|
 2016.02.26.
A tehetségek szolgálatában
A Sárospataki Református Kollégium története
„Szellemi szülőföldem
Sárospatak. Szellemi apáim a pataki tanárok. Tejtestvéreim az
osztálytársak, nyolc éven át, az élet legszebb reményeket
nevelő nyolc esztendejében” – írta Fekete Gyula
(1922–2010) író, szociográfus a Bodrog-parti szerelmeink könyvében.
A kötet ezt a szellemi szülőföldet, a magyar reformátusság
ékkövét mutatja be. A nagyalakú, kétszáz oldal terjedelmű,
fényképekkel illusztrált kiadvány jelentősége vitathatatlan:
a pataki iskola történetéről utoljára több mint harminc éve
jelent meg összefoglaló mű.
A hagyomány
szerint 1531-ben létesült sárospataki kollégium históriájának
megírásával a XX. század első felében hárman próbálkoztak.
Szombathi János A sárospataki főiskola története című kötete
1919-ben jelent meg, Gulyás József A Sárospataki Református Főiskola
rövid története című füzete és Marton János A Sárospataki
Református Főiskola története I. című, befejezetlenül
maradt munkája 1931-ben, az intézmény fennállásának 400. évfordulóján
látott napvilágot. A II. világháborút követő politikai
fordulat nyomán az iskola krízishelyzetbe került intézeti ágai
fokozatosan megszűntek vagy állami kezelésbe kerültek. A tanítóképző
államosítására 1950-ben került sor, a teológiát 1951-ben zárták
be, végül 1952-ben a gimnáziumot is elvették az egyháztól: Rákóczi
Gimnáziumként működött tovább. Az egykori kollégiumból
csak a Nagykönyvtár maradt meg, őrizve az egyházi
jogfolytonosságot. Ilyen körülmények között az iskolatörténeti
kutatások értelemszerűen visszaszorultak, és – elsősorban a
nagykönyvtár bázisán Újszászy Kálmán (1902–1994) által
kialakított Tudományos Gyűjtemények keretében – csak az
1970-es évek végére bontakoztak ki, s a kollégium ötödfélszáz
éves alapítási évfordulójára készült, A Sárospataki
Református Kollégium. Tanulmányok alapításának 450. évfordulójára
című kötetben összegződtek. (Budapest, 1981). Néhány évvel
később Ködöböcz József tollából jelent meg a Tanítóképzés
Sárospatakon. A kollégiumi és középfokú képzés négy évszázada
című monográfia (Budapest, 1986). E két mű lényegében összegezte
a kutatások addigi eredményeit. A tanulmánykötet sajnos nélkülözte
az egységes szemléletet, benne történeti és tematikus
fejezetek váltották egymást. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a kötet
első ízben mutatta be modern, levéltári forrásokon alapuló
feltáró munka alapján a pataki iskola fejlődését.
Rátérve magára
a kötetre, a tartalomjegyzékből kitűnik, hogy a szerzők a
kollégium történetét időben kettéosztották. Az 1777-ig
terjedő rész Dienes Dénes, a Ratio Educationis utáni korszak
Ugrai János munkája. Dienes Dénes, a Sárospataki Református
Kollégium gyűjteményi igazgatója, a Teológiai Akadémia
egyetemi tanára elsősorban egyháztörténész. Közleményei és
kötetei mellett szembetűnően sikeres tudományszervezési tevékenysége.
Az első fejezet a XVI. századi protestáns iskolát mutatja be.
Amint a kötet előszavában írja Dienes Dénes: Talán nem túlzás
azt állítani, hogy évszázadok óta különleges helye van Sárospataknak
a magyar történelemben és a kultúrában. A Rákócziak a függetlenségi
eszmével, a bátor kiállással és küzdeni tudással
forrasztották egybe a települést és környékét. A reformátusok
pedig bőséges szellemi muníciót adtak ennek a szinte folytonos
küzdelemnek. Azért kell küzdelemről beszélni, mert szinte az
egész régió története az ádáz harcok sorozatából állt. Földrajzi,
történeti, társadalmi, gazdasági okokból egyaránt újra meg
újra egymással ellentétes hatások kereszttüzébe került a térség
és a város. Pontosan ezért is annyira izgalmas, fordulatokban
és vívmányokban bővelkedő a régió kiemelkedő kulturális
centrumának, a Sárospataki Református Kollégiumnak a múltja.
