vissza a főoldalra

 

 

 2016.02.19. 

A magyarországi reformáció egyedi kultúrája

Csorba Dávid: A zászlós bárány nyomában – a magyar kálvinizmus 17.századi világa

A koraújkorban Debrecen vált a kálvinista hitvallás fellegvárává, ami természetesen nem jelent kizárólagosságot. Csorba Dávid A zászlós bárány nyomában című tanulmánykötetében a helvét hitvallásról és annak társadalmi- politikai vetületeiről szóló írásokat olvashatunk. Megtudhatjuk: hogyan változtak a református prédikátorszerepek a 17.század során, egészen a Rákóczi-szabadságharc végéig. A szerző az 1664-1681.közötti időszakot nevezi a „ felekezeti küzdelmek korá”-nak. Ezt azzal egészíthetjük ki, hogy a katolikus- protestáns felekezeti küzdelmek a mindennapokban az egész magyar történelem során végigvonultak, országgyűlési határozatok ide vagy oda. A könyv második nagy egysége Debrecen jelképeivel foglalkozik. Megtudhatjuk, hogyan alakult ki a város jelenleg is használt címere, s hogyan váltak a város jelképrendszerének részévé olyan tárgyak, mint a makrapipa, vagy olyan álatok, mint a színpompás jégmadár. Nem maradhat el a templom sem: 1628-ban szentelték fel az új református templomot (Szentháromság-templom), mely egészen az 1802-es nagy tűzvészig funkcionált. A Református Kollégium tanárainak is volt saját címerük, a kálvinista identitás szempontjából ezekre is figyelnünk kell. A kálvinista identitás kataklizmái című fejezet a leginkább megrázó: arról szól, hogyan reagáltak a kálvinista lelkipásztorok a történelem megpróbáltatásaira. Megrendítő érzés olvasni a könyvben a 1671-1681. közötti úgynevezett „vészkorszak”-ból származó szövegeket. A könyv negyedik tematikai egysége a korszak könyvterméséről szól. A kálvinizmus nem egyszerűen vallási irányzat, hanem olyan vallási irányzat, mely sajátos közösségszervező erővel bíró, egyedi kultúrát is hozott létre. Ezért kellene jobban ismernünk a reformátusság történetét. E sorok írójának meggyőződése, hogy ha beszélhetünk magyar földből sarjadt kultúráról, akkor az mindenképp a kálvinizmushoz köthető. Csorba Dávid könyve nem könnyű olvasmány: elmélyülést, aprólékos tanulmányozást igényel.

            Debrecen a 17. századra már jó ideje az ország második leggazdagabb kereskedővárosa, jellegadóan kálvinista központ, önálló gazdasági, politikai és kulturális arcéllel. Súlyos feltételekkel, de megtartja önállóságát, és ennek köszönhetően a tiszántúli régió egyetlen iskolavárosa – Patak, Váras kiesését, Szatmár, Nagybánya ellehetetlenülését követően –, és sokáig a magyar protestantizmus egyetlen őrbástyája. Ennek megfelelően érthető az a jelenség, hogy a városi polgárjog együtt járt egy sajátos mentalitással, és egy zárt kultúrával. S hogyan is kell a zászlós bárány nyomában elindulni? Tudjuk, hogy a Nagytemplom jogelődje, a Szentháromság templom a város szívében annak szimbóluma, és a szenthely szimbólumai pedig Debrecen jelképeivé váltak. Ez fejeződik ki az 1693-ban – majd újra 1715-ben – kodifikált városi címerben, mely annak idején látható volt a városháza falán, és a templom falán pedig az emléktábla versei is ezt idézték föl. A címer ma megtalálható a két világháború közt épült, vöröstéglás debreceni körzeti iskolák falán, és változataiban több intézmény jelképeként. A zászlós bárány mint középkori örökség és a többi állat-, növény-vagy tárgyi szimbólum egymásra rétegződését szemlélteti a szerző a Debrecen jelképei c. tanulmányában. Megtudjuk, hogy a jelenlegi Debreceni Nagytemplom helyén a kora középkortól állt templom, a 13-14. század fordulójától Szent András nevére szentelve, és valószínűleg már nagy lélekszámot befogadó hely volt. Amikor az 1530-40 közti magyarországi reformációs hullám elérte ezt a térséget, a protestánsok egyszerűen átvették a katolikus helyeket (templom, iskola, ispotály, rendház), és a központi székesegyházat is, megtartva ennek funkcióját. Az esetleges átalakításokról viszont nem maradtak fenn adatok. Az új Szent András templom azonban, ahol Melius Juhász Péter is szolgálhatott, 1564-ben leégett, és 1628-ig romokban állt, s az oldalához épített imaházban tartozzák az istentiszteleti alkalmakat. A város szívében volt minden olyan intézmény, amely a debreceniek életét alapjaiban meghatározta, szervezte és irányította. A piactéren álló gótikus Szent András templom életét a reformált hitű lelkipásztorok irányították, emögött félkörívben helyezkedtek el a Paptava körül a lelkészi és tanítói lakások, egységes rendet alkotva az egykori káptalani iskola – ma Református Kollégium –épületeivel. A templom, mint szent tér, eleve elvált az előtte lévő piactértől egy vékony kerítéssel. A cívisváros az átmenő és távolsági kereskedelemből élt, tényleges védelme, erődített fala nem volt. Talán ez lehetett az oka annak, hogy prédikátorai nem szóltak a piacról úgy, mint angliai társaik. A piac-és vasárnap egyértelműen nem zavarhatta meg a templom életének eseményeit, és mivel a 17. században is általános volt a felekezetek közösségi alkalmain való részvételnek a hithűséghez kötése, egyeztetni kellett az egyházi és polgári vezetésnek a kérdésben a piacozók ügyében.

