vissza a főoldalra

 2016.01.15. 

Családias fészek az árvák számára

Nem kínlódni kell a gyermekekkel, hanem szeretetben nevelni

Bakó Pál ferences szerzetes Székelyföldi Orbán Balázs-díjat kapott. A 2011-ben alapított díjat azoknak a magán- és jogi személyeknek adományozzák, akik sokat tesznek a közös székelyföldi ügyekért, valamint elévülhetetlen érdemeket szereznek az egységes Székelyföld-kép kialakításában, a térség sajátos hagyományaira alapozott modernizációjában. Pál atyát – polgári nevén Bakó Bélát – a cigány- és börtönpasztorációról, a Szent Erzsébet Társulás munkájáról, életútjáról, nevelési alapelveiről kérdeztük.

 Pál atyát nemrég Orbán Balázs-díjjal tüntették ki, amihez szívből gratulálunk. Mit jelent ez az elismerés egy ferences pap számára?

 – Először is örömet jelent számomra ez a díj, s a további munkámhoz biztatást, bátorítást. A díj tehát kötelez továbbra is az élet szolgálatára, az élet mentésére, átmentésére, irányítására. A fenntartások nélküli szolgálatra.

 Életútja igen érdekes. Hogyan is lett a marosvásárhelyi kábelgyár munkásából római katolikus pap?

 – Érettségi után én kértem, hogy alkalmazzanak a kábelgyárban. Már 18 évesen megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy teológiára menjek, Isten és emberek szolgálatára, de még nem voltam benne biztos, hogy ez lesz az életutam. Próbára akartam tenni magam, így kerültem a kábelgyárba, ahol szakképesítést nyertem. A gyárban betekinthettem a munkások életébe, s huszonévesen döbbenten rá, hogy az életutam az Isten szolgálata kell hogy legyen. Elképzeltem magam római katolikus papként, és azt is, hogy az ezzel járó feladatot el tudom végezni. 1975-ben felvételemet kértem a római katolikus teológiára. Később, tíz éves egyházmegyés papság után felvételemet kértem a Ferenc-rendbe. Azért csak akkor, mert 1990-ig a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartományba nem vehettek föl novíciusokat.

 Mi késztette a ferences rendbe? Hogyan kapta meg az isteni elhívatást?

 – Erről nagyon szívesen beszélek. A teológián a spirituális – lelki –vezető, Gurzó Anaklét, ferences volt. Anaklét atya életszemlélete, személyisége, és prédikációsorozata felkeltette az érdeklődésem a ferences rend iránt. Ő sosem járhatott a teológián ferences habitusban – ezt az állam nem engedte –, hanem az egyházmegyés papok reverendáját öltötte magára. Az atya személyisége arra indított, hogy ha lehet, akkor én is ferences legyek. Majd elkezdtem tanulmányozni Assisi Szent Ferenc életét, lelkiségét, és sokat olvastam a Ferenc-rendről. 1981–1984 között Csíkszeredában, Csíksomlyó közelében szolgáltam. Fölvettem a csíksomlyói ferences atyákkal a kapcsolatot, ami még inkább megerősítette elhatározásomat. Rádöbbentem arra, hogy ez a lelkiség éppen összhangban áll a természetemmel, beállítottságommal.

 Hogyan lehet az, hogy már a végleges fogadalomtétel előtt a marosvásárhelyi ferences Szent Imre plébánia vezetőjévé, házfőnökévé nevezték ki?  

– 1990-ben kerültem Marosvásárhelyre a ferences rendházba. Akkor még csak a noviciátust kezdtem el, és római engedéllyel maradhattam ott az év végéig. 1991. január 6-án Esztergomba küldtek, ahol Barsi Balázs volt a novíciusmesterem, amiért hálát adok a Jóistennek. Nagyon sokat tanultam tőle. Esztergomból Marosvásárhelyre visszatérve egyszerű fogadalmat tettem. Akkor én még nem lehettem házfőnök, de plébános már igen, mint egyházmegyés pap, amit a püspökség is jóváhagyott. Annál is inkább, mert Marosvásárhely ezen negyedében a ferencesek plébániát is vezettek. Házfőnök akkor lehettem, miután letettem az örök fogadalmat.

 Önt bízták meg a cigánymisszióval. Sőt még cigányul is megtanult. Ez könnyebbséget jelentett a kommunikációban?

 – Már 1991-ben elkezdtem a cigánypasztorációt. Az, hogy megtanultam cigányul, gyerekkoromra vezethető vissza. Viszont ez nekem az első két évben semmilyen előnyt nem jelentett. Később pedig megnyertem a bizalmukat, mikor a cigánytelepen velem cigányul kezdtek beszélni. Addig én beszéltem cigányul hozzájuk, ők pedig magyarul válaszoltak. Más telepeken a cigány nyelvtudás akkor jelentett előnyt, mikor nem egyedül mentem ki hozzájuk, hanem másvalakivel az első telepről, s ott kezdtünk el ketten beszélni cigányul. Érdekes, ha egyedül mentem volna ki, és megszólaltam volna cigányul, azt nem vették volna jó néven. Az is előny volt, hogy a kiskatekizmust lefordítottam cigány nyelvre, igaz fonetikusan, hogy el tudják olvasni. Sikerült közülük a Hidegvölgy-telepen egy hitoktatót kinevelni, aki nagy segítségemre volt. Sajnos ő három évvel ezelőtt, 58 éves korában meghalt. 2003-ig jártam fel a cigánytelepre, végeztem az egyházi szolgálatokat, a keresztelést és temetést.