Sárospatak korabeli képének rövid áttekintése után Dienes a
régmúltat A protestáns iskolázás homályos kezdetei,
1538–1557 cím alatt tekinti át, rögzítve, hogy a hagyomány
az iskola alapítását 1531-re teszi. A rá következő két évtized
(1558–1576) „Melanchthon szellemében” telt el, a század végét
(1577–1599) a humanizmus fémjelzi. A könyvből megtudjuk, hogy
a pataki iskola őrizte a humanista hagyományokat, ugyanakkor
egyre erőteljesebben érvényesült a református teológiai hatás
a legfelső kollégiumi tagozat megerősödésével. Attól
kezdve, hogy két magasan képzett tanára volt – elsősorban a
rektor – a teológia tanítására koncentrálhatott. A XVI. századi
Sárospatak protestáns iskolája szép ívű fejlődésen ment
keresztül. Diákjai elsősorban még erős humanista műveltséget
adó jellege miatt keresték föl. A szerzőtől tudjuk, hogy név
szerint nem egészen félszázat ismerünk közülük. Világosan
kitetszik e névsorból, hogy a kollégiumot nemcsak az egyházi pályára
készülők látogatták, hanem jelen voltak a későbbi világi
értelmiség tagjai is, közöttük a helyi pataki társadalom deákos
műveltségű emberei, sőt a nemesség és a főnemesség is képviseltette
magát. Tanárain és diákjain keresztül a hazai és az európai
protestáns kapcsolatrendszer egyik fontos láncszeme lett az
iskola. Hazai viszonyok között minden bizonnyal a legnagyobb hatást
Bártfától nyerte, s érvényesülhetett Tolna iskolájának
szelleme is. Tolna tekintetében a hatás viszonos volt, mert
nemcsak kapott onnan, de Patak is adott tanárt a hódoltsági mezővárosnak.
Megvolt a kapcsolat a tiszántúli vidékkel és Erdéllyel. A
legnagyobb hatás természetesen a közvetlen földrajzi környezetben
érvényesült. Hiszen a Hegyalja több mezővároskájában színvonalas
iskola jött létre ezekben az évtizedekben. A nemzetközi
kapcsolat tengelyében ezekben az évtizedekben a wittenbergi
egyetem állt, de a század vége felé egyre erőteljesebben formálódott
az összeköttetés a heidelbergi egyetemmel és a strasbourgi főiskolával.
Ha a tanárok irodalmi munkásságát vizsgáljuk, akkor általában
azt mondhatjuk, hogy a teológiába ágyazott humanizmus uralta a
tananyagot. A bevezetőnek számító elemi ismeretek és latin
grammatika alapjaira épült föl az az „illustre gymnasium”,
ahol a nyelvtudomány, az orvoslás, a természettudományok, a történetírás,
a filológia, a jog és természetesen a reformátori teológia
bizonyos, a korban a hazai viszonyok között elvárt elemeinek előadása
folyt. A XVI. század utolsó harmadában egészen bizonyosan már
abban a sajátos kollégiumi struktúrában, amely a magyarországi
protestáns talajon formálódott ki, s az elemi iskolától a
gimnáziumon keresztül a felsőfokú tagozatig nyújtott
ismereteket a tanulni vágyók számára.
A Virágzás és
szétszóratás – a református kollégium a XVII. században című
második fejezet szintén városi helyzetképpel indul, majd A
református teológiai tanítás otthona 1600–1637 címmel a tanárokról,
az iskolai életről, illetve az 1629. évi tanulmányi reformról
olvashatunk. A tanárok és diákok tételesen megfogalmazott szabályok
szerint éltek a kollégium falain belül. Az iskolai törvényeket
1620-ban felülvizsgálták és újrafogalmazták. Ezt részben az
tette szükségessé, hogy változtak a körülmények, a tanulmányi
rend, s történtek olyan események, amelyek felhívták a
figyelmet arra, hogy a szabályzat nem fedte le teljes egészében
az iskolai élet mindennapjait. Például megtiltották a diákoknak
a fegyverviselést a városban és a fegyveres önbíráskodást.
