2016.02.26.
Csurka István:
NO, TE VAGY AZ A CSURKA
Egy
hosszú fehér comb egy nyugágyon, a Szent István gőzös fedélzetén,
1956 nyarán, amint a ragyogó napsütésben Bécs felé szeli a
habokat velünk, írókkal. Az Íróhajó.
Ötvenhat
nyarán, a nyitás jegyében több egymást követő kirándulást
szerveztek a budapesti értelmiség, a művészek és írók számára
Bécsbe. Ausztria 1955-ben szabadult fel, vált semlegessé, s a
vasfüggöny még le volt eresztve, de hírek azért érkeztek odaátról,
hogy rövid egy év alatt is micsoda fejlődés indult meg az
irigyelt császárvárosban. Közembernek kijutni Bécsbe egy hajón?
Szinte érthetetlen ajándék volt ez. Számomra és több nemzedéktársam
számára egy bizonyos számú megjelent írás, novella, költemény,
s végeredményben az Írószövetség, még pontosabban –
csakhogy ezt akkor még egyáltalán nem láttam ennyire tisztán
– a szervező hatóság, pártközpont és a belügy jóindulatú
hozzájárulása kellett a hajóra való felkerüléshez. Rangot
jelentett Pesten. Szó, ami szó, felkerültem a hajóra, soron kívülien
és jutányosan. Mint fiatal író, aki még nem tagja az Írószövetségnek,
de az lesz, mert be van adva a kötete, és minden hónapban
megjelenik egy-egy novellája az Új Írásban.
Tele
voltam vágyakkal, élet- és sikerhabzsolással.
Ötvenhat
nyarán a nagyvilágban is, az országban is mindennap történt
valami érdekes. A forradalom a lelkekben nem forradalomként,
hanem a siker lehetőségeként, az önérzet kigömbölyödéseként
és mindezek akarásaként érlelődött. Körülnéztünk.
Felfedeztük magunkat. Szoknyák alá nyúltunk, és más, nagyobb
titkokról is ellebbentettük a leplet, írtunk, beszéltünk,
vitatkoztunk, szidtuk a sztalinistákat, de mindenekelőtt az
csapott meg bennünket, hogy lehet ám teljesebben, gyorsabban,
tartalmasabban élni.
Ez
is ott volt most velem, elrévedéseimben és vágyakozásaimban a
sötét Gyűjtőben, mint ami elveszett. Az a két hosszú fehér
comb a korlát mellett, szemben a nappal, és a hozzá tartozó
mosoly, amint fogadja a hódolók és udvarlók szárnycsattogtatásait,
s köztük ott vagyok én is, igyekezve egy-két szellemességgel
felhívni magamra a figyelmet. Nem teljesen reménytelenül, de a
kajütben valóra válthatás esélye nélkül. Mégis, az a két
fehér, hosszú, hengeres comb ott a gőzösön, a habok felett,
az volt az elveszett élet. Most egy komor zárkában élem értelmetlen
óráim, és amikor akarnak, kivezetnek, fegyvert tartanak rám és
megvernek, s odakint az egész ország sír, nyög, szenved és fél,
hogy idekerül, közénk.
Az
55-ös és az 56-os év számomra különösen telített volt. A
siker soha nem volt olyan édes, mint akkor. A többszöri
megjelenés az Új Írásban, a kötet összeállítása és
megjelenése szeptember végén, az így szerzett szerény önálló
jövedelem azt jelentette, hogy harmad-negyedéves koromra saját
lábamra álltam. Hirtelen kiderült, hogy számítok. Természetesen
csak az irodalmi életben, de hát ez számomra mindent jelentett,
nem is igen vettem tudomásul, hogy ezenkívül létezik még
valami más is. Idősebb írók nyújtották a kezüket: „te
vagy az a Csurka?” Hubay Miklós, Czibor János, Mészöly Dezső,
kedves tanáraim jó híremet költötték, és a világ tele volt
a változás eseményeivel, a megújulással és a rossz uralma alóli
felszabadulással. És én ennek részese vagyok.
Az
Új Írás szerkesztőségébe akkor is be-betértünk, ha éppen
nem írást vittünk be vagy nem korrektúrát javítottunk, s
ilyenkor ismeretségek, barátságok, szövetségek születtek.
