|
 2016.02.19.
Gulag-emlékmű
épül Budapesten
Be kell szüntetni a kettős beszédet és a kettős mércét
A Gulág
Programiroda által szervezett megbeszélésen vettek részt történészek,
politikusok, színművészek, építészek, közéleti személyiségek
az Emberi Erőforrások Minisztériumának háttérintézményében
január 27-én, Budapesten. Menczer Erzsébet a Szorakész elnöke
lapunk megkeresésre azt nyilatkozta: annyira agyonhallgatott történelmi
korszakról van szó, hogy mikor végre beszélhetünk róla, és
feltárjuk a tényeket, megemlékezünk az áldozatokról, akkor kötelességünk
olyan méltó emlékművet fölállítanunk, amellyel a társadalom
nagy része egyetért.
Mi mindenre hívták föl a figyelmet a
kerekasztal-megbeszélésen a résztvevők?
– A januári rendezvény egy társadalmi vitasorozat második
állomása. Azt szeretnénk, ha a Szovjetunióba elhurcolt áldozatok
emlékművének helyét és formáját közös megegyezéssel döntenék
el. Ezért tartjuk ezeket a nyilvános pódiumbeszélgetéseket, társadalmi
vitákat. A cél, hogy az emlékmű témáját minél szélesebb körben
vitassuk meg, és kialakítsunk mindenki számára elfogadható közös
álláspontot. Abban mindenki egyetértett, hogy szükséges egy
olyan hely, ahol fejet hajtatnak az áldozatok emléke előtt. Főleg
azon vitatkoztak a résztvevők, hogy emlékművet állítsanak-e,
vagy emlékhelyet hozzanak létre; mi méltó leginkább az áldozatok
emlékéhez, illetve figurális vagy nonfiguratív legyen-e az emlékmű.
Azt is felvetették, hogy mi célt szolgál egy ilyen emlékmű.
Mindenképpen az emlékezet ébrentartása, az áldozatok megbecsülése
a cél. Szőke András színész azt hangsúlyozta ki, hogy egy
emlékmű fontos jelkép és üzenet kell, hogy legyen, s fejezze
ki, hogy sokáig nem beszélhettek erről a tragédiáról.
Ivancsics Ilona színművésznő felmenőit érintette a
bolsevizmus könyörtelensége; kárpátaljai származású édesanyja
sosem tudta feldolgozni azokat a borzalmakat, ami a családjával
történt. A művésznő is egyetértett az emlékmű létrehozásának
gondolatával, és azt is közölte, mekkora adóssága van a művészetnek,
hogy ezt a témát még nem dolgozta föl. S hozzátette: a
bolsevizmus szörnyűségei épüljenek be a nemzeti emlékezetbe.
Egységes vélemény alakult ki abban, hogy erről a terrorról
mindenféleképpen meg kell emlékezni. Arról még folyt a vita,
hogy melyik városban álljon az emlékmű, végül is Budapest
mellett döntöttek. Stark Tamás történész, a korszak kutatója
elmondta, hogy mindenféleképpen a fővárosban épüljön föl
az emlékmű, mert innen vitték el a legtöbb embert a Szovjetunióba.
Arról azonban, hogy, hogy hol legyen az emlékmű, nem volt
teljes egyetértés. Én amellett foglaltam állást, hogy a
Szabadság téren álljon. A társadalmi vita lefolytatása után
azonban a bölcs döntéshozók határoznak majd a helyszínről.
Kik a bölcs döntéshozók?
– A Gulág Emlékbizottság tagjai döntenek, miután
lezajlott a széles körű társadalmi vita.
Ön is ennek az emlékbizottságnak a tagja.
– Így van, de én csak egyik tagja vagyok a bizottságnak.
Közös megállapodásra kell jutnunk. Mielőtt a helyszínről és
az emlékmű formájáról döntenénk, a közös társadalmi viták
eredményeit, a politikai üldözötteket képviselő szervezetek,
a civilek álláspontját is letesszük az asztalra. Annyira
agyonhallgatott történelmi korszakról van szó, hogy mikor végre
beszélhetünk róla, és feltárjuk a tényeket, megemlékezünk
az áldozatokról, akkor kötelességünk olyan méltó emlékművet
fölállítanunk, amellyel a társadalom nagy része egyetért.
Természetesen soha nem születhet meg egyetlen olyan döntés
sem, hogy az mindenkinek elnyerje a tetszését. Mégis a nagy többséggel
megszületett határozat megnyugtatja az áldozatokat, a hozzátartozókat
és a társadalmat is.