Az iskola élén a rector primarius állt, közvetlen munkatársa
volt a conrector. Őket a zempléni egyházmegye esperese, a
pataki lelkészek és a patrónusok hívták meg, fegyelmi
tekintetben ugyanezek voltak az elöljáróik. Csak helvét
hitvallásúak lehettek, külhoni egyetemi tanulmányok után léphettek
hivatalukba. Modern értelemben vett évfolyamokról nem volt szó,
hanem az előadott tananyag szerint csoportosultak a diákok, s
nem alkottak állandó osztályközösségeket. Az 1638–1649 közötti
évtized a puritánus viták színtere – meghasonlás és megújulás
jellemzi az intézményt. Comenius sárospataki működése
(1650–1654) értelemszerűen önálló blokkot kapott, majd –
a jezsuiták kifejezésével élve – a „kálvinista pestis
legnépesebb szemináriumának” időszaka következett
(1655–1671). A XVII. századi iskolai feszültségek diáklázadásokban
öltöttek testet, Dienes önálló alfejezetben tekinti át ezek
motivációit és következményeit. A század az iskola elüldözésével
zárul: a rekatolizált Báthory Zsófia és férje, I. Rákóczi
Ferenc nyomására a tanárok és diákok 1672-ben elhagyták Sárospatakot,
s a bujdosó kollégium kálváriája Erdélyben harminc évig
tartott. Iskola a „régi fészkén” – A kollégium története
1703–1777 – hirdeti a harmadik fejezet címe, mert II. Rákóczi
Ferenc 1703-ban visszahelyezte jogaiba a kollégiumot. A sárospataki
reformátusok helyzete, majd a bujdosás utolsó két évében
Kassán tartózkodó iskola hazatérésének bemutatása után a Rákóczi-szabadságharc
bukását követő krízisről olvashatunk. Bár 1713-tól ifj. Csécsi
János két évtizedes tanári korszaka állandó konfliktusoktól
volt hangos, a XVIII. század közepén megkezdődött „a
kibontakozás megalapozása”. A történeti folyamatok ábrázolása
mellett Dienes számos keretes dokumentumrészletet közöl a főszövegbe
illesztve, a Szalkai-kódextől kezdve Comeniuson át ifj. Csécsi
Jánosig. Ugyanilyen tipográfiával emelte ki a kollégium XVII–XVIII.
századi építéstörténetét, illetve Vay Ábrahám és Szathmáry
Király György főgondnokok életútját.
A Ratio
Educationis utáni eseményeket Ugrai János Dienestől eltérő
szerkezetben foglalta össze, de ennek oka nem valamiféle
szerkesztői figyelmetlenség, sokkal inkább a mind jobban
kiteljesedő mondanivaló kutatás-módszertani szempontból
helyeselhető bemutatását célozza. Ugrai ugyanis az általa írt
fejezeteket három részre bontotta: „környezeti feltételek”,
„korszakalkotó személyiségek”, valamint „szellemiség és
hangulat”. A három nagy korszak, amelyről szó esik: „A
nemzeti előhaladás nevezetes időszaka” (1777–1849), a „Főgimnázium
és főiskola – a kollégium a kiépülő modern oktatási
rendszerben” (1850–1919), s végül a „Küzdelem a perifériára
szorulás ellen – a II. világháború előtt és után”
(1920–1952). A XVIII. században a kollégium egyházi és világi
kettős vezetés alatt állt. A legfőbb vezetést az egyházkerület
élén álló szuperintendens, a világi főgondok és az egyházkerületi
közgyűlés alkotta. A rendszeresen, évente háromszor-négyszer
összeülő egyházkerületi gyűlés általában a távlati kérdésekben,
továbbá minden fontos személyi és anyagi ügyben határozott.
A világi főgondnok elsősorban a kollégium anyagi működéséhez
járult hozzá, s jó esetben az egész gazdálkodási
mechanizmus, sőt az iskola minőségi munkájának a kulcsszereplőjévé
is vált. A XIX. század elején bevezették a magyar nyelvű gimnáziumi
oktatást Patakon. Az 1810. évi tanterv minden gimnáziumi osztály
számára külön előírta a magyar nyelvtan tételes tanulását,
1818-tól pedig az akadémiai tagozaton is a magyar lett a tanítás
nyelve. Ami a környezeti feltételeket illeti, a XIX. század közepéig
terjedő időszakban a kiindulópont a felvilágosodástól a
szabadságharc bukásáig terjedő korszellem. A genius locit a
„falusias Patak és vadregényes Zemplén” ellentétpárja
jelzi. Az iskola jelentőségét a partikulák kiteljesedése, a
Tiszán inneni egyházkerületi püspöki hatalom körvonalazódása,
továbbá a gazdasági sikerek: a kollégium majorsági gazdálkodása
erősítette. A szabadságharc bukása utáni abszolutizmus ellenére
Patakot az 1850-es évektől az állami oktatáspolitika
kibontakozása és a modern oktatási rendszer kiépülése
jellemzi. Ellenhatás mutatható azonban ki a régió és az egyházkerület
szempontjából – a differenciálódó és fejlődő (például
vasútépítések) környezetben Patak egykori vezető szerepe Sátoraljaújhellyel,
de különösen Miskolccal szemben fokozatosan leértékelődik. A
kollégium csak gazdálkodásának modernizálásával képes
talpon maradni.
A trianoni diktátum
igen súlyosan érintette a kollégium beiskolázási övezetét.
