vissza a főoldalra

 2016.02.19. 

1945-ben meglőtt egy magyargyűlő Késmárkon

Liftesfiúból országszerte ismert karnagy, zenei rendező

Bolba Lajos karmester, zenei rendező, a Spinto Operatársulat karnagya 1931-ben született Késmárkon. A Magyar Rádió Szórakoztatózenei Osztályának egykori vezetője, számtalan könnyűzenei műsor (mint a Tessék választani!, a Made in Hungary, a Slágerbarátság), valamint hanglemezek, filmek, színdarabok zenei rendezője az 1960-as évek óta. Pozsonyban cseh, német, szlovák és magyar nyelvű iskolába is járt. Mikor a második világháború alatt iskoláját lebombázták, Újtátrafüredre került, ahol liftesfiúként dolgozott. 1945-ben Magyarországra települt, a Berzsenyi Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Itt fedezték fel zenei tehetségét, s ösztönözték, hogy a Zeneakadémián tanuljon tovább. Ott karvezetésből szerzett diplomát. Majd egy másik intézményben ének, valamint szlovák nyelv és irodalom szakos tanárként végzett. Az egyetemi évek után tanárként dolgozott a Margit Gimnáziumban, majd az Erzsébet téri Kultúrház igazgatója lett. 1959-ben a Magyar Rádió könnyűzenei szerkesztőségéhez került. Hamarosan a Magyar Rádió Szórakoztatózenei Osztályát vezette. Ő hozta létre a számos hanglemezen, fesztiválokon, rádió- és televízióműsorokban rendszeresen közreműködő 14 tagú énekegyüttest, a Harmónia vokált. Évtizedeken át szerkesztette a Magyar Rádió könnyűzenei bemutatóit és hangversenyeit. Az 1960 és 1990 között évente megrendezett nagyszabású Tessék választani és a Made in Hungary című rendezvények a legjelentősebb bemutatói voltak a magyar könnyűzenei újdonságoknak. Zenei rendezője, szerkesztője volt a Magyar Televízió táncdalfesztiváljainak. 1986-ban a Magyar Rádió az ő kezdeményezésére alapította meg az eMeRTon-díjat, a magyar könnyűzenei szerzők és előadók méltó megbecsülésének céljából. Munkásságát többször is jutalmazták nívódíjjal. 20 éven át a József Attila Színház karnagya, majd 23 évig a Madách Színház, a Nemzeti Színház, az Irodalmi Színpad és a Városmajori Színház munkatársa volt. Munkásságát többször is jutalmazták nívódíjjal. 20 éven át a József Attila Színház karnagya, majd 23 évig a Madách Színház, a Nemzeti Színház, az Irodalmi Színpad és a Városmajori Színház munkatársa volt. A 2000-es évektől a budapesti Felvonulási téren megrendezett Borfalu rendezvénysorozat szervezője és programigazgatója. A Magyar Rádió többszörös nívódíjasa, 2006-ban eMeRTon Életműdíjat kapott.

Pályám elején nagyon sok operaénekessel dolgoztam együtt az ’50-es években, szinte csak klasszikusokat dirigáltam

 Bolba Lajos nevét legtöbben a könnyűzenével hozzák összefüggésbe, most mégis egy operatársulat karnagya. Nincs ebben valami ellentmondás?

 – Nincs ebben semmilyen ellentmondás, hiszen a képzett könnyűzenészek Zeneakadémiát végeztek. Én is karvezetésből, oboa szakon és ütőhangszereken szereztem diplomát. S bizony pályám elején, az ’50-es években nagyon sok operaénekessel – például Simándy Józseffel, Komlóssy Erzsébettel – dolgoztam együtt, és szinte csak klasszikusokat dirigáltam. Pozsonyban is felléptünk velük, ahol nívódíjat kaptunk. A könnyűzene ott jön képbe, hogy amikor a Rádió meghívott zenei szerkesztőnek – később lettem a Szórakoztatózenei Osztály vezetője –, akkor az intézménynek könnyűzenére volt szüksége, ezért oda osztottak be. Nem bántam meg, mert azért ismertem a könnyűzenét is. Eleinte azokat a dalokat szerkesztettem be a műsorokba, melyeket még gyerekkoromból ismertem. Tehát a ’20-as, ’30-as évek dalait. Olyan sikerem lett vele, hogy zsákszámra kaptam a leveleket. Ez egy nagyon kínos ügy volt, hiszen fiatalon odakerültem egy olyan helyre, ahol idősebb híres emberek is dolgoztak, így Fényes Szabolcs, Bágya András. Azt találtam ki, hogy ne legyenek rám irigyek, hogy főnökömtől kértem elég sok pénzt ahhoz, hogy az idősebb kollégákat ellássam annyi munkával, hogy ne foglalkozzanak vele, hogy én mint fiatal titán vagyok a vezetőjük. Ki is találtam műsorokat direkt az idősebb zeneszerzők műveinek bemutatására. Úgyhogy végül mindegyikkel barátságba keveredtem. Ez volt a kezdet.