 Közben szegénykonyhát is működtetett. Tudom, hogy a pénz nem minden, de ehhez azért kellettek anyagi források is.

 –1994-ben hoztuk létre a szegénykonyhát, s ezzel párhuzamosan a börtönpasztorációt folytattam. A szegénykonyha a mai napig létezik Marosvásárhelyen, igaz, már nem úgy, mint régebben, mert megcsappantak anyagi forrásaink. Naponta tíz személynek tudunk ételt adni. Főleg nem is pénzt, hanem ünnepek alkalmából inkább élelmiszert – paszulyt, krumplit stb. – hoznak adományként a városokból, falvakból. Ezeket elraktározzuk, és ebből az árváknak és a szegényeknek is jut. Az, hogy megosszuk, amink van, természetesen a ferences lelkiségre vonatkozik.

 A börtönpasztorációra felkérték?

 – Felkértek, mert mi katolikusok kissé megkésve kezdtünk el foglalkozni az elítéltek lelki életével. A református lelkészek már a rendszerváltás elején szolgáltak a börtönökben, ahogy a baptisták és a pünkösdisták is. A börtön parancsnoka megkérdezte a főesperest, hogy a katolikus egyház szeretne-e ebben a misszióban részt venni. A főesperes a ferencesekre bízta a szolgálatot, és akkor én vállaltam el ezt a pasztorációt. Tíz éven át heti rendszerességgel jártam be a börtönbe, főleg hitoktatást végeztem, a Szentírást magyaráztam. Csak nagy ünnepeken miséztem. Érdekesség, hogy az elítéltek nagy része ismerős volt számomra, mert sajnos a környékbeli cigánytelepekről kerültek a rács mögé. A rabok nagyon igényelték a munkámat, szívesen jöttek a hitoktatásra.

 Hová helyezték át Marosvásárhelyről?

 – 2003–2005 között Csíksomlyón voltam házfőnök. Majd Déván és Désen is szolgáltam. 2009-től Kolozsváron teljesítek segédlelkészi feladatokat, a Múzeum téren. Ingázom Kolozsvár és Marosvásárhely között, de az utóbbi időkben erre egyre ritkábban kerül sor egészségügyi okok miatt. A kolozsvári ferences templom gyönyörű épület, és a kolostort nem rég kapta vissza a ferences rendház. Azelőtt zeneiskola működött benne. Restaurálták a kolostort, ami a provincia központja. Visszakapta eredeti formáját.

 Mennyien szolgálnak Kolozsvárott, és mennyien jelentkeznek novíciusnak?

 – Sajnos összesen csak négyen vagyunk, az utóbbi időkben elég kevesen jelentkeznek a rendbe. Négy novíciusunk van, de azt még nem tudjuk, hogy mennyien teszik le az egyszerű fogadalmat.

 Marosvásárhelyen sok árva gyereket felkarolt. Mit tanácsol a pedagógusoknak, a szülőknek, mire figyeljenek oda gyermekük nevelésében, főleg most, amikor nagyon sok ifjú elmagányosodik a különböző netes játékok miatt?

 – Marosvásárhelyen a Szent Erzsébet Társulás keretében jelenleg „csak” 35 gyerekkel foglalkozunk. Általában ez a létszám eléri a 40-42 főt. Családi légkörben, családi típusú házakban neveljük azokat a gyermekeket, akiknek ez a lehetőség nem adatott meg. A gyermeknek a gyermekkorát próbáljuk megteremteni. Tapasztalja meg az örömet. Arra törekszem, hogy mentsük, ami még menthető. Azokra is figyelünk, akik már kikerültek a „rendszerünkből”. A gyermeket, amikor befogadom, akkor igent mondok arra, hogy kerüljön hozzánk. Tehát vállalom a gyermeket. Nem nézem azt, hogy magyar, cigány vagy román. Azt sem, hogy milyen a szellemi kapacitása. Azt érzem, hogy igenis, ezt a gyereket el kell vállalni, mert neki szüksége van ránk. Ha már egyszer befogadtam a gyermeket, akkor azt is vállalom, hogy személyesen ráfigyelek. Tehát személyre szóló nevelésben részesítem. Elfogadom a gyereket a személyiségével, a felnőttek szerint buta kérdéseivel, buta vágyaival. Nincs a gyereknek buta vágya, buta kérdése, hanem elegendő, ha ráfigyelünk munkatársaimmal együtt. S akkor érzi azt, hogy mellette vagyunk, tudja, ha kell, segítünk. Számíthat ránk. Nem kínlódni kell a gyermekekkel, hanem nevelni. Lényeges, hogy legyen türelmem hozzá. Ha türelmem van, azt jelenti, hogy szeretem a gyereket. S akkor érzi, hogy tartozik valahová. A mindennapi életben a szüleihez, a családhoz tartozik. Döntő fontosságú, hogy ne anya, vagy apa nélkül nőjön föl a gyerek. Ha nem marad a családban a gyerek, akkor egész életre szóló károk érik – lelki és fizikai értelemben is. Ezek a „sebek”, ha beforrnak is, utána ott marad a heg. Ha a szülő figyel a gyerekre, akkor fedezze föl a képességeit – ezek már az első években kiderülnek. Ne erőltessen rá olyan dolgot, ami az ő elképzelése, de a gyerek nem képes azt megvalósítani. Lehet, hogy néha azt hisszük, teljesen felesleges velük foglalkozni. Holott semmi sem felesleges, ha szívből neveljük a gyereket. Csak a szeretettel lehet előbbre haladni.

Medveczky Attila