            A legrégibb emlék, mely Debrecen város 1693-as címerére mutat előre, egy kőcímer balra néző zászlós báránnyal, mely a Szent András templom záróköve volt, és valószínűleg a 14. századból származik. A középkori eredetű jelképre csak egy példa: a kassai dóm oltárképén a feltámadt Krisztus látható, egyik lábát feljebb helyezve a lépcsőn. Vállára döntve egy zászló látható, és önmaga kinéz a képből. Városi réz pecsétnyomó az 1510-es évekből, ahol a bárány már jobbra néz, utal arra, hogy a jelkép a város és az egyház közös kulturális kincse volt. Egyes feltételezések alapján a húsvéti bárányos címert II. Andrástól kapta a város 1218-ban, Szeged, Korpona, Trencsén városokkal együtt. A templommal ellentétes oldalon a legfontosabb magisztrátusok és kereskedők lakóházai körében állt a városháza, melynek homlokzatában az 1560. évet jelző évszámos kő címerpajzs volt látható, közepében balra néző zászlós bárány áll. Debrecen életében ez volt a dogmatikai és hitéleti irányváltást hozó korszak, Melius Juhász Péter kora. A debrecen-egervölgyi hitvallás (1562), majd a Bullinger-féle II. Helvét Hitvallás elfogadása (1567) mind ennek a kornak hű lenyomatát, a gyarapodó, építkező oldalát mutatják. Melius egyik 1563-as prédikációs kötetének az előzéklapján található kép pontosan utal a címerre; a balra néző zászlós bárány és az embléma körszeletében az Ész. 53.7 latin idézete („nyírói előtt néma maradt”) Krisztus húsvéti áldozatára mutat előre. Az Istennek bárányát megjelenítő korai ábrázolások felváltva jelenítették meg balról vagy éppen jobbról, az 1600-as címertől kezdve azonban a jobb pozíció rögzült. A zászlós bárányt a debreceni ötvösök 1631-től 1765-ig fenntartották, és vésték számtalan remekműbe. A városi tanács által a 15 éves háború idején kiharcolt 1600. március 17-ei királyi oklevél a címer ábráját kibővítette. A II. Rudolf által adományozott okmány rögzítette, hogy a címertérben egy halom tetején nyitott könyv, rajta a jobbra néző zászlós bárány; a pajzs felett sisak és nyílt korona, felette a nap tüzénél önmagát föláldozó főnixmadár legyen. A hármas domb hazánk ikonjele, a kettős könyv a két testamentumra utal, a sisak pedig a katonai érdemekre. A főixmadár Debrecen városára utal, mely többször is áldozat volt a tűzvésznek, de mégis újjáépült. Debrecen jelképe, a Nagytemplom, nyugalmat árasztó zömök tömbjével, két súlyos tornyával a főutca tengelyében áll. Helyén időtlen régen állhatott templom, bár írásos emlékünk csak a XIII. században épített Szent András-templomról van. 1290 körül Debreceni András alapította, és Imre váradi püspök építtette és szentelte fel. Ez a templom impozáns méretű és gótikus templom volt. 50 méter hosszúságú, 17 méter szélességű főhajója, négy főoltárával sejteti, hogy a Tiszántúl legnagyobb temploma lehetett. 