2016.02.19.

Csurka István: Ön antiszemita?

A Néhány gondolat című tanulmányom megjelenése után újabb, az Ébresztő magyarság! ellenire épülő hajsza indult ellenem. Az Ébresztő című, jönnek a Kun Bélák tartalmú, tíz perc időtartamú jegyzetre több száz elítélő glossza, jegyzet, támadás jelent meg a fővárosi lapokban és a vidékiekben, s természetesen abban a rádióban is, amelynek egyik fő műsoraként jegyzetem elhangzott. Az Aczél-kör megmozdult, mert találva érezte magát. Mivel pedig ellenségeim meglátták, hogy gondolataimnak táborszervező erejük van, az üldözés kiterjedt híveimre, és valójában az egész nemzeti oldalra is. A rendszerváltás eredeti felfogása és követelményei mellett kitartó réteg már korábban is útban volt, de üldözni, elbocsátani, elbocsátással fenyegetni ekkor kezdték. A magyarellenességnek, amelyet nemzeti jelszavak és sűrű kopjafaállítások takartak el, hirtelen nemzetközi kiterjedése lett. A sajtókampány pontosan az Ébresztő, magyarság! ellenében használt sablonokra, és elsősorban az antiszemitizmus vádjára épült. Azt használták ki, hogy a Néhány gondolatot már az az író írta, akit 1990 tavaszán, még a választások előtt a magyar sajtó és a vele egy húron pendülő, pontosabban ezt a sajtót kezében tartó nemzetközi erő egyszer már antiszemitának minősített.

Jegyzetemet a nemzetközi sajtó is támadta. A magyar sajtó, a magyarországi liberálisok adták meg az alaphangot, és ezt felhasználva, ezt tényként kezelve jelent meg képviselői irodámban hamarost majd minden világlap egy-egy munkatársa, és tette fel szinte szóról szóra ugyanazokat a kérdéseket.

Ön antiszemita?

A menetrend a következő volt: a tudósító megérkezik Budapestre, elmegy az SZDSZ-központba, elkölt egy jó vacsorát illusztris társaságban Amerika és Izrael magyarországi képviselőivel, Haraszti Miklóssal és másokkal, és Haraszti a szájába rágja, mit kell kérdeznie tőlem.

Később, több mint két év múlva, amikor a tanulmányom megjelent, ugyanez még nagyobb arányokban megismétlődött és erre következett az a nemzetközi hadjárat, amit többedmagával Soros György indított ellenem. A Néhány gondolat elleni támadás az Ébresztő, magyarság! nélkül körülményesebb lett volna. 1990-től 1992 augusztusáig tőről metszett, „echte” antiszemitát vakoltak fel belőlem, akinek minden szavát kódoltan kell érteni, s aki méltó arra, hogy kirekesszék. Amikor kizártak az MDF-ből, és megalapítottam a Magyar Utat, majd a MIÉP-et, már tökéletesen be voltam skatulyázva. Szavaim, gondolataim már nem voltak méltók mérlegelésre, csakis lebunkózásra. Ott állt előttük a „Zsoké” nevű célszemély, anélkül hogy megnevezték volna. A kérdések összegző csattanója természetesen minden esetben ugyanaz volt. Azt, hogy minek mi az oka, mit miért, és minek érdekében írtam, mik is valójában a tények, soha nem kérdezték, és ha magam rátértem ezekre egy-egy interjú alkalmával, azt legtöbbször kihagyták. Volt persze sok olyan interjúnak látszó megkeresés is, amely tulajdonképpen idegen titkosszolgálati környezettanulmány volt, esetleg keresztkérdésekkel és elhatározott kihallgatási céllal. Nicsak, vettem észre, időgépben ülök, ötvenhetet írunk, bent vagyok a Deák téren, kihallgatnak? Miért marad el a pofon? Láttam a kérdező szeme villanásából, hogy ha a körülmények megengednék, nemcsak pofont kapnék, hanem kést vagy golyót is. S közben mindketten udvariasan mosolyogtunk, a tolmácsnők pedig nem győzték tompítani válaszaim élét.

A jegyzet és a jegyzetíró sorsa, pontosabban politikai sorsom alakulása teljesen ráépült azokra a jelentésekre, amelyet rólam, a „Zsoké” nevű célszemélyről adtak az évek során, és amelyeket most ellenem az SZDSZ, és a velük együttműködő MDF-vezetés használt fel. A kis írás bizonyító erejű volt számukra, és megerősítette bennük, hogy én vagyok az – népiesen szólva –, aki beleköphet a levesükbe. Ugyanis a terminológiában megjelenő abszolút liberális, kunbélás uralmat veszélyeztette. 1945 óta senki nem merészelte Kun Béláék vörösterrorját, mint döntően zsidók által elkövetett bűntényt akárcsak célzás formájában is megemlíteni. A történelemkönyvek elkenték a 133 napos rémuralom tényeit, gyilkosságait, és csak az utána következő fehérterror egész Európában megütközést kiváltó eseményeiről szóltak. S mindazt, amit Kun Béla és társaik műveltek, saját haladó örökségüknek nyilvánították, Rákosi Mátyás maga is szerepet keresett és talált a proletárdiktatúrában, s 16 évét a fegyházban nem mint a Magyarországra visszaküldött és lebukott kommunista-bolsevista ügynök ülte le, hanem mint fiatal népbiztos. Egész legendáriumot költöttek az általa vezetett északi hadjárathoz, s tekintettel arra, hogy ezt Miskolchoz ragasztották, Miskolc már akkor kedvenc város lett, a kis kopasz pedig katonai hős. Ezt a legendát szétfoszlatni, egy-két mondattal fellebbenteni a fátylat az eddig letakart véres, magyarellenes, terrorista valóságról, az egész terminológiai uralom, az SZDSZ–MSZP terminológiai uralom felborításával fenyegette meg őket.

