|
 2016.02.26.
Az arc sokszínűsége
Simon Endre kiállítása a Duna Palotában
Egy valódi életmű
akkor is az igazi arcát mutatja, ha a válogatás során nem
minden műfajból van jelen megfelelő számú alkotás. Simon
Endre tárlatán, a sokoldalú mester évtizedekig a különféle
műformákban és a „kiegészítő tevékenységekben” (előadás,
írás, rendezés) brillírozott, például csupán egy pár portré
(Manyi – 1986; Imola; In memoriam Zsögödi Nagy Imre – 1994;
Molter Károly és városa – 1994) jelzi a művész ebbéli
remekeit. Azt, hogy az arc jellemfestő tulajdonsággal miként
lesz, átlépvén minden határt, csaknem a kozmosz része.
Különösen a két,
a nyolcvankilenc és kilencvenes évek drámáját
akarva-akaratlan visszatükröző arcképnek (olaj) az idővel
szembenéző fizimiskája rejti – villódzó egyértelműséggel
–, hogy aki ki akar lépni a többségi politika nyomorából,
és az építést tekinti – akárcsak a szent Kós Károly –
az életmű foglalatának, annak világló szeme túllát
mindenen. Akár – ki festette valójában (román korommal)
feketére a várost? – Marosvásárhely borzalmain is.
Ám lehet-e
feledni az életnek túlságosan tragikus, az ihlet által fokozódó
ítéletben nagyon is a helyére kerülő eseményeit? Még a nem,
vagy kevésbé politizáló művész ecsetje is megelevenül
akkor, ha a képzőművészet eszközeivel vallani kell. Mert az
expresszív látomássá váló, az olaj mellett az applikációt
és faragást is a megjelenítés szolgálatába állító képen
a Megfeszített korpusza a kivert szem révén – a Kis Golgota
(1994) felületi forradalma miatt valóságos relief – a gyertyás
csendes tüntetés egyik mártírjára, Sütő Andrásra emlékeztet.
Még az is értékelni
tudja a megjelenítés eme beszédes csodáját – ezért művészet
a művészet! –, aki előtt rejtve marad az indító lökés. Hát
még, aki a bibliai történést, ami magában is érzelmi hatást
kiváltó eszköz, a valódi események szívszorító drámájával
tudja tetézni, az előtt válik csak igazán láthatóvá az
iszonytató dráma. Simon Endrének, mert az igazi mester mindent
tud, nem kellett különösebben elgondolkodni a kompozíció
sugallatán (technika és gondolat együtt!), hiszen – az erkölcs
itt is parancsol – éppúgy a vérében van a látvány, mint ítélkezés,
akárcsak a boglyákkal lélegző mező, vagy a napszentület káprázata.
Szó se róla,
Nagybánya és a nagyok, közülük is elsősorban Nagy István, lélegezni
segítettek. Sűrű feketék s zöldek, a föld barnája és a világító
Nap – hol megszűrt, hol fénnyel sokkoló – okkerje jellemzi
a látványt. Nem csupán a táj, a bensőt is fölvillantó érzelemtérkép
él a színek eme kavalkádjával, hanem a nonfiguratív ábrázolatok
egész sora is (Serenado – 2010; Labirintus – 2014; Forgatag
– 2015). A tárlaton jól érzékelni az életpálya különböző
szakaszait és állomásait – nyolcvan kiállított mű erre bőven
elég –, hiszen egyértelművé válik, hogy a rajzi virtuozitást
miként követte a pasztell és az olaj, az expresszív „realitást”
az absztrakt (ideértve a konstruktív elemek fölbukkanását is)
és a kollázs; a friss élménnyel ható fametszetek hogyan vették
át, meg is emelték, a korábbi linóleummetszetek fekete-fehér
felületi dinamikáját.
A kiállítás előterme,
a kisebbik „csarnok”, egy-két kivételtől eltekintve a festői
módon élő és ható pasztelleket (Köd ül a Hargita alján –
2010; Mezőségi dombok – 2012; Verőfényben – 2012) és a
friss szellőjű fametszeteket (Sámán világa, Áldozati oltár,
Hajnal, Horgászok – mind 2013) tárja elénk. Lírai lágyság
és drámai kompozíció jellemzi a lapokat. S itt kapott helyet
egy korai olaj-karton ugyancsak (Az idő és én – 1962); föltehetően
avval a szándékkal, hogy a fiatalkori filozofikus arcot (az idő-élmény
mint szenvedésünk-boldogságunk alapja) szembesítse a tájelemek
közvetítette gyöngédséggel, s a fametszetek kínálta
kontraszttal. Tehát ez az összetett arc, a készülődő és révbe
ért mester képvilága keltett izgalmat.
Folytatás? A tágas
Falk Miksa-terem, ahová a kiállított művek háromnegyede került,
egy sok irányból építkező, számtalan újjal kísérletező
festőművész formai eldorádója. Lehetetlen nem észrevenni az
említett kisebb kollekcióval mesterien összecsengő párhuzamokat,
hiszen az Intrika (1962, olaj, farostlemez) enyhén szürreálisba
hajló férfi–nő összeütközése, minden dekorativitás ellenére,
a már említett korai olajfestmény (Az idő és én) gondolati
világát követi. És a kis teremben fölvillantott portréfestési
láznak is megvan a párhuzama, amely leginkább a couleur
locale-t egyetemessé tevő arcképekben realizálódott (Zsögödi
Nagy Imre, Molter Károly).
Drámai összeütközést
is sejthetnénk a kollázs vagy kollázs jellegű művek (Hommage
a Bálint Endre – 2015; Triptichon I–II. – 2015; Madárének
– 2015; Diptichon I–II. – 2015) és a rácsszerkezetében
impozáns Tusnád (1965, olaj, farostlemez), valamint az ugyancsak
régi, az érzéki faktúrát csaknem homályba burkoló festmények
(Z 13 – Z 14 Rétegek; X 13 – X 14 Zöld rétegek) között
– ideértve a csurgatásos Zöld pokolt (1991) is –, ha nem
tudnánk, hogy az új arcban ott a korábbi képi virtuozitása,
invenciózus jellegkeresése.
Tehát hihetetlenül
sokszínű Simon Endre világa – formai bravúrokkal. A már említett
alapművek (Kis Golgota, a Zsögödi Nagy Imre- és Molter Károly-portré)
mellett föltétlen említésre érdemes (rajzi virtuozitás,
technikai bravúr) a Vármegye Pávája (1994, akril, akvarell,
filctoll, farostlemez), úgy is, mint szabadságszimbólum, a Kis
Golgotához hasonló tárgyfölépítésű „kép a képben” mű,
a Lélekmadár (1994, olaj, farostlemez, színezett és faragott
fa), és – hogy az új szerelem, a fotópapír közvetítette,
szinte létélményként funkcionáló alkotást is említsek –
az Ágas-bogas csendélet (2005, akril, fotópapír).
Az idén nyolcvan
éves mester bölcsességét jelzi, hogy a fiatalságban tobzódó
művek (jellegzetes példája a 2005-ös Ritmus – akril, kollázs,
fotópapír) mellett lélek- és szemfrissítő próbaként vállalja
a fekete-fehér fametszetek drámai csatáját is. Így teljes a
világ.
Szakolczay Lajos
|
