vissza a főoldalra

 

 

 2016.02.26. 

Csurka István: NO, TE VAGY AZ A CSURKA

Egy hosszú fehér comb egy nyugágyon, a Szent István gőzös fedélzetén, 1956 nyarán, amint a ragyogó napsütésben Bécs felé szeli a habokat velünk, írókkal. Az Íróhajó.

Ötvenhat nyarán, a nyitás jegyében több egymást követő kirándulást szerveztek a budapesti értelmiség, a művészek és írók számára Bécsbe. Ausztria 1955-ben szabadult fel, vált semlegessé, s a vasfüggöny még le volt eresztve, de hírek azért érkeztek odaátról, hogy rövid egy év alatt is micsoda fejlődés indult meg az irigyelt császárvárosban. Közembernek kijutni Bécsbe egy hajón? Szinte érthetetlen ajándék volt ez. Számomra és több nemzedéktársam számára egy bizonyos számú megjelent írás, novella, költemény, s végeredményben az Írószövetség, még pontosabban – csakhogy ezt akkor még egyáltalán nem láttam ennyire tisztán – a szervező hatóság, pártközpont és a belügy jóindulatú hozzájárulása kellett a hajóra való felkerüléshez. Rangot jelentett Pesten. Szó, ami szó, felkerültem a hajóra, soron kívülien és jutányosan. Mint fiatal író, aki még nem tagja az Írószövetségnek, de az lesz, mert be van adva a kötete, és minden hónapban megjelenik egy-egy novellája az Új Írásban.

Tele voltam vágyakkal, élet- és sikerhabzsolással.

Ötvenhat nyarán a nagyvilágban is, az országban is mindennap történt valami érdekes. A forradalom a lelkekben nem forradalomként, hanem a siker lehetőségeként, az önérzet kigömbölyödéseként és mindezek akarásaként érlelődött. Körülnéztünk. Felfedeztük magunkat. Szoknyák alá nyúltunk, és más, nagyobb titkokról is ellebbentettük a leplet, írtunk, beszéltünk, vitatkoztunk, szidtuk a sztalinistákat, de mindenekelőtt az csapott meg bennünket, hogy lehet ám teljesebben, gyorsabban, tartalmasabban élni.

Ez is ott volt most velem, elrévedéseimben és vágyakozásaimban a sötét Gyűjtőben, mint ami elveszett. Az a két hosszú fehér comb a korlát mellett, szemben a nappal, és a hozzá tartozó mosoly, amint fogadja a hódolók és udvarlók szárnycsattogtatásait, s köztük ott vagyok én is, igyekezve egy-két szellemességgel felhívni magamra a figyelmet. Nem teljesen reménytelenül, de a kajütben valóra válthatás esélye nélkül. Mégis, az a két fehér, hosszú, hengeres comb ott a gőzösön, a habok felett, az volt az elveszett élet. Most egy komor zárkában élem értelmetlen óráim, és amikor akarnak, kivezetnek, fegyvert tartanak rám és megvernek, s odakint az egész ország sír, nyög, szenved és fél, hogy idekerül, közénk.

Az 55-ös és az 56-os év számomra különösen telített volt. A siker soha nem volt olyan édes, mint akkor. A többszöri megjelenés az Új Írásban, a kötet összeállítása és megjelenése szeptember végén, az így szerzett szerény önálló jövedelem azt jelentette, hogy harmad-negyedéves koromra saját lábamra álltam. Hirtelen kiderült, hogy számítok. Természetesen csak az irodalmi életben, de hát ez számomra mindent jelentett, nem is igen vettem tudomásul, hogy ezenkívül létezik még valami más is. Idősebb írók nyújtották a kezüket: „te vagy az a Csurka?” Hubay Miklós, Czibor János, Mészöly Dezső, kedves tanáraim jó híremet költötték, és a világ tele volt a változás eseményeivel, a megújulással és a rossz uralma alóli felszabadulással. És én ennek részese vagyok.