Mikorra kell döntést hoznia a grémiumnak?
– Terveink szerint a Gulag-emlékév végén, 2017. február
25-én adnánk át az emlékművet. Ha valóban méltót, szépet
és jót szeretnénk alkotni, akkor legkésőbb nyár elejéig le
kell zárnunk a társadalmi vitákat, és konszenzusos döntést
hozni.
Gondolom, ezután döntenek a szobrász személyéről.
– Pontosan. Mindenféleképpen az emlékmű mellett
foglalunk állást. Hiszen az emlékhely teljesen más kategória.
Emlékhelyük van a recskieknek a hajdani tábor helyén, az
’56-osok áldozatok emlékhelye a 301-es és a 298-as parcella,
vagy a Műegyetem rakparton az 56-os szoborcsoport. A Szovjetunióba
elhurcoltaknak Magyarországon nincs, és nem is lehet olyan emlékhelyük,
ahol a rabok börtönéveiket töltötték. Itthon csak emléktáblával
tudjuk megjelölni azokat az épületeket – ahogy ezt tesszük
26 éve –, melyek akkor a GPU központjai voltak, és börtönökként
működtek. Ilyen például a Terror Háza Múzeum, vagy a Városligeti
fasorban található általános iskola, amelynek falán látható
a központi emléktáblánk. Vidéken is számos helyen voltak
ilyen börtönök. Ezekből a hajdani börtönökből tömegével,
marhavagonokba zárva hurcolták el az áldozatokat.
Matkovits-Kretz Eleonóra, a Magyarországi Németek Pécs–Baranyai
Nemzetiségi Körének elnöke azt szeretné, hogy ne csak emlékművet
állítsunk, hanem emlékhelyet is hozzunk létre, például a Józsefvárosi
pályaudvar melletti területen – hasonlóan a kárpátaljai
Szolyvához. Hiszen a Józsefvárosi pályaudvaron pakolták föl
az áldozatokat a vonatokra. S bizony szükség lenne egy olyan
kutatóintézet alapítására, mely kifejezetten csak ezzel a
korszakkal, illetve a kényszermunkára elhurcoltakkal
foglalkozik.
Sokak tudatában még a rendszerváltás idején is az élt,
hogy akik 1945 után a Szovjetunióban raboskodtak, azok mind a
hitleri Németországgal, vagy Szálasiékkal működtek együtt.
Ma is él még ilyen korcs előítélet?
– A kettős mérce a mai napig tetten érhető, s ezen a
jelenségen sürgősen változtatni kell. Sajnos nagyon sokan vagy
hiányos, vagy semmilyen ismerettel nem rendelkeznek, vagy közömbösek
ezen történelmi korszak iránt. A holokauszt áldozatai emléknapjának
mottója: „és meséld el fiaidnak”. Ez egy nagyon bölcs mondás,
amit mindenkinek meg kéne fogadni. Nekünk is el kell mesélni
azt, ami történt. Hiszen a társadalom nagyon szűk, történelem
iránt érdeklődő rétege sem teljesen biztos abban, hogy tudják-e
a valóságot.
Talán azért nem törődnek sokan a kommunizmus
borzalmaival, a GULAG/GUPVI lágereiben történtekkel, mert sokan
a mindennapi megélhetésükért küzdenek?
– Ez nem érv! Mindenkit lefoglal a mindennapos megélhetéséért
való küzdelem. A 40 éves pártállambeli agymosás, majd az
agyonhallgatás taktikája a rendszerváltozás után is tetten érhető
volt. Leéltünk 26 évet 1990 után úgy, hogy voltak olyan
szocialista kormányok, akik egy szóval sem említették, hogy
miként jutott el az ország az 1956-os forradalomig. Arról alig
tud valaki, hogy a forradalom és szabadságharc előtt hogyan
nyomorították meg másfél millió ember életét, hogyan ítélték
el őket, és miként hurcolták el magyarok százezreit az országból.
Hatalmas jelentősége volt annak, hogy 2012-ben a Szovjetunióba
hurcolt magyar politikai rabok, és kényszermunkások emléknapjává
minősítette november 25-ét az Országgyűlés. Ezért is kell
áttörni a hallgatás falát, melyben óriási felelősségük
van a politikusoknak, a történészeknek, a pedagógusoknak, a művészeknek.
Medveczky Attila
|