Nemcsak Zemplén, hanem Abaúj és Gömör vármegye is elveszítette
területének közel 50%-át. A Tiszán inneni Református Egyházkerületnek
közvetlenül az I. világháború előtt 356 anyaegyháza volt,
ez a szám az elcsatolások után 217-re csökkent. Ilyen
viszonyok között a Sárospataki Református Kollégium a szó
legszorosabb és átvitt értelmében is a perifériára szorulás
ellen kellett, hogy küzdjön. Trianon után az oktatáspolitika a
kultúrnemzet-koncepció jegyében alakul, amelynek pozitív hatása
nemsokára tetten érhető lesz, de a kiindulópont kritikus: a
megfelezett Zemplénben, a megharmadolt egyházkerületben felértékelődik
a kollégiumot irányító igazgatótanács szerepe. Az iskola
gazdálkodási nehézségeit a regionális szerepkör hiánya súlyosbítja,
a hiányt a világi szerepvállalás fokozatos térnyerésével,
az államsegély fokozott igénybe vétele pótolja, de az intézmény
pénzügyi helyzete a korszak végéig bizonytalan marad. Ugrai
mindhárom periódusból 3-4 korszakalkotó személyiséget emel
ki, részletes életrajzi áttekintéssel. Szemléletesek a jelzők
is. Az első periódusból Vay József, az „úttörő főgondnok”;
Kövy Sándor jogtudós, az „iskolateremtő jogprofesszor”;
Barczafalvi Szabó Dávid, a „tévelygő nyelvújító”;
valamint Nyíry István, az „utolsó pataki polihisztor”
kapott helyet. A második korszakot „egy püspök és egy világi
főgondnok kiemelkedő párosa”, azaz báró Vay Miklós és Kun
Bertalan, a „tudós költő”, Erdélyi János, az „árvaságból
a csúcsokig” jutó Finkey Ferenc jogász és a „felemás megítélésű”
Zsoldos Benő professzor fémjelzi. A záró periódus érzékeltetésére
egy tanítóképzős (Lázár Károly), egy teológiai (Újszászy
Kálmán), és egy gimnáziumi (Harsányi István) tanár pályaképét
választotta. A szellemiség és hangulat tekintetében az 1777 utáni
évtizedeket Ugrai a tananyag változásainak, valamint a tantestület
összetételének bemutatásával, a híres tanáregyéniségek, a
diák-önkormányzatiság és a peregrinációs kapcsolatok ábrázolásával
illusztrálja. A XIX. század második felét a főgimnázium önállósulása,
a bölcsészeti-teológiai képzés megszilárdulása, a
szervezetileg folyamatosan bizonytalan lábakon álló jogakadémia
szívós kitartása, a kollégiumi tanítóképző megalakulása
és fejlődése, valamint a pezsgő diákélet jellemzi. A
trianoni Magyarországon a kollégium túlélését részben a
tradicionális út – tehát a gimnázium humán tagozata és a
lelkészképzés – biztosította. A második világháború döntően
beleszólt a kollégium normális életvitelébe. Később kezdett
és hamarabb befejezett tanévek jöttek; a vakációk megszokott
rendje is felborult. A háború szörnyű megpróbáltatásai után,
amikor még el sem ült a fegyverzaj, Sárospatakon az „ősi
schola” megnyitotta kapuit. Az 1944–45-ös évkönyv szerint
„…január 3-án a teológiai internátus néhány lakószobájában,
egyelőre alig harminc tanulóval a gimnázium; három tanulóval
a teológia is munkához látott.” Az iskola fokozatosan újra
benépesült, ahogy múltak a napok úgy növekedett a diákság
és a tanárok létszáma. A megszokott módon, rendben folyt a
tanítás. 1952-ben számos más egyházi iskolával együtt a Sárospataki
Református Kollégiumot is államosították, s csaknem negyven
éven át Rákóczi Gimnázium néven működött tovább.
A szerzők a Sárospataki
Református Kollégium történetét 1952-ig írták meg. A kötet
epilógusa, amellett hogy összegzi az intézmény fejlődésének
tanulságait, rövid kitekintést nyújt az 1945 utáni évekre.
Az 1990-ben visszaállított Református Kollégium utóbbi, közel
két és fél évtizedével azonban nem foglalkozik. A szerzőket
nyilván a történelmi távlat hiánya gátolta az objektív értékelésben.
Ezzel együtt túlzás nélkül állíthatjuk: a pataki iskola történetének
eddigi legjobb feldolgozását vehetjük kézbe.
(A Sárospataki
Református Kollégium története. Szerk.: Dienes Dénes, Hernád
Kiadó, Sárospatak, 2013)
M.A.
|