1564-ben leégett. A templom megfeketedett falai 62 éven át állottak pusztán, újjáépítésüket Bethlen Gábor indította el 1626-ban. Az építkezés gyorsan folyt, az emberek adományaiból, s a debreceniek 1628. november 26-án már az új András-templomban gyűlhettek össze az istentiszteletre. A háromhajós, gótikus templom arculatát az építés során alaposan megváltoztatták. Téglapillérekkel alátámasztott gerendás famennyezetet kapott, tornyát széles kőpárkány díszítette. A cserepes sisakkal fedett favázas tornya tetején a Rákóczi György költségére készíttetett aranyos gomb fénylett, ott mutatta az idő múlását a Rákóczi adományozta óramű is. A templomot körülvevő cinterem (temetőhely) sarkában 1642-ben építették fel a vakolatlan téglás Verestornyot, amelybe elhelyezték azt az 56 mázsás harangot, melyet az időközben fejedelemmé választott I. Rákóczi György öntetett a harmincéves háborúban zsákmányolt ágyúkból. A harang oldalán a Rákóczi-család címere és a fejedelem jelmondata állt: „Non est currentis, neque volentis, sed miserentis Dei.” (Nem azé, aki fut, sem nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené.) 174 esztendő múltán 1802-ben a város szomorú tűzvészeinek egyik legnagyobbika, mely a város egyharmadát elhamvasztotta, elérte a templomot is. A harang a tartóállványokon lesüllyedt a torony aljára. A hőségtől áttüzesedett harangot menteni akarták, és vízzel locsolták, amitől az megrepedt. Később 1873-ban újra öntötték, de kireszelték belőle Rákóczi jelmondatát, s azt a kollégium oratóriumában őrzik. A város már 1803-ban elhatározta, hogy a templom erősen megrongált falait lebontja, és helyére új templomot épít. A tervek elkészítésével Péchy Mihályt bízták meg, aki ezt a felkérést örömmel és ingyen vállalta. Végül, 1805 nyarán Thaller József kamarai építész tervei szerint kezdték meg az újjáépítést. Ezt a tervet Péchy ellenőrizte. Péchy sértve érzi magát, mert első tervei nem tetszettek a városnak. Később, amikor a költségkímélés miatt a két torony közé tervezett kupola elhagyását is kérik Péchytől, végképpen elfordul a templom építési ügyeitől, amelyen 1808-tól kezdődően a gyöngyösi építőmester, Rabl Károly dolgozik. Bár istentiszteleteket 1819 novembere óta tartanak falai között, az építkezés 1823-ban fejeződik be. Jóllehet Péchy már nem élte meg, hogy az elkészült templomot láthassa, s a tervei sem valósultak meg maradéktalanul, a templom a magyar klasszicizmus jelentős alkotása lett. A közel egy méter magas falazott teraszon a homlokzat hosszában helyezkedik el a templom kereszthajója, a főhajó a két torony között húzódik. A homlokzaton a két emelet magasságig felnyúló fél ion oszlopok nyugodt monumentalitást adnak.

