vissza a főoldalra

 2016.01.15. 

Csurka István: Nincs mit tenni (II. rész)

A közép-európai népek végérvényesen a víz alá vannak nyomva, és a Nyugat közömbös a sorsunk iránt. A hetvenes évek ennek a nyomasztó kilátástalanságnak a jegyében teltek el. A hatalom birtokosai pöffeszkedő nyugalomban ültek a helyükön, és az ellenőrzésre, a megfigyelésekre a szerveknek maguknak kellett ürügyet találniok. Ma úgy mondanánk ezt, hogy a besúgást és a bizalmas nyomozást egy kis marketingmunka előzte meg: kire érdemes kivetni a hálót, kiből-miből lehet ügyet csinálni.

A következő jelentés Gáli Jóska temetéséről szól, amely a nagymarosi temetőben zajlott le 1981. március végén. Ez is a Krassó anyagából került elő. Ez csak azért lehetséges, mert a többi jelentést vagy eltüntették, vagy azokban én nem fordulok elő név szerint. S ezért meg se kaphattam, még kitakarva sem. Ez a temetés volt ugyanis a korszak egyik legjobban megfigyelt, ellenőrzött eseménye. Ez Gáli Jóska személyéből és a résztvevők köréből egyaránt adódott. Gáli, az előbb halálra, majd a nemzetközi megmentési akciók hatására életfogytiglanra ítélt ötvenhatos két osztállyal felettem járt a főiskolán. Barátságunk ott kezdődött a kollégiumban, ahonnan elvittek.

A mellettünk lévő manzárdszobában lakott egy merev, elszántnak és hajlíthatatlannak látszó vad kommunistával, aki mindig a diósgyőri partizán apjával hivalkodott, de a dramaturgiához nem sokat konyított, meg egy furcsa nevű kispesti pék fiával, aki úgy tett, mintha rendező szeretett volna lenni, holott első osztályú szerelmi kapcsolatok létesítését látta fő feladatának, de végeredményben ez sem sikerült neki, mert hiába volt meg az adottsága, mint tehetségtelen, nem kellett a lányoknak. Visszatért hát Kispestre, a pékség vevőkörébe meg a pörköltszagú menyecskék és a Kistext munkáslányai közé. Mint őstehetséget vették fel, de mi már elsősként is nevettünk civilségén.

Jóskával ötvenhatban is sokszor mászkáltunk együtt. Súlyos szívbeteg volt, s néha annyira elhagyta az ereje, hogy járni sem tudott. Egyszer a forradalom egyik november 4-e utáni napján egy hosszú sétánk alkalmával az Andrássy út közepén fogta el ez a gyengeség, s mivel még a sötétedés beállta előtt haza kellett érnünk a diákszállóba, a hátamra vettem és hazavittem. Nehézséget csupán az okozott, hogy ettől feltámadt és folyton a nyakamba vihogott.

De nem csak a régi barátság jelölt ki engem erre a nekrológra, hanem az ismertség is. Akkor – 1981-ben – egyszerre ment a Házmestersirató, a Döglött aknák, és több darabom volt előkészületben. Kissé kínos lett volna engem felelősségre vonni, hogy miért temetem el azt a barátomat, akiért annak idején Heinrich Böll is kiállt, és legutóbb, nem sokkal Jóska halála előtt, amikor itt járt Budapesten, hosszan el is beszélgetett vele a Gellért Szállóban. Nyolcvanegyben már hiányzott a rendszer mögül a magabiztos és irányt szabó szovjet támogatás, pontosabban ennek a támogatásnak az egyértelműsége. Már Heinrich Böll is kellett neki. A Nyugatnak való megfelelés legalább annyira fontos lett, mint a keleti ukázok betartása.

Fújt a szél a nagymarosi temetőben, az elhúzó vonatok mozdonyai miért, miért nem, hosszan fütyültek, s kissé távolabb, a töltésoldalban két sorban álltak a szertartás hivatalos figyelői, közvetlenül a sírnál pedig zárt körben a bajtársak, a volt börtöntársak és a felesége családja. Mert Jóskának senkije nem volt. Az én feleségem is kijött velem természetesen. Az egész olyan volt, mint egy polgári temetés, de mégsem az volt.

Mit mondtam, nem tudom már. A fénylő szemekben láthattam az egyetértést és az elismerést. Egy bizonyos, a szót: forradalom, akkor kaphatta fel a szél hosszú-hosszú évek után, s vágta a figyelők arcába, a gyászolók szeméből pedig hálakönnyeket csalt ki a részvétkönnyek mellé. Nem mondom: játszogattunk a gondolattal, már a gyászféldecik megivása közben a helyi kocsmában, hogy mi lesz holnap, mire érünk haza, nem jönnek-e értünk, de ez már nem volt egészen komoly félelem, mert a rendszer anélkül, hogy ezért tettünk volna valami hathatósat, megingott. Azok féltek, akik körülálltak bennünket.