 Másként kell betanítani egy operát, mint például a Macskákat?  

– 25 évig dirigáltam a Macskákat… De nem kerülöm ki a kérdésére a választ. Lehet, hogy közhelyszerűen hangzik, de tény, hogy van jó és van rossz zene. A Rádióban is az volt a feladatom, hogy a jó zenét vegyük föl, és a rosszat adjuk vissza. Emellett nagyon sok műsort készítettem, amihez volt egy nagyon jó közeg, a Pagoda, ahol színészekkel, szerzőkkel, írókkal találkoztam. A velük folytatott beszélgetések közben százféle ötletem támadt, melyeket feljegyeztem. 100 műsorom volt egy héten. Nagyon sokat dolgoztam, de megérte. Szerettem, amit csinálok, nekem ez játék volt.

 Az ávósnak kellett a lakás, ezért kitelepítettek

 Játék volt egy olyan korszakban, a pártállam idején, ahol, végig úgy dolgozott a Rádiónál és a Televíziónál, hogy nem volt az MSZMP tagja. Ez akkor ritkaságszámba ment. Hogy tudta ezt megúszni?

 – Ehhez vissza kell menni az időben, mégpedig 1951-be. Akkor végeztem a Zeneakadémián, és akkor telepítettek ki a József Attila utcai lakásomból, mely a mai Erzsébet térre nézett.

 Mi volt a „bűne”?

 – Bűnöm? Nekem? Semmi. Egy ávós szemet vetett a lakásomra. Éjszaka megállt egy teherautó a ház előtt, felpakoltak és kitelepítettek Kálkápolnára. Ott a harmadik napon beosztottak egy cséplőgép mellé. Reggel háromtól este kilencig fél órás ebédszünettel kellett dolgoznom. A cséplés igen kutya meló. Sok fizikai munkát végeztem, de ez volt a legszörnyűbb. A törek beette magát a bőröm alá. Akkor még nem voltak elevátorok. Vetésforgóban dolgoztunk, úgyhogy egyik nap szalmáztunk, másik nap törekeztünk, harmadnap zsákoltunk, negyedik nap „etettük” a gépet. Háromnegyed évet dolgoztam így, majd végül megjött a felmentésem, így hazajöhettem. Szüleimnél várt a katonai behívó. Tehát arra is gondolt az ávós, aki elorozta a lakásomat, hogy ha már nem vagyok kitelepítve, akkor legyek katona. A katonaságot csak úgy lehetett megúszni, ha tanult valaki. Ezért beszaladtam a Pedagógiai Főiskolába, a Cukor utcába, ahol ismerős zenetanárok voltak. Megkértem őket, vegyenek föl, bár év közben voltunk. Megígérték, hogy fölvesznek. Az ének-zene nem volt kérdés, viszont a másik már igen. Igen, de az a testneveléssel van párosítva. Én meg örök életemben fel voltam mentve tornából a billentyűzavaros szívem miatt. Akkor legyen szlovák a párosítás. Úgyhogy olyan diplomám van, ami senkinek nincsen az országban. Ének-zene, illetve szlovák nyelv és irodalom szakos tanár vagyok. A főiskola elvégzése után beosztottak a szlovák tanítóképzőbe – a mai Szent Margit Gimnázium épületébe – szlovák irodalom és nyelvtanárnak. De nem igazán szerettem a szlovákokat, sem a szlovák nyelvet. Egy hét után otthagytam. Azért is, mert az igazgató, egy kibírhatatlan ember volt. Amikor otthagytam az iskolát, az V. kerületben, az Erzsébet téri kultúrház vezetésére kértek fel. Ott dolgoztam egészen 1957-ig. A kultúrházat lebontották. Azután elmentem a Szemere utcai iskolába éneket tanítani. Az akkori alaptanterv előírta az iskoláknak, hogy vezessék be a politechnikai oktatást. Az igazgatóm arra kért, hogy végezzem ezt a munkát is. Kérésére elvállaltam, de nem szívesen. Egy hét továbbképző után elkezdtem tanítani az ének mellett a politechnikát is a Szemere utcában. Olyan jól ment a politechnika oktatása, hogy az országból nagyon sok ember, legalább 30 nézte minden órámat, mert az Oktatási Minisztérium odaszervezte őket. Egy nap bent vagyok az irodában, Kulcsár Sándor, az igazgató felveszi a telefont, rám néz, sápadtan kérdezte: mit akar tőled a Rádió személyzeti osztálya. Ökrösné volt a vonal túlsó oldalán, s megkért, jöjjek be azonnal a Rádióba. Mondtam neki, most nem tudok, mert kezdődik az órám, de 14 órára ott leszek. Megtartottam 10-től a bemutató tanítást, megvolt a kiértékelés is. Jelen volt az oktatási osztály vezetője a minisztériumból. Óra végén odajött hozzám, és kérte, hogy menjek fel hozzá a minisztériumba megbeszélésre. Onnan meg majd átmehetek a Rádióba. „Lajos azt szeretnénk, ha elvállalnád az országos instruktori állást a politechnikával kapcsolatban. Kétszeresen kiemelt tanári fizetésed lenne, 1740 forint.” Gondolkoztam, mire mondja: „Lajos, tudom, miért hívnak a Rádióba. Fel akarnak venni téged 2000 forintért szerkesztőnek. De én adok neked 2100 forintot, csak vállald el ezt a politechnikai instruktori állást.” A Rádióban Ökrösné fogadott, s közölte: szeretnék, ha odamennék dolgozni. Mondom, „hát mit akarnak tőlem? Van két disszidens testvérem, ki voltam telepítve, mit csinálhatnék én egy politikai intézményben?” A válasz: „minket ez nem érdekel. Menjen fel Faludi Rezső főosztályvezető elvtárshoz, beszéljen vele”. Ettől mindent megúsztam. Engem soha nem kérdeztek, hogy miért nem vagyok párttag. Faludi biztosította nekem az anyagi keretet, és én azt csináltam, amit kitaláltam.