Az Új Írás szerkesztőségébe akkor is be-betértünk, ha éppen nem írást vittünk be vagy nem korrektúrát javítottunk, s ilyenkor ismeretségek, barátságok, szövetségek születtek. Megismertem Nagy Lászlót, Czine Mihályt, aki az egyik szerkesztője volt a folyóiratnak, Réz Pált, Domokos Mátyást, Kormos Istvánt, Csukás Pistát, Kamondi Lászlót, akit akkor még Tóth Lacinak hívtunk, és elkezdődött a barátságom Szabó Istvánnal, a cserszegtomaji, apró termetű legénnyel, akinek a sorsán és mondatai szabatosságán és az életéből feltörő magyar tragikumon – noha még nem értem, hanem még csak sejdítem a lényegét – nem győzök álmélkodni. Az Új Írásban megjelenik az A mélység vándora című novellám, amely ma, negyvennégy év múltán is kétkötetes novellagyűjteményem címadója, holott azt egy huszonkét éves, zöldfülű írógyerek írta. Ebben az írásban először jutottam el gondolatban, képben és utalásban a szétszabdalt és elveszett, említeni sem szabad hazába, és a gondolatig, hogy Magyarország nem annyi, amennyit szögesdróttal körülvettek, hanem több. A novella hőse, az egykori kivándorló, aki az óceán mélyén, a nagy nyomás alatt maradt életben, s most hazaindulva eljut fel a Duna torkolatától a Tiszán és Körösökön a teljes hazába, itt hal meg az édesvizek kisebb nyomása miatt, és „éppen harangoztak Nagyszalontán, amikor elszenderült”. Ez a mondat megjelent 1956-ban. Mindenki értette, megállítottak az utcán. De aztán a kihallgatásaimon is szóba került Kistarcsán, amikor győzködtek és fenyegettek. Bűneim között ennek az irredenta novellának a megírása és közreadása is szerepelt, ezt több jegyzőkönyvbe is belefoglalták. Azt, hogy román szekusok is részt vettek a magyar forradalom felszámolásában, a kihallgatásokban, én közvetlenül tapasztalhattam, mert nemcsak ez a bűnöm volt kérdések tárgya, hanem ezzel kapcsolatban féltestvérem, az akkor Nagyváradon élő Csurka Péter, volt ludovikás csendőrtiszt is, akit csak egy évvel később tartóztattak le odaát, és vittek el a Duna-deltába hat évre. Az ott szerzett rákban halt meg idejekorán szegény bátyó. Az egyik kistarcsai kérdezőmön-vallatómon láttam, hogy talán még ismerte is. Bátyám zsidómentő csendőrtiszt volt Nagyváradon. Ezért vészelte át a háború utáni megtorlást. Megmentettjei között több csinos, fiatal nő volt. De mindezt most ötvenhat nyarának jellemzéséül hozom fel. Még nincs Kistarcsa, de már felvetődik a gondolat a családban, hogy „haza kéne menni Váradra”, és bennem megszólal a múlt, Erdély, a teljes haza. Egy mondat is elegendő volt a híressé váláshoz, az emberek egy mondatot is megjegyeztek, ha az a szabadság mondata volt.

Jó akkor élni és jó akkor fiatal írónak lenni, amikor minden szónak becsülete van, és – legalábbis egy réteg, az igazi elit – minden szóra figyel. Fontosak voltunk magunknak és fontosak voltunk egymásnak.

Természetesen a szervek számára is fontosak voltunk, és a hajókirándulást sem csak hangulatjavítás céljából szervezték, hanem nyilván egy jó nagy kollektív kihallgatás, megfigyelés lehetőségét látták benne, s talán azt sem bánták volna, ha néhányan kint maradnak. De hát senki nem maradt kint.

Kikötött a hajó, kiszálltunk, s a parton narancsot és banánt árultak bódékban. Nekiestünk a banánnak. Úgy zabáltuk a banánt, mintha a Magyar Dolgozók Pártja központi bizottsága elől kellett volna elennünk. Egyesek tudni vélték, hogy ott, Rákosiék lakomáin akkor is mindig volt déligyümölcs, amikor a nép éhezett. Megérkeztünk tehát a Duna valamivel felsőbb folyásához, a kapitalizmusba, és még jobban utáltuk azokat, akik engedtek kihajókázni bennünket. Nem fogalmaztuk meg pontosan és nem helyeztük el a térben azt az államot és államvezetést, amely képes a maga számára privilégiumot csinálni a legolcsóbb déligyümölcsből, egyszerűen csak gyűlöltük a rendszert, amely engedett a szorításon. Ettől kezdve mindent összemértünk és összehasonlítottunk. Ez egy összehasonlító rendszertani kirándulás volt. Bécsben a Kärtner Strasse ragyogott, tele volt jobbnál jobb kurvával – mármint a Thököly étteremhez, Fehér Ökörhöz és Ilkovicshoz szokott szemünknek –, a Ringen, a föld alatt olasz eszpresszóduplát lehetett inni, és minden lüktetett. Mi meg egy olyan rendszerből érkeztünk, amelynek főemberei déligyümölcshöz jutnak, mígnem a nép sorban áll zsírért. De hogy ezalatt és ennek következtében mi magunk mennyire durvultunk el, s mennyire váltunk áldozataivá és kiszolgáltatottjaivá a hiánynak, azt akkor még nem éreztük meg. Mindenesetre mi csináltuk a forradalmat, mi meneteltünk néhány hónap múlva a legegyetemesebb követelésekért, akik ott, a bécsi kikötőben két pofára faltuk a banánt, mint valami primitív törzs tagjai.

