vissza a főoldalra

 2016.01.15. 

Csorja Gergely: Az önfeláldozás hiánya

Az altruizmus, azaz az önfeláldozás viselkedéstani elemzése jelentős vitákat váltott ki a tudományban. A jelenség lényege, hogy az adott populáció, faj, közösség egy tagja akár a saját kárára is segíti társait, még akkor is, ha belepusztul. Hobbestól, Konrad Lorenzen át, egészen a kevéssé ismert Robert Trivers evolúcióbiológusig sokan foglalkoztak a jelenséggel és több leírás, valamint elmélet is létezik a fajtárs vagy a közösség érdekének előtérbe helyezésére a pókoktól, a patkányon, majd a csókákon át, egészen az emberig.

Az emberi társadalmakban az altruizmus helyét, hasznosságát több gondolkodó megkérdőjelezte. Ennek ellenére az igény, a késztetés az önfeláldozásra az emberi elme mélyén, a tudatalattiban, sőt talán a kollektív tudatalattiban is jelen van, és időről időre a felszínre tör.

A videómegosztó oldalakon számtalan gyűjteményt nézhetünk végig, melyekben biztonsági kamerák által rögzített önfeláldozó hőstetteket láthatunk. A metró elé esett, autó elé lépő, emeletről lezuhanó, jeges folyóba, tóba esett, tűzben rekedt embertársaik segítségére sietnek önfeláldozó hősök. Egyikkel-másikkal később interjúkat is láthatunk és a legtöbbjük arról számol be, hogy nem tudja miért veszélyeztette saját életét, miért érzett ellenállhatatlan késztetést embertársa megmentésére.

Egészen döbbenetes az