nyugaton nem fordítottak elég figyelmet, sőt úgynevezett demokráciákban még olyanok is mentegetik, akik nem a KGB vagy utódszervezete megbízásából teszik ezt. Szovjetbarátnak, marxistának lenni ma is bocsánatos bűn, netán erény vagy kiváltság. A nyugati értelmiség a legsötétebb rabévekben is számtalan hódoló utazó nagykövetet küldött Moszkvába, és a második világháború után a kommunista pártoknak mind Olasz-, mind Franciaországban szikra híján sikerült átvenniük a hatalmat, mégpedig választás útján.

1931-ben, az akkor már 75 éves és kissé szenilis George Bernard Shaw, a világszerte sikerrel játszott drámaíró Moszkvába látogatott és Sztalint „tovaris”- nak szólította. Ezen a nyugati polgári sajtó megrökönyödött, Márai Sándor pedig így számolt be róla az Újság hasábjain. …Shaw tovarisnak szólította Sztalint, s ez persze fáj, de ne feledjük el, hogy vezérének vallotta Mussolinit is, akit római üdvözléssel (karlendítés – Cs. I.) köszöntött, mint ezt a képecske megörökítette. Mindez elsősorban nagy zavarodottságról tanúskodik. A nyugati világ, amely még nem tudja, hogy maga is hamis világkép bűvöletében él, hol ellenszenvvel, hol barátsággal nézi a kialakuló hamis világképeket, különösen azokat, amelyek mögött erős hatalom áll.

A hamis világképek egymással szemben alakultak ki. A marxizmus–leninizmus nagy országa szemben állónak hirdette magát a liberális nagytőke, a kizsákmányolás világával, a szocializmus egész világon való győzelméért küzdött, mégpedig a dolgozó nép és elsősorban a munkásosztály nevében. Hitler nemzetiszocializmusa antibolsevista háborút hirdetett, de szemben állt a plutokrata, zsidó Nyugattal is, és a faj mítoszát, a germán felsőbbrendűséget hirdette, mígnem a nyugati demokráciák országai és az USA a képtelenül igazságtalan és nemzeteket tönkretevő versailles-i rendszer létrehozása után is, minden önkritikát nélkülözve demokráciának és a szabadság letéteményeseinek hirdették és adták el magukat. A Nyugat demokratikus hagyományára, viszonylagos jólétére és szabadságára hivatkozva a döntőbíró szerepét sajátította ki magának, de ehhez Versailles után sem jogosultsága, sem pedig ereje nem volt. A nyugati hatalmak, hogy a maguk belső status quóját megőrizzék, állandóan visszavonultak. Ebben az állandó visszavonulásban, a tovarisozásban és a karlendítésben Versailles egyre kétségtelenebb dekadenciába süllyedő haszonélvezői éppen azt nem voltak hajlandók elismerni, hogy háborút ugyan nyertek Amerika segítségével, de a békét elvesztették, és létfontosságú európai államok és eszmék – nemzeti érzés – tönkretételével egész Európa sírját ássák A Nyugat csak akkor felelt volna meg a saját maga által hirdetett világkép alapkövetelményeinek, ha maga látja be, hogy Versailles tarthatatlan. S hogy a nácizmus, a bolsevizmus és a már önmaga ellentétébe fordult liberalizmus egymást feltételező, létrehozó rendszerek.

De ez nem történt meg, ellenkezőleg. A rossz béke revíziója a legnagyobb vesztesek ügye lett és szükségszerűen eltorzult. A rend, az igazságosság egyre kisebb területeken érvényesült. A népek önrendelkezését, a wilsoni elvet éppen azok a nemzetek nem tartották be, amelyek a kedvezményezettjei voltak az átrendezésnek.

Miközben a híres angol író hol a karját lendíti Rómában, a Ducét üdvözölve, hol a véreskezű Sztalint szólítja tovarisnak, több komoly gondolkodó, mint Spengler és Jose Ortega y Gasset rálátást teremt a nyugati kultúra romlására, a tömegember uralmára, arra az értékzavarra, amit Shaw kalimpálása is jelez. A magyarság köreiben Szabó Dezső az Egész látóhatár sorozatában együtt beszél a magyarságot fenyegető germán és zsidó veszedelemről, Németh László pedig szinte könyörögve kérleli az értelmiséget a minőség forradalmának elkezdésére, és a kapitalizmus és szocializmus között gondolatban megnyitja a harmadik út mezsgyéjét.

Hiába: a versailles-i rendszer minden önkritika nélkül halad végzete, a második világháború felé. Amerikában a kahal hatalma minden korábbit felülmúl. Az USA az első világháborúban is a zsidó bankárok nyomására lépett ki a „splendid isolation”, az elkülönülés elvéből és gyakorlatából, s nyeri meg a nyugati hatalmak számára a világháborút anyagi fölényével, szállításaival, mígnem a másodikba az elnököt minden korábbinál jobban körülfogó Wartburgok, Morgenthauk hatására lép be és dönti el – a szovjet javára. Amerika a saját érdekeiért csak a távol-keleti fronton harcolt Japán ellen, s annak a háborúnak a végére borzalmas pontot az atombombák ledobásával tett.

Hitler 1933-ban került hatalomra választás útján, amelyet csak kis különbséggel nyert meg a kommunistákkal szemben, s előtte Németországban éppen a borzalmas béke következtében éheztek az emberek. A németeket mint nemzetet is megalázták a győztesek, és a háborús jóvátétel csikaró csavarjait embertelenül csavarták. Nem kellett éles szem ebben a csikarásban észrevenni a kahalt, a szellemet, amely a nem közéje tartozó embert, különösen a legyőzöttet és a földön fekvőt nem tekinti emberi lénynek. Ugyanaz a düh és elpusztítási vágy jelent meg Németország és szövetségesei ellen, mint annak idején a cár és a cárizmus ellen. Oroszországban polgárháború tombolt, üldözték és gyilkolták az arisztokráciát, a burzsoáziát, később a tehetős parasztot is, a bolsevik vezetés túlnyomó többsége zsidókból állt, de a Nyugat, az egyetlen lehetséges ellenerő, Németország szétszedésén és földre küldésén fáradozott. Ausztriában és Németországban kommunista, zsidó forradalom készülődött, Magyarországon tombolt a proletárdiktatúra, színtiszta zsidó vezetés alatt. A Nyugat azonban francia követelésre Ausztria–Magyarország feldarabolásán ügyködött.

(2004)