vissza a főoldalra

 

 

 2016.01.15. 

Horthy, a reálpolitikus

Szakály Sándor könyvbemutatója

December 14-én a Magyar Napló Könyvesboltban mutatták be Szakály Sándor Történelem és publicisztika című kötetét. Azt a könyvet, mely a történész, a Veritas főigazgatójának 2009 és 2013 között – napi- és hetilapokban, folyóiratokban, illetve idősebb kollégák tiszteletére összeállított kötetekben – megjelent, jelentősebb írásait tartalmazza. Szakály Sándor így vall a kötetről: a történész – ellentétben a tapasztalható közvélekedéssel – nemcsak vaskos monográfiákat ír, köteteket szerkeszt és forrásokat ad közre, hanem rövidebb – néha hosszabb – írásokban foglalja össze egy-egy kutatási témáról kialakított nézeteit és osztja meg azokat az olvasóival. Az így elkészült írások általában a tudományos ismeretterjesztés igényével megfogalmazott publicisztikák, többnyire hivatkozások nélkül, de esetenként irodalom- és/vagy forrásjegyzék feltüntetésével. A fentebb jelzett formában közreadott írások általában szélesebb olvasói táborhoz jutnak el – és az olvasókra gyakorolt hatásuk is nagyobb –, mint egy-egy alaposan jegyzetelt, a tudományos munkától elvárt, mindennel felszerelt kötetnek. Megjegyzendő ugyanakkor az is, hogy az így közreadott írások rövid életűek. A napi- és hetilapokban, folyóiratokban, esetleg születésnapi köszöntő kötetekben megjelent írások néhány hét után a feledés homályába kerülnek, és amikor utóbb egy-egy alkalommal szükség lenne valamelyikükre, már nem biztos, hogy ráakad a szerzője, még kevésbé az érdeklődő. A „gyors halált” elkerülendő, a szerzők közül számosan kötetbe gyűjtik össze írásaikat, hogy azok a kötetben való ismételt megjelenésnek köszönhetően hosszabb életűek legyenek. Így gondolom ezt magam is, és ezért vállalkoztam az ismételt közlésre. (…)

Vajon bűnös volt-e Jány Gusztáv? Döntött-e a legfelesőbb hadúr a tisztek politizálásáról? Mit tartalmazott Horthy Miklós el nem küldött levele Hitlerhez? Miként történt a Délvidék visszafoglalása? Mi történt a Don-kanyarban? Mi volt a feladata a Magyar Királyi Csendőrségnek? – többek közt ezekre a kérdésekre találjuk meg a választ.

Romsics Ignác bevezetőjében elmondta, hogy Szakály Sándort nem kell külön bemutatni, főleg azok számára, akik a két világégés közti Magyarország és a II. világháború története iránt érdeklődnek. A kötet 330 oldalnyi, és 33 írást tartalmaz. Döntően a Horthy-korszakkal foglalkoznak ezek a tanulmányok. Hóman Bálintról kéne kezdeni a beszélgetést – az aktualitások miatt –, de a kultúrpolitikusról Szakály Sándor még nem írt. Romsics ezért Horthy Miklós szerepéről faggatta a Veritas főigazgatóját. Szakály úgy véli, hogy Horthy a XX. század megkerülhetetlen politikusa, sőt reálpolitikusa. A történelemben nem létezik a „ha”, de ha nem tört volna ki az I. világháború, vagy nem az ellenséges hatalmak győztek volna, akkor ő mint az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottájának parancsnoka néhány éven belül nyugállományba kerül, s visszavonul Kenderesre. A történelmi események miatt ő vált a Nemzeti Hadsereg vezetőjévé, és a szegedi ellenkormány hadügyminiszterévé. A győztes hatalmak Horthyt tartották Magyarország meghatározó politikusának. Olyan politikai vezető volt, aki az ország irányítását a mindenkori miniszterelnökeire bízta, csak a legritkább esetekben avatkozott be olyan mértékben, amit el lehetett tőle várni. Személyének megítélése 1944. március 19. kapcsán, és az azt követő időszakban vitát vált ki a történészek és a politikusok között. Amennyiben 1944 márciusában visszavonult volna a politikától, akkor úgy emlékeznének rá, hogy volt egy államfő, aki két évtizeden át állt az ország élén. S talán kapott volna egy olyan lehetőséget, mint a román király, hogy az országot hagyja el javaival együtt. Ez azonban nem következett be, hiszen 1944. március 19-én hazánk elveszítette „állami önrendelkezését”, és hogy eben mi volt Horthy szerepe az a mai napig vita tárgyát képezi. A kormányzó az említett napon bejelentette lemondását, majd a Honvéd Vezérkar főnöke erről lebeszélte, s kijelentette, hogy lemondása esetén szélsőséges erők kerülnek majd hatalomra. Egy tény: Horthy kormányzósága idején az ország egy nagyon nagy mélypontról, a trianoni békediktátum által okozta borzalomból, Európa középmezőnyébe zárkózott föl, amihez kvalitásos politikusokra is szükség volt. Az is tény, hogy Horthy személye nem csak megkerülhetetlen, hanem elfogadott is volt az akkori társadalom döntő többsége számára. Számomra nagyon tanulságos az a levél, amit Chorin Ferenc írt, mikor elindult Lisszabonba a kormányzóhoz. Ebben arról értekezik, hogy együtt miként próbáltak Magyarországért tenni, mi mindent köszönhet a haza Horthynak, ahogy a saját családja is.