 Abba sem szólt bele a politika, hogy milyen zenét adhat le a Rádióban?

 – Én nem néztem a politikai dolgokat. Az ORI Sanzonbizottságához került be először minden dal. Ők politikai szempontból mérlegeltek. Utána hozzám került az a dal, ami megfelelt a kor politikai elvárásainak. A Rádióban működött egy bizottság, ahol a szakmai szempontok alapján döntöttek. Például egy vidám zenének nem lehetett szomorú szövege. Előfordult, hogy csak egy-két mondatott kellett változtatni, és már le is lehetett adni a dalt. Amit így átvettünk, azt fel is vettük. Ebből születtek aztán a különböző műsorok, előadói és szerzői estek. Volt olyan műsor, amit vidékre is levittem. A Made in Hungary című rendezvényből a legtöbbet Székesfehérvárra vittem, mert ott nagyon szívesen fogadták. Egyszer csak átjött hozzám Bánki Laci az MTV-ből, hogy ő is szeretne ilyen bemutató, fesztiváljellegű műsort csinálni. Ekkor született meg a táncdalfesztivál ötlete. Bánkinak viszont erre nem volt stábja. Nálunk viszont működött a Stúdió 11 zenekar. Az elsőt még Bánki állította össze, de a többi táncdalfesztivált mi csináltuk végig.

 1991-ben nyugdíjazták a Rádióból. Hogyan tovább?

 – 1994-ig a Televíziónál voltam, s abban az évben még csináltam egy fesztivált, aminek a győztes dalát kiküldtem az Eurovízióba. Néhány szavazaton múlott, hogy nem győzött a Bayer Friderika által előadott szám.

 Az osztrák televíziónak is dolgoztam

 Sokat dolgozott az MTV-nek?