            A szerző azt is megvizsgálja, hogy a kora újkori magyar keresztyén közösség központi alakjának, a prédikátornak hogyan változott meg a hivatástudata, miként alakította azt a két fejű sas és a török félhold. Csorba Dávid szerint 1606 és 1657 közé tehető a legitimáció kora. Az Erdélyi Fejedelemség mint protestáns állam de iure nem, de facto azonban létezett az ország három részre szakadását követően, és a Bocskai-szabadságharc utáni bécsi békében a magyar református egyház ténylegesen elnyerte politikai legitimációját és területi integritását is. 1657 és 1664 közötti időszak a romlás kora, ami 1660 táján következett be. Másként élték meg a református vallás pusztulását Felső-Magyarországon és másként Erdélyben. Az előbbi helyre betelepedtek a jezsuiták. Így a harcos katolikus egyházzal szemben kellett felmutatni az erős Reformata Ecclesia álláspontját; az utóbbi helyre viszont betörtek a török-tatár hordák, s a megerősödött Török Birodalom újra hatalmi befolyása alá vonta Erdély és Partium területét, ezáltal az állami integritás és egyáltalán a mindennapok váltak bizonytalanná, felvillantva a nemzetpusztulás esélyét. 1664 és 1681 közé datálódik a felekezeti küzdelmek kora. A korszak nehezen feledhető eseménye a gályarab-per, mely a Habsburg kormányzati kommunikáció szerint a főúri szervezkedés, a Wesselényi-felkelés miatt tört ki. Valójában azonban a vallási egységesítés elvi és katonai megfontolásai éltették. Zömmel a tiszántúli és a mai felvidéki területnek addig homogén protestáns világa ellen irányult. Tolnai Szabó Mihály rövid ideig debreceni lelkipásztor volt, és Thuri Katának ajánlott debreceni beköszöntő prédikációjában a kor jellemző toposzai térnek vissza. Prédikációjának a Lelki flastrom címet adta, s bibliai érvekkel bizonyította, hogy az üldözöttsége ellenére is a város és a keresztyén hit él, mert az Isten Lelke élteti. Tolnai Szabó fohászában ugyanakkor már nem a felekezeti kötelék hangsúlyozása a fontos, hanem a városi polgárlét és a keresztyén identitás együttes jelenléte, és meghatározó a vérségi kötelék és az egy igaz vallás összekapcsolása. És itt, a megtartó erőre való hivatkozásnál idézte meg Tolnai a debreceni címert a báránnyal. A felekezeti küzdelmek után következett a „csendes ellenreformáció” kora. Nem véletlen, hogy a 17. század végén a kálvinista felekezeteknél kialakult a koncepció az alulról építkező modellről. Ékes jelen ennek a kor halotti beszédeiben megtestesülő bibliai mítizáció jellegzetessége, mely a hitvédők élete tükrének felmutatásával kíván kegyes példát állítani a hívő gyülekezet elé. A műveltség 17. század végi harcosai közül a legérdekesebb egyéniség a legnagyobb magyar nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós (1650–1702) volt. Alacsony sorból származott .és mint annyi kortársa, a magasabb társadalmi rendbe való felemelkedésért papi pályára készült. A nagyenyedi tanulmányok és fogarasi iskolamesterség után 1680-ban indult Hollandiába, hogy a hagyománynak megfelelően teológiát tanuljon, és emellett elsajátítsa a nyomdászmesterséget is. Elöljárói s barátja, Pápai Páriz Ferenc biztatták erre, mert esedékessé vált a Károlyi-biblia új kiadása, és őt szemelték ki a külföldi nyomtató munkájának ellenőrzésére. Kint beiratkozott az egyetemre, de hamarosan rájött, hogy az iparág megtanulása egész embert kíván. Felhagyott tehát a teológiával és a holland nyomdászat központjában, Amszterdamban letelepedve, Blaeu világhírű műhelyében kiváló betűmetszővé képezte magát. Egész Európa igénybe vette szolgálatait. Munkájával szerzett vagyonát a biblia kinyomtatására fordította, miután hiába várt a hazulról ígért pénzre. Az 1680-as években messzemenően időszerűvé vált a magyar biblia új kiadása. Erre vállalkozott Tótfalusi a maga erejéből. A bibliakiadás Tótfalusi művelődési programjának első jelentős lépése volt. Nem vallásos-teológiai szempontokat tartott elsősorban szem előtt, hanem a műveltség terjesztése érdekében igyekezett mennél több és mennél olcsóbb bibliát adni a nép kezébe. Hiszen a bibliát ekkor még a tudás tárházának is tekintették, a művelődés a biblia olvasásával kezdődött.

A 17. századi kálvinizmusnak állít emléket ez a válogatott tanulmányokat tartalmazó kötet. Ez a debreceni iskolakultúra legsikeresebb korszaka, de a hitviták és függetlenségi mozgalmak, gyászévtized és kurucmozgalom, a törökök kiűzése és a Habsburg-ház berendezkedése mind erre az időszakra esik, a Zrínyiek, Apafik és Rákóczik korára.

 

(Csorba Dávid: A zászlós bárány nyomában – a magyar kálvinizmus 17.századi világa; Kálvin János Kiadó, 2011.)

 

M.A.