Egyébként én nem rajongok ezért a gyümölcsért. A császárkörtéhez vagy a húsos, leves őszibarackhoz, amit azonnal a harapás után szürcsölni is kell, ha nem akarja foltossá cseppenteni az ingét az ember, nem is hasonlítható. Az alma pedig, a jó magyar alma nyilvánvalóan minden déligyümölcs fölött áll. Mások is így voltak vele: a banánról minden cellában lehetett beszélni, de ha valaki ebéd előtt az őszibarackot vagy a pecsenyét hozta szóba, azt leintettük. Ne indítsa el a gyomornedveinket.

Ámulatba ejtett tehát, azt is mondhatni, lenyűgözött Bécs, a kapitalizmus, de nem ejtett rabul. Úgyannyira nem, hogy szeptemberben, amikor rendkívül megtisztelő meghívást kapva huszad-huszonötödmagammal elmentem Déry Tibor lakására, aki akkor mint a Rákosiékkal szemben álló kommunista írók fejedelme fogadott bennünket, s meg is hallgatott valamennyiünket, én azt a nem kis feltűnést, de semmiféle ellenkezést ki nem váltó kijelentést tettem, hogy Magyarországon, Budapesten fog kitörni a „világ első szocialista forradalma”. Ebben az a kétségtelen igazság is benne foglaltatott, hogy az első szocialistának mondott Nagy Októberi nem volt az, nem volt szocialista, valamint az is, hogy itthon forradalom lesz. Büszke voltam bátorságomra, éleslátásomra, merészségemre, hetykeségemre, de ma már tudom, szavaimban nem alapos utánagondolás és tapasztalat, hanem az ifjonti nagyotmondás szándéka nyilvánult meg, de kétségtelenül beletaláltam. Aztán persze, most helyesbítenem kell, mert a miénk sem volt szocialista forradalom, mert hisz olyan talán nincs is. A meghatározást valamelyik nagyfejű, Lenin, Sztalin vagy Trockij találhatta ki, nekünk pedig meg kellett tanulnunk. S én megtanultam. Szeptemberben még úgy gondoltam, hogy többet mondok a társaságnak, ha szocialista forradalom kitörését jósolom, mintha csak jelző nélkülit. Ebben Hruscsov év eleji leleplezései is kétségtelenül szerepet játszottak.

Nekem ott, abban a csodált nagypolgári lakásban, bősz forradalmárnak mindössze abban volt igazam, hogy mi, diákok, ifjak forradalmi tetteink során soha nem fordultunk a szegények, a nép, az általunk szocialista értéknek tartott erkölcsi és társadalmi értékek ellen, és még Bécs és a Ring sem jutott eszünkbe soha.

Déry Tibor elragadó, kedves, művelt polgárember volt, akinek az ötvennégy-ötvenöt-ötvenhatban megjelent írásait mindannyian olvastuk, becsültük, és aki engem fellépésem első pillanatában megvédett Rákosi haragjával szemben. „No, te vagy az a Csurka” – fogadott kéznyújtással. Felemelt a kitüntető barátsága, noha írásmódja, a hideg, elemző, Thomas Mann-ias körmondatai, minden életszerű esetlegességet, véletlenszerűséget és képszerűséget kerülő szárazsága a másodrendűség és a nem eredeti tehetség képét keltette fel bennem, de ezt a bíráló élt viszont az nyomta el, hogy bizonyára magam nem vagyok eléggé pallérozott és művelt ehhez.

A vita annyira nevetséges volt – nemcsak bennem dúlt, hanem az egész irodalmi életben –, mint maga a kor, amelyben történt. Mi az előbbvaló az író számára, az életismeret, a valóságismeret, az életközeliség és ezzel együtt természetesen a népiség, vagy a műveltség, az irodalmi és bölcseleti tudás, a gondolatiság és a választékos stílus? Poeta doctus vagy poeta natus? Mindannyian poeta natusnak tartottuk magunkat, és egy kicsit lenéztük a poeta doctus Déryt és a hozzá hasonlókat, nem véve észre, hogy álellentétről van szó. A poeta natus ivott, szeretkezett országszerte, mígnem a poeta doctus mindezt otthon csinálta, fürdőszoba-használat után vagy alatt, és metszett pohárból itta a francia konyakot. A népi–urbánus viszály is bele lett vezetve ebbe az ellentétbe, s jómagam csak sokkal később jöttem rá, amikor már gyakori vendége voltam a börtönből szabadult Dérynek, és hajnalokig kártyázva élveztem a társaságát, hogy mennyire fontos az író számára a biztos lábakon álló műveltség. Déry magyar író volt német műveltséggel. Anyjával, mint meg is írta, németül beszélt.

Ennek a politikai eseménynek, a hajnalba nyúló és egy kis ivászatba is beletorkolló vitatkozásnak, a pálmafáknak a lakásban, a süppedő perzsaszőnyegeknek, a feszes, csípőre szoruló és mélyen dekoltált ruhában megjelenő feleségnek és a cselédnek az emléke is ott volt velem a Gyűjtőben. Déry, miként Háy is, akkor már le volt tartóztatva, de róla nem kérdeztek. Ennek a kihallgatásnak a jelentéseit nem csatolták az én anyagomhoz, ez Déry bűnlajstromát szaporította. Az ifjúság megrontása. Számomra azonban a lakás illata, a mennyezetig érő könyvtár és a gazdagság volt a maradandó élmény. Annyi öniróniám azért már összegyülemlett ott a fogházban, hogy megállapítsam: jól meghirdettem én a szocialista forradalmat ott, abban a nagypolgári Deutsch lakásban. Mert hát az a vagyon üzent fel a Rózsadombra, ami még pengőmilliókban gyűlt össze a család kezén, s amelyből Déry írói kereset nélküli kommunista író lehetett akkor, amikor Rákosi, az ő nagy ellenfele még a szegedi Csillagbörtön lakója volt. Szerettem Déryt, mert tágult tőle a világlátásom horizontja. Zárkatársaimnak azonban nehezen tudtam volna elmagyarázni az összefüggéseket, ezért bele sem kezdtem. De a képek, az illatok, a mozdulatok azért ott voltak velem a cellában.

A hatalmas lakásban minden választékosan ízléses volt. A festmények, a rajzok a falon, a dolgozószobában a mennyezetig érő könyvfal zsúfolásig megrakva könyvekkel, a nappaliban a pálmák, szobanövények, a nehéz, faragott bútorok és a tágas kilátást nyújtó üvegablakok. Megcsapott és meghökkentett engem akkor ez a lakás, mert ilyet még nem láttam. Gyermekkorom családi színterei, noha szegények mi sem voltunk, ehhez képest egyszerűek és családiasak voltak. Déry lakásában a célszerű elegancia, a minőség nyűgözött le, s az a tény domborodott ki előttem, hogy mennyi minden van, amit nem ismerek. Egy kicsit lelepleződtem magam előtt: azt hittem, a mi egykori körülményeink, a nagyváradi gazdagságunk valami magasan álló dolog. Egy kicsit vidéki gyereknek éreztem magam több megjelent novellámmal és készülő kötetemmel együtt, amint körülnéztem Déryéknél.

Előzőleg, szintén ötvenhatban egy másik megdöbbentő lakásélményben is volt részem. Egy akkor még ismeretlen, de a főiskolára bejárogató filmrendezőnő valamiért meghívott a családi otthonukba. A pompát illetően alig maradt el ez a lakás a Déryétől, noha kisebb volt, ellenben benne olyasmiket kellett látnom, amikről nem tudtam elképzelni, hogy családi otthonban előfordulhatnak. Lenin-, Sztalin-, Rákosi-képek, -szobrok minden szobában. Süppedő szőnyegek, meghitt félhomály, kellemes illat és Lenin. Ez hogyan lehetséges? Ezt még akkor sem foghattam fel, ha tudván tudtam, a család nemrégiben tért haza több évtizedes száműzetésből a Szovjetunióból, és a filmrendezőnő apja híres kommunista szobrász volt. Akkor sem értettem, hogyan tudnak ezek között élni.

Az újságok akkor írtak erről a Déry-féle összejövetelről. Az odaküldött fülek pedig jelentettek. De Déry már nem törődött velük. S 57-ben már mindketten börtönben voltunk.

(2006)