 – Nagyon, de az ORF-nek, az osztrák televíziónak is. Csináltuk nekik a jobbnál jobb operettműsorokat. Itthon megszerkesztettem a dalokat, és kimentünk Bécsbe, ahol fölvették a dalokat. Sőt volt egy év, mikor a Stúdió 11-et minden hónapban egy műsorra kivittem az osztrák fővárosba. 1994-ben nyugdíjaztak a Magyar Televíziótól, Horváth Ádám elnöksége idején. Ő éppen szemben lakott velem. Egy nap megyek haza, és megszólít Ádám: „Te, mi újság a cégnél?” Megdöbbentem. „Honnan tudnám, hiszen, te nyugdíjaztál.” Kiadták neki, hogy küldjön el több mint 1000 embert a tévétől, de ő erre nem volt hajlandó, hanem a már nyugdíjkorhatáron felül dolgozókat bocsátotta el. Utána két évig voltam a Kongresszusi Központ igazgatója, ez a poszt nem igazán tetszett nekem, mert érdemi munkát nem lehetett ott végezni. Majd újabb két évig a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolát vezettem a Marczibányi téren. A polgármester öt évre akart szerződtetni, de én nem vállaltam, úgy éreztem, idős vagyok már ehhez…

 De még mindig aktív.

 – Hogyne! Leányfalun élek, s ott megalakítottam egy kis társaságot, a Ripacsokat. Először kabaréjeleneteket adtunk elő. Majd megírtam két színdarabot, amit elő is adtunk. Az egyik a film és a könyv alapján készült Botrány Clochemerle-ben, a másik pedig a Sors kereke forgandó c. színdarab, amely a világ újrateremtéséről szól. Színre vittem a Zorba, a görögöt a szigetmonostori tánckar segítségével. Számos gyerekeknek szóló előadást is bemutattunk, s most azon tanakodom, hogy Villont, vagy Hrabal Szigorúan ellenőrzött vonatok c. művét tanítsam-e be. Közben újra elkezdtem az operákkal, a klasszikus és a népzenével is foglalkozni.

 A színház világát még nem is említettük, hiszen jóval a nyugdíjba vonulása előtt is nagyon sok musicalt tanított be.

 – Húsz évig voltam a József Attila Színház karnagya, ahol a legjobb darabokat vezényeltem. Fodor Imre volt akkor az igazgató, aki rajongott a zenés darabokért. Egy prózai előadást nem ült végig, de a zenéseknél mindig ott maradt a második oszlop mögött, és leste a produkciót. Éppen Csiky Gergely Kaviárjának volt a premierje, és szokás szerint ilyenkor egy órával előtte megjelentünk a színházban. Megdöbbenve láttam, hogy az épület sarkánál fekszik az igazgató holtan. Bodrogi Gyula lett a következő vezető, aki átment a Vidám Színpadhoz, és engem is átcsalt oda. 11 évig dolgoztam nála.

 A nyugati musicalek magyarországi bemutatói után, tudtommal, igen sokan fanyalogtak. Így a My Fair Lady premierjekor is.

 – Pedig a My Fair Lady az egyik legjobb musical, amit a Nemzeti Színházban hat éven át vezényeltem.

 Fél playbackkel mentek ezek a darabok?

 – Ez akkor még nem volt „divat”. Zenekarral kísértük a musicaleket. A Macskák-sztori is érdekes. Feleségemmel, Póka Éva színésznővel sokszor kijártunk Londonba előadásokat megtekinteni. Láttuk a Macskákat is, és Évával itthon rögtön felvettük a legismertebb slágert, a Memoryt. Egy évvel rá jött Szirtes Tamás, hogy vigyük színre a Macskákat. A Rádióban fölvettük az alapokat. Legalább ezer előadást vezényeltem végig.

 Üveghatású képet készítek

 Jut ideje kikapcsolódásra?

 – Ha a hobbi annak tekinthető, akkor igen. Üveghatású képeket készítek. Ezek hasonlítanak a katedrálüvegekre.

 Sport?

 – Jó, hogy említi. Valamikor olvastam egy szlovák újságban, hogy Frantisek Hadas hétszeres íjászbajnok. Nálunk akkor még nem volt íjászszövetség. Megszereztem Hadas telefonszámát. Felhívtam Prágában, kérdeztem, tanítaná-e íjászatra a magyar fiatalokat? A válasz igen volt, s 1956. október elején felhívott, hogy most tudna jönni, mert eltört a lába és szabadságon van. Akkor már a Zrínyi utcában laktam a feleségemmel, mert kaptam a tanácstól társbérletként egy szobát, konyha- és fürdőszoba-használattal. Ott lakott velünk. Megtanította az Erzsébet téren a fiatalságot lőni. 1956. október 23-ára megbeszéltük az Óbudai Sportszergyárral, hogy Hadas közreműködésével vezessék be az íjak gyártását. De még előzőleg felkerestük Helyi Gyulát, a sporthivatal akkori igazgatóját, hogy szeretnénk megalapítani a Magyar Íjászszövetséget. Meg is történt. Attól kezdve van sportíjászat Magyarországon. Amikor az Óbudai Sportszergyárból eljöttünk, láttuk, hogy kitört a forradalom. A kultúrház vezetőjeként az ablakon keresztül mértem ki az embereknek a vidékről felhozott élelmet. Hadassal együtt jártuk várost, mentünk a Rádióhoz, a Parlamenthez. Hadast végül egy mentesítő hajó vitte haza. Közben bevonultak szovjetek. Kenyérért álltan sorban a Glázner pékségnél a Szent István körút és a Hollán Ernő utca sarkán, mikor egyszer csak jött egy csoport lyukas lobogóval a Nyugati pályaudvar felől. Amikor láttam, hogy a túloldalon az oroszok elkezdik letekerni a négycsövű légelhárítót, beugrottam az egyik kapualjba. Lőttek, és nagyon sokan életüket veszítették.