A Nyugat célja – akkor csak sejtettem, most már világosan látom és bizonyítottnak vélem – a korlátozott demokrácia, az 1945–47 között fennálló, formálisan kisgazda vezetésű, ámde minden valóban nemzeti és jobboldali hatalmi elemet nélkülöző, és mindenekelőtt a honi liberálisok igényeinek, terminológiai és gazdasági-pénzügyi hatalmának megfelelő rendszer felépítésére, mintegy korszerű felújítására szólt. Antall eredendően liberális szellemű ember volt, az ultrahiszékeny magyar keresztény középosztály szemében úri-nemzeti. Az úri mivoltra még talán nagyobb politikai szükség volt, mint az egyelőre körvonalazatlan nemzetire. Az úri nagyon jól hatott a művelt középosztály köreiben a Kádár–Aczél-rendszer lábszagúsága és parvenü volta után. Nagyon szép tette volt, hogy Szabó Dezső sírját gondozta a Kerepesi temetőben, és ismerte is műveit. Gyakran hivatkozott rá. Nem vitás, művelt ember volt, és kiváló politikai tehetség. A pozíciókat azonban, mint miniszterelnök, nem a népi szárnynak osztogatta, mondván, hogy azok nem rendelkeznek szaktudással. Neki pedig szaktudás kell. Azok a kommunisták viszont, akiket minden felszólamlásunk, bírálatunk ellenére megtűrt és alkalmazott maga körül milyen szaktudással rendelkeztek? Államvezetési, igazgatási szaktudása nem volt, és nem is lehetett senkinek, akit a változás hulláma dobott fel, szakított ki saját foglalkozásából, családjából.

Az előző állam emberei viszont nem tartoztak közénk.

Takács Péter, Szabolcs-Szatmár megyei képviselő, a később Zétényi–Takács-törvény egyik beterjesztője, szinte mindegyik korai frakcióülésen követelte, hogy az Állami Vagyonügynökséget az MDF, a kormány vegye a kezébe, és távolítsa el éléről ifjú Marosán Györgyöt, majd Csepi Lajost, a KISZ korábbi titkárát. Hiába.

Marosánt Csepi váltotta fel. Kiderült viszont, hogy Takács, aki tanár volt a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán, korábban MSZMP-tag volt. Akkor mit ugrál? Szegény Takácsot körbesuttogták, ő lett hibás, mert változást követelt. Ezt a kettős mércét, ezt a hazudozást egyre nehezebb volt elfogadni.

1990 januárjában a változást váró közönség a valós veszélyre való figyelmeztetést hallotta meg a jegyzetből: Veszélyes fordulóponthoz látszik érkezni napjaink eddig csendes forradalma. Szétesett az állampárt, nincs irányító hatalom, a kormányt lényegében csak külföldön ismerik el, a Parlament csak formalitás, a tanácsi szervezet béna és ejtőernyőt keres az ócskapiacon, a vállalatok és intézmények önállósították magukat, legalább annyira, hogy kommunista vagy kommunisták által kinevezett vezetőik saját zsebükre értékesíthessék a közös vagyont. (…)

Amíg Magyarországon lehet népnemzeti gerincű magyarokat rágalmak özönével lehetetlenné tenni, amíg a megkülönböztetés alapelve a klikkhez, szektához tartozás, amíg ami népi, az eleve gyanús, amíg egy törpe kisebbség el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága az igazság, és minden, ami az ő körén kívülről jön, elvetendő, és amíg ez a magyarságnak mutatott – most radikálisan liberálisnak mondott – irányvonal ugyanazokból a marxista-lukácsista baloldali gyökerekből táplálkozik, mint a Kádár–Aczél-korszakban, addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy népi tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban.

A jegyzet elhangzott 1990 januárjában, rá négy évre következett a Pufajkás korszaka. Az ötvennégy százalékkal győztes MSZP maga mellé vonta a koalícióba a liberális bolsevikokat, a Kun Bélák fajilag is hitelesített köreit, s rá újabb négy évvel újra jött Medgyessy, a maga szt. tiszti és KGB-s múltjával, és utána most itt van Gyurcsány Apró Antal családjával, és az ország újbóli tönkretételével. Magam közben mindvégig támadott, kiszorított és szélsőséges, voltam, és szerintük magától értetődően antiszemita, egy magyar író, a legteljesebb elhallgatásban. Kik vannak hát uralmon ebben az országban, ebben a demokráciában?

(Elhangzott 2006-ban)