Ezt követően Romsics Horthy és a fehérterror kapcsolatára kérdezett rá. Szakály szerint amit fehérterrornak említenek, az a vörösterrorra adta meg a választ. A kérdés, hogy Horthy mennyire volt ösztönzője a kommün utáni megtorlásnak. Horthy 1919 augusztusában másodmagával repült Siófokra, ahol átvette a parancsnokságot. Minden bizonnyal eljutott Horthyhoz a különböző atrocitások híre. Tény, hogy a hadbíróságok több esetben eljártak azok ellen, akik törvénytelenségeket követtek el. A különítményeket feloszlatták, és a különítményesek közül csak nagyon kevesen lettek olyanok, akik akár a politikában, akár a honvédségen belül szerepet vállalhattak. Azt is tudni kell, hogy a Prónay-különítményben főleg tartalékos tisztek voltak – még zsidó származásúak is. Arra a kérdésre, hogy mennyi embert végeztek ki a különítményesek, Szakály azt válaszolta, hogy a különböző gyűjtések szerint 1000-1500 főt gyilkoltak meg. Az egyetemen korábban azt oktatták, hogy ez a szám 5-10 ezerre tehető. A pontos számot 100 év távlatából igen nehéz megállapítani. 1945 után is történtek felelősségre vonások; Magasházy Lászlót elítélték, aki mint a kormányzó szárnysegéde, egyetlenegy gyilkosságban sem vett részt, 1956 után pedig Francia Kiss Mihályt végezték ki. A Magyar Fórum kérdésére, hogy mi igaz abból, amit több netes fórumon lehet olvasni, miszerint Horthy azt mondta volna: „ebben az országban rendnek kell lennie, én itt rendet fogok tartani, és ha nem lesz rend, lövetni fogok. Ha jobbról, akkor fájó szívvel”? – Szakály Sándor azt felelte, ez a kijelentés valóban elhangzott. Úgy döntött a kormányzó, hogy a kialakított rendet, egyik oldalról sem szabad támadni, és a társadalmi viszonyokat nem szabad fölforgatni. Romsics Ignác arra a kereste a választ, hogyha egyszer Horthynak szobrot állítanak, azt miért öntik le vörös festékkel, és miért mondják a kormányzót ma is fasisztának, s hogy a kormányzó miért akadályozta meg IV. Károly visszatérését. Szakály Sándor szerint a királypuccsok idején Horthy reálpolitikusként viselkedett, hiszen akkor mást nem lehetett volna tenni. Az uralkodó abban a tévedésben élt, hogy az egész társadalom örömmel fogadja majd. Nem trónfosztásról volt szó, hanem az öröklési rend megszakításáról. Megérdemli Horthy, hogy szobrot állítsanak neki, mert a magyarok jelentős többsége ezt támogatná.

És most térjünk rá Jány Gusztáv esetére. Arra a katonáéra, aki nem kért kegyelmet. „Nem kérek kegyelmet, mert azzal bűnösségemet ismerném el” – válaszolt a népbírósági tanácsvezető bíró, dr. Pálosi Bála kérdésére vitéz Jány Gusztáv, vezérezredesi rendfokozatától minden jogalap nélkül megfosztott egykori tábornok. Védője, dr. Jármay Zsigmond ügyvéd kegyelemért folyamodott. A Magyar Köztársaság elnöke, Tildy Zoltán református lelkész a kegyelmet elutasította, és a volt Magyar Királyi Honvédség 1938. január 1-je és 1940. december 31-e közötti protestáns egyházi főgondnokát, a sokszor emlegetett és immáron elsirathatott magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnokát 1947. november 26-án Budapesten golyó által kivégezték. Szakály kimondta: „A XX. századi Magyarország háborúi nem voltak győztesek; de úgy vélem, hogy ennek ellenére, az azokban hősi halált halt, hadifogságban életüket veszített katonák, a munkaszolgálat során elhaltak emléke megőrzendő, így azoké is, akik felelősek voltak – és kellett, hogy legyenek – minden katonai döntésükért, amelyeket az addigi ismereteik, tapasztalataik alapján hoztak meg. Kijár az emlékező főhajtás Jány Gusztáv emléke előtt is, aki nem volt más, és nem is akart több lenni, mint katona. Katona, aki neveltetését nem megtagadva szolgálta hazáját, híven esküjéhez, ragaszkodva elveihez.” Reméljük, hogy az érdeklődő olvasók ezen írások segítségével közelebb kerülhetnek múltunk megismeréséhez, mert annak ismerete nélkül nem érthetjük meg a jelent, és nehezebben tervezhetjük a jövőt.

 

Medveczky Attila