Megismertem Nagy Lászlót, Czine Mihályt, aki az egyik szerkesztője
volt a folyóiratnak, Réz Pált, Domokos Mátyást, Kormos Istvánt,
Csukás Pistát, Kamondi Lászlót, akit akkor még Tóth Lacinak
hívtunk, és elkezdődött a barátságom Szabó Istvánnal, a
cserszegtomaji, apró termetű legénnyel, akinek a sorsán és
mondatai szabatosságán és az életéből feltörő magyar
tragikumon – noha még nem értem, hanem még csak sejdítem a lényegét
– nem győzök álmélkodni. Az Új Írásban megjelenik az A mélység
vándora című novellám, amely ma, negyvennégy év múltán is
kétkötetes novellagyűjteményem címadója, holott azt egy
huszonkét éves, zöldfülű írógyerek írta. Ebben az írásban
először jutottam el gondolatban, képben és utalásban a szétszabdalt
és elveszett, említeni sem szabad hazába, és a gondolatig,
hogy Magyarország nem annyi, amennyit szögesdróttal körülvettek,
hanem több. A novella hőse, az egykori kivándorló, aki az óceán
mélyén, a nagy nyomás alatt maradt életben, s most hazaindulva
eljut fel a Duna torkolatától a Tiszán és Körösökön a
teljes hazába, itt hal meg az édesvizek kisebb nyomása miatt,
és „éppen harangoztak Nagyszalontán, amikor elszenderült”.
Ez a mondat megjelent 1956-ban. Mindenki értette, megállítottak
az utcán. De aztán a kihallgatásaimon is szóba került
Kistarcsán, amikor győzködtek és fenyegettek. Bűneim között
ennek az irredenta novellának a megírása és közreadása is
szerepelt, ezt több jegyzőkönyvbe is belefoglalták. Azt, hogy
román szekusok is részt vettek a magyar forradalom felszámolásában,
a kihallgatásokban, én közvetlenül tapasztalhattam, mert
nemcsak ez a bűnöm volt kérdések tárgya, hanem ezzel
kapcsolatban féltestvérem, az akkor Nagyváradon élő Csurka Péter,
volt ludovikás csendőrtiszt is, akit csak egy évvel később
tartóztattak le odaát, és vittek el a Duna-deltába hat évre.
Az ott szerzett rákban halt meg idejekorán szegény bátyó. Az
egyik kistarcsai kérdezőmön-vallatómon láttam, hogy talán még
ismerte is. Bátyám zsidómentő csendőrtiszt volt Nagyváradon.
Ezért vészelte át a háború utáni megtorlást. Megmentettjei
között több csinos, fiatal nő volt. De mindezt most ötvenhat
nyarának jellemzéséül hozom fel. Még nincs Kistarcsa, de már
felvetődik a gondolat a családban, hogy „haza kéne menni Váradra”,
és bennem megszólal a múlt, Erdély, a teljes haza. Egy mondat
is elegendő volt a híressé váláshoz, az emberek egy mondatot
is megjegyeztek, ha az a szabadság mondata volt.
Jó
akkor élni és jó akkor fiatal írónak lenni, amikor minden szónak
becsülete van, és – legalábbis egy réteg, az igazi elit –
minden szóra figyel. Fontosak voltunk magunknak és fontosak
voltunk egymásnak.
Természetesen
a szervek számára is fontosak voltunk, és a hajókirándulást
sem csak hangulatjavítás céljából szervezték, hanem nyilván
egy jó nagy kollektív kihallgatás, megfigyelés lehetőségét
látták benne, s talán azt sem bánták volna, ha néhányan
kint maradnak. De hát senki nem maradt kint.
Kikötött
a hajó, kiszálltunk, s a parton narancsot és banánt árultak bódékban.
Nekiestünk a banánnak. Úgy zabáltuk a banánt, mintha a Magyar
Dolgozók Pártja központi bizottsága elől kellett volna elennünk.
Egyesek tudni vélték, hogy ott, Rákosiék lakomáin akkor is
mindig volt déligyümölcs, amikor a nép éhezett. Megérkeztünk
tehát a Duna valamivel felsőbb folyásához, a kapitalizmusba,
és még jobban utáltuk azokat, akik engedtek kihajókázni bennünket.
Nem fogalmaztuk meg pontosan és nem helyeztük el a térben azt
az államot és államvezetést, amely képes a maga számára
privilégiumot csinálni a legolcsóbb déligyümölcsből,
egyszerűen csak gyűlöltük a rendszert, amely engedett a szorításon.
Ettől kezdve mindent összemértünk és összehasonlítottunk.