Az eseményről kivételesen két dokumentumot is közlök. Az első jelentéktelen, a „Nádasdy” fedőnevű tmb.-től származik, szóbeli közlés, de pontos.

Ebből az látható, hogy ezek csak az általuk megfigyelt személy, Krassó György felől nézve értékelik a dolgot, és nem tulajdonítanak neki különösebb jelentőséget. A másik, ugyanerről a temetésről szóló jelentés, amelyen több törlés és beírás is látható, már sokkal komolyabban veszi a dolgot és nem Krassóról, hanem a jelenségről szól. Erre már azt írta rá valamelyik főnök, hogy „személyesen beszéljük” meg. A jelentéstevők mindketten alezredesek. A személyes megbeszélés eredménye nyilván az, hogy a részt vett személyeket fokozottan kell ellenőrizni. Azt, hogy ki küldte a sírbeszédemet a Szabad Európa Rádiónak, nem tudom. Több embert az ötvenhatosok közül ekkor ismertem meg, és ekkor csapott az arcomba ezeknek az embereknek az évtizedek óta tartó üldöztetése. Végtelen elhagyatottságuk ténye. A sír körül megviselt emberek, derékba tört egzisztenciák álltak. Voltaképpen az egész magyarságot személyesítették meg. Temetünk, megkönnyezzük az elhunyt bajtársat, őrzőink meg ott állnak körben, süvít a szél, fütyül a vonat, csak a reménység és az erkölcsi fölény tart életben bennünket. Az, hogy különbek vagyunk azoknál, akik uralkodnak fölöttünk. Szerettem ezt a cibált üstökű, különféle kopott kabátokban didergő, s végül Himnuszt éneklő társaságot. Egyszerre éreznem kellett a magam kettős szerepét, minőségét: egykori bajtársként, barátként és ugyanakkor sikeremberként állok ott. De már egy bujdosó sereg karéjába felvételizőként. Minden reménytelen, de szép, mint a szél dallama. Akartam-e vagy sem, ott, a nagymarosi temetőben ismét irányba állítódott az életem.

Mindig a temetések szabnak irányt a sorsomnak? Ötvenhét szeptemberében Szabó Lőrinc temetésén, látva a felvonuló ávós sereget, az elbújás és a magam megőrzése mellett döntöttem, most pedig a saját szavaimtól is felbátorodva, a bajtársak háláját és szeretetét érezve a kiálláshoz, az esetleg áldozatokkal is járó példaadáshoz kötöztem oda magam.

Ugyanakkor egyáltalán nem bíztam sorsfordulatban, különösen politikaiban nem. Az egyik, igaz, valamivel korábbi feljegyzésemben arról elmélkedem, hogy miért is nem veszi észre az ember a saját rákját, sokáig a legsúlyosabb betegségét sem. Nem azért-e, mert az az életről, a saját életéről szerzett alapélménye, hogy a dolgok nem mennek rendben. Mindig fáj valami, mindig hiányzik valami. Valami soha sincs rendben. Ez elsősorban annak a háborús nemzedéknek az életélménye, amelyiknek én is a tagja vagyok, és amelyik a gyermekkorában is, az ötvenes években is, ifjúsága idején is mindig hiányokkal, kényelmetlenségekkel, szorításokkal nézett szembe. A mi virtusunk sokszor öntudatlanul is nem az volt-e: végigállni, elviselni, túlélni? Ha a világ rendben lett volna körülöttünk, talán a saját szervezetünk fájdalmait is jobban számon tartottuk volna. Én soha nem voltam beteg, de nem azért, mert valójában soha nem voltam az, hanem azért, mert ha nem volt tűrhetetlen a fájdalom, ijesztő a baj, akkor azt tartottam normális állapotnak, ha valamely testrész, szerv fáj. Ha elképesztő rendetlenség vesz körül bennünket, de mi már azért nem képedünk el, mert már ezt fogadjuk el normális állapotnak, akkor a saját szervezetünk akadozásaira sem figyelünk oda úgy, amint kellene. Lehet, hogy ez a gondolatmenet orvosilag és lélektanilag nem áll meg, több huszadik századi nemzedék életérzését azonban kifejezi. Olyan emberekét, akik életük folyamán nem is egyszer nemcsak az állásukat, hanem egész létalapjukat, minden vagyonukat is elvesztették, és másodrendű állampolgárokká, üldözöttekké váltak. Csoda-e, ha ezek az emberek nem ismerték a „body building” fogalmát?

A későbbi, a békekori nemzedékek tagjaiban már nincs meg ez a hányaveti tűrőképesség. Az emberek ma rengeteget törődnek a saját testükkel, és a legkisebb bajjal orvoshoz szaladnak. Amerikában mindenkinek van pszichoanalitikusa. Ma a manipuláció egyik hathatós eszköze a testkultúra, a testépítés és fogyókúrák sokasága. Ez jó dolog volna, lehetne, ha nem járna együtt a szellemiek elhanyagolásával, ha nem éppen azért erőltetné rá ezt a luxust az emberekre az üzleti világ, hogy csak magukkal törődjenek, és ne a köz ügyeivel. A szocializmusban élt egy-egy börtönviselt, sok-sok nélkülözésen átment nemzedék, amelyik számára a fájdalom és a rendellenesség volt a természetes, és ez nem szaladt orvoshoz, még akkor sem, amikor már szükséges lett volna. Ma pedig szaporodik a csak magukkal törődők társasága, akik elé az üzlet azt a feladatot állítja, hogy sokat költsenek a saját testükre. S ha jól mutatnak, akkor minden meg van oldva az életükben. A sorskérdéseket pedig elintézik a (testépítő) szalonokban.

Melyik életstílusban jelenik meg az Egész Ember? A feladatra és a küzdésre összpontosítóéban, aki ezenközben a saját testi bajainak bizonyos mérvű elhanyagolására is hajlamos, vagy az életfeladatát a saját testi tökéletesítésében és a saját énje kiszolgálásában látóéban? Anélkül, hogy ez utóbbit akárcsak egy szó erejéig is elítélhetné bárki is, megállapítható, hogy ez a testépítő, pontosabban testépítést fogyasztó újfajta ember tulajdonképpen termék, a liberális manipuláció terméke, és sok keserű csalódás előtt áll – miként az az egész fogyasztói világ, amely becsalta a konditermekbe és a plázák ürességébe. Ez a különbségtétel, vagy ha tetszik, minősítés természetesen nem az egészséges testedzés és a sportolás ellen szól, hanem csak életünk kiüresedésének a veszélyétől akar megóvni – nyilvánvalóan hiábavalóan.

Melyik az egész ember, melyik egészséges? Amelyik megy előre, noha minden lépésre belenyilallik valami vagy a másik, aki a tükör előtt áll és gyönyörködik magában, de nem jut el sehová? Lassan mindegy lesz. De ez utóbbit fogják az éhes, sovány, sőt girhes, sok nyavalyával küzdő sárgák, barnák és még barnábbak elkergetni a tükör elől.

A temetés napján, a böjti szelek idején még reméltünk, s legszívesebben a lengyel himnuszt is elénekeltük volna. Az év végére azonban beborult megint, de az a teljes reménytelenség már nem jött vissza, mint ötvenhat és hatvannyolc után. Három nép háromféle ellenállást, s a mi fegyveres ötvenhatunkhoz képest önmagát fokozatosan korlátozó forradalmat mutatott be a világnak. A szovjet mindegyiket másként törte le, és a Nyugat mindegyiket másként árulta el, mégis az ellenőrzött temetések népében valami érthetetlen vak remény gyulladt fel, s ez engem is megszólított, noha nem hittem számottevő változásban.

1982-ben Lengyelország Jaruzelski-féle ravasz önmegszállása után most már a Jaltai Szerződésről is említést lehetett tenni, mert megkerülhetetlen lett a kérdés. Megint bekövetkezett valami, ami újólag bebizonyította azt, amit már ötvenhat és tizenkét év múlva hatvannyolc odavetése is bizonyított, hogy a közép-európai kisállamok oda vannak dobva a szovjetnek, de ez a birodalom már csak terület volt és tank és nevetség tárgya. Mi pedig el tudtuk hitetni magunkkal, hogy ez a mi művünk. Ez dagadó vitorlákat jelentett a lelkünkben, s közben azt nem vettük észre, hogy a szubjektív jelentők köre már az átörökítésen dolgozik, és az új világot szervezi a maga számára. 1981 decemberében, éppen a lengyelországi puccs napján, egy viharos közgyűlésen az Írószövetség elnökségének tagjává választottak, s elrémülve gondoltam arra, hogy mi lesz a fiammal, aki akkor katona volt Vácott, vajon bevonulunk-e, s egyáltalán: nem következik-e most valami teljesen kiszámíthatatlan, apokaliptikus. Hamar kiderült, hogy nem következik semmi, ha csak nem napirendre térés: Magyarországot 1982-ben felvették a világ legnagyobb body building szalonjába, a Nemzetközi Valutaalapba.

(2002)