 Készülő könyvének címe: Árnyak és fények. Ez a történet inkább az árnyoldalhoz tartozik.

 – Ahogy gyermekkorom néhány epizódja is. Késmárkon születtem.

 S tudtommal Felvidéken meg is lőtték.

 – Az arcomon, a szemem alatt. Fogja meg.

 Tényleg. Nem fáj?

 – Amikor 1945-ben rám lőttek, fájt egy kicsit. Ott a golyó, betokosodott, akkor nem vettük ki. Jártam cseh, német és szlovák elemibe is. A cseheknél folyton kaptam a körmöst, amiért meg mertem szólalni magyarul, mert nem tudtam csehül. Mondtam is a szüleimnek, hogy magyar iskolába akarok járni. Elküldtek a Késmárkról 380 kilométerre fekvő Pozsonyba, egy internátusba. Ott magyar iskolába jártam első polgáriba,és akkor jött egy gölnicbányai barátom, aki szintén ott volt az internátusban. Felvetette a kérdést: „Nekem a szüleim azt mondták, menjek gimnáziumba. Most van éppen a különbözeti vizsga. Nem akarsz elkísérni?” Elkísértem. Álltunk a folyóson, jött a pedellus és lökdöste be az embereket. Engem is belökött. Engem felvettek, a barátomat nem, pedig nem is akartam gimnáziumba menni. Az 1944-es, első pozsonyi légitámadás alkalmából kibombáztak bennünket. Akkor áthelyeztek minket éjszakára egy másik magyar internátusba. Másnap mindenkit hazaküldtek. Felkerültem a Tátrába, apám ott volt séf a Palace-ban. 1944-ben elmentem a Palace-ba liftesnek. Ott sok mindenkivel találkoztam. Például Lónyay gróffal, és Mezey Mária színésznővel. Késmárkra visszatértem, de oly mértékű lett a magyarüldözés, hogy kimentem az utcára, a templomkertbe, és ahogy szedtem a füvet, kaptam egy lövést. Sejtem, hogy ki volt… Ebből elegem volt, Magyarországra költöztem. Aztán, amikor átjöttem 1945-ben, beiratkoztam a Berzsenyi Dániel gimnáziumba. Apám nem jöhetett, mert elvitték az oroszok. A szlovákok ugyanis azt mondták, hogy az összes magyar fasiszta, ezért összefogták a férfiakat. A mai napig őrzöm azt a mozijegyet, amin az a dátum szerepel, amikor édesapám hazajött.

 Pesten mivel foglalkozott?

 – Kijártam a Teleki térre, az úgynevezett ócskapiacra. Kaptam a Berzsenyiben – akkor még a Markó utcában volt a gimnázium – egy pedellusi szobát. Minden nap adtak 25 liter tejet, ami a Rottenbiller utcai központból érkezett, és a szünetekben árultam. Aztán kijártam a Teleki térre, ott felvásároltam a rossz órákat, megbütyköltem, megjavítottam őket, másnap pedig vittem vissza eladni.

 Egyáltalán van olyan, amihez nem ért?

 – Sok mindenhez nem értek. Ehhez sem értettem, de a kényszer mindenre ráviszi az embert. Még most is meg tudnék javítani egy órát. Alkatrész kérdése az egész.

Lassan a 85. életévéhez közeledik. Mi ad erőt a pályán maradáshoz?

 –Most sem tudom letenni a karmesteri pálcát. Szeretem, amit csinálok. A pályán maradáshoz két dolog ad erőt: a szeretet és a hivatástudat.

Medveczky Attila