Ez egy összehasonlító rendszertani kirándulás volt. Bécsben
a Kärtner Strasse ragyogott, tele volt jobbnál jobb kurvával
– mármint a Thököly étteremhez, Fehér Ökörhöz és
Ilkovicshoz szokott szemünknek –, a Ringen, a föld alatt olasz
eszpresszóduplát lehetett inni, és minden lüktetett. Mi meg
egy olyan rendszerből érkeztünk, amelynek főemberei déligyümölcshöz
jutnak, mígnem a nép sorban áll zsírért. De hogy ezalatt és
ennek következtében mi magunk mennyire durvultunk el, s mennyire
váltunk áldozataivá és kiszolgáltatottjaivá a hiánynak, azt
akkor még nem éreztük meg. Mindenesetre mi csináltuk a
forradalmat, mi meneteltünk néhány hónap múlva a
legegyetemesebb követelésekért, akik ott, a bécsi kikötőben
két pofára faltuk a banánt, mint valami primitív törzs
tagjai.
Egyébként
én nem rajongok ezért a gyümölcsért. A császárkörtéhez
vagy a húsos, leves őszibarackhoz, amit azonnal a harapás után
szürcsölni is kell, ha nem akarja foltossá cseppenteni az ingét
az ember, nem is hasonlítható. Az alma pedig, a jó magyar alma
nyilvánvalóan minden déligyümölcs fölött áll. Mások is így
voltak vele: a banánról minden cellában lehetett beszélni, de
ha valaki ebéd előtt az őszibarackot vagy a pecsenyét hozta szóba,
azt leintettük. Ne indítsa el a gyomornedveinket.
Ámulatba
ejtett tehát, azt is mondhatni, lenyűgözött Bécs, a
kapitalizmus, de nem ejtett rabul. Úgyannyira nem, hogy
szeptemberben, amikor rendkívül megtisztelő meghívást kapva
huszad-huszonötödmagammal elmentem Déry Tibor lakására, aki
akkor mint a Rákosiékkal szemben álló kommunista írók
fejedelme fogadott bennünket, s meg is hallgatott valamennyiünket,
én azt a nem kis feltűnést, de semmiféle ellenkezést ki nem váltó
kijelentést tettem, hogy Magyarországon, Budapesten fog kitörni
a „világ első szocialista forradalma”. Ebben az a kétségtelen
igazság is benne foglaltatott, hogy az első szocialistának
mondott Nagy Októberi nem volt az, nem volt szocialista, valamint
az is, hogy itthon forradalom lesz. Büszke voltam bátorságomra,
éleslátásomra, merészségemre, hetykeségemre, de ma már
tudom, szavaimban nem alapos utánagondolás és tapasztalat,
hanem az ifjonti nagyotmondás szándéka nyilvánult meg, de kétségtelenül
beletaláltam. Aztán persze, most helyesbítenem kell, mert a miénk
sem volt szocialista forradalom, mert hisz olyan talán nincs is.
A meghatározást valamelyik nagyfejű, Lenin, Sztalin vagy
Trockij találhatta ki, nekünk pedig meg kellett tanulnunk. S én
megtanultam. Szeptemberben még úgy gondoltam, hogy többet
mondok a társaságnak, ha szocialista forradalom kitörését jósolom,
mintha csak jelző nélkülit. Ebben Hruscsov év eleji leleplezései
is kétségtelenül szerepet játszottak.
Nekem
ott, abban a csodált nagypolgári lakásban, bősz forradalmárnak
mindössze abban volt igazam, hogy mi, diákok, ifjak forradalmi
tetteink során soha nem fordultunk a szegények, a nép, az általunk
szocialista értéknek tartott erkölcsi és társadalmi értékek
ellen, és még Bécs és a Ring sem jutott eszünkbe soha.
Déry
Tibor elragadó, kedves, művelt polgárember volt, akinek az ötvennégy-ötvenöt-ötvenhatban
megjelent írásait mindannyian olvastuk, becsültük, és aki
engem fellépésem első pillanatában megvédett Rákosi haragjával
szemben. „No, te vagy az a Csurka” – fogadott kéznyújtással.
Felemelt a kitüntető barátsága, noha írásmódja, a hideg,
elemző, Thomas Mann-ias körmondatai, minden életszerű
esetlegességet, véletlenszerűséget és képszerűséget kerülő
szárazsága a másodrendűség és a nem eredeti tehetség képét
keltette fel bennem, de ezt a bíráló élt viszont az nyomta el,
hogy bizonyára magam nem vagyok eléggé pallérozott és művelt
ehhez.
A
vita annyira nevetséges volt – nemcsak bennem dúlt, hanem az
egész irodalmi életben –, mint maga a kor, amelyben történt.
Mi az előbbvaló az író számára, az életismeret, a valóságismeret,
az életközeliség és ezzel együtt természetesen a népiség,
vagy a műveltség, az irodalmi és bölcseleti tudás, a
gondolatiság és a választékos stílus? Poeta doctus vagy poeta
natus? Mindannyian poeta natusnak tartottuk magunkat, és egy
kicsit lenéztük a poeta doctus Déryt és a hozzá hasonlókat,
nem véve észre, hogy álellentétről van szó. A poeta natus
ivott, szeretkezett országszerte, mígnem a poeta doctus mindezt
otthon csinálta, fürdőszoba-használat után vagy alatt, és
metszett pohárból itta a francia konyakot. A népi–urbánus
viszály is bele lett vezetve ebbe az ellentétbe, s jómagam csak
sokkal később jöttem rá, amikor már gyakori vendége voltam a
börtönből szabadult Dérynek, és hajnalokig kártyázva élveztem
a társaságát, hogy mennyire fontos az író számára a biztos
lábakon álló műveltség. Déry magyar író volt német műveltséggel.
Anyjával, mint meg is írta, németül beszélt.
Ennek
a politikai eseménynek, a hajnalba nyúló és egy kis ivászatba
is beletorkolló vitatkozásnak, a pálmafáknak a lakásban, a süppedő
perzsaszőnyegeknek, a feszes, csípőre szoruló és mélyen
dekoltált ruhában megjelenő feleségnek és a cselédnek az emléke
is ott volt velem a Gyűjtőben. Déry, miként Háy is, akkor már
le volt tartóztatva, de róla nem kérdeztek. Ennek a kihallgatásnak
a jelentéseit nem csatolták az én anyagomhoz, ez Déry bűnlajstromát
szaporította. Az ifjúság megrontása. Számomra azonban a lakás
illata, a mennyezetig érő könyvtár és a gazdagság volt a
maradandó élmény. Annyi öniróniám azért már összegyülemlett
ott a fogházban, hogy megállapítsam: jól meghirdettem én a
szocialista forradalmat ott, abban a nagypolgári Deutsch lakásban.
Mert hát az a vagyon üzent fel a Rózsadombra, ami még pengőmilliókban
gyűlt össze a család kezén, s amelyből Déry írói kereset nélküli
kommunista író lehetett akkor, amikor Rákosi, az ő nagy
ellenfele még a szegedi Csillagbörtön lakója volt. Szerettem Déryt,
mert tágult tőle a világlátásom horizontja. Zárkatársaimnak
azonban nehezen tudtam volna elmagyarázni az összefüggéseket,
ezért bele sem kezdtem. De a képek, az illatok, a mozdulatok azért
ott voltak velem a cellában.
A
hatalmas lakásban minden választékosan ízléses volt. A festmények,
a rajzok a falon, a dolgozószobában a mennyezetig érő könyvfal
zsúfolásig megrakva könyvekkel, a nappaliban a pálmák, szobanövények,
a nehéz, faragott bútorok és a tágas kilátást nyújtó üvegablakok.
Megcsapott és meghökkentett engem akkor ez a lakás, mert ilyet
még nem láttam. Gyermekkorom családi színterei, noha szegények
mi sem voltunk, ehhez képest egyszerűek és családiasak voltak.
Déry lakásában a célszerű elegancia, a minőség nyűgözött
le, s az a tény domborodott ki előttem, hogy mennyi minden van,
amit nem ismerek. Egy kicsit lelepleződtem magam előtt: azt
hittem, a mi egykori körülményeink, a nagyváradi gazdagságunk
valami magasan álló dolog. Egy kicsit vidéki gyereknek éreztem
magam több megjelent novellámmal és készülő kötetemmel együtt,
amint körülnéztem Déryéknél.
Előzőleg,
szintén ötvenhatban egy másik megdöbbentő lakásélményben
is volt részem. Egy akkor még ismeretlen, de a főiskolára bejárogató
filmrendezőnő valamiért meghívott a családi otthonukba. A
pompát illetően alig maradt el ez a lakás a Déryétől, noha
kisebb volt, ellenben benne olyasmiket kellett látnom, amikről
nem tudtam elképzelni, hogy családi otthonban előfordulhatnak.
Lenin-, Sztalin-, Rákosi-képek, -szobrok minden szobában. Süppedő
szőnyegek, meghitt félhomály, kellemes illat és Lenin. Ez
hogyan lehetséges? Ezt még akkor sem foghattam fel, ha tudván
tudtam, a család nemrégiben tért haza több évtizedes száműzetésből
a Szovjetunióból, és a filmrendezőnő apja híres kommunista
szobrász volt. Akkor sem értettem, hogyan tudnak ezek között
élni.
Az
újságok akkor írtak erről a Déry-féle összejövetelről. Az
odaküldött fülek pedig jelentettek. De Déry már nem törődött
velük. S 57-ben már mindketten börtönben voltunk.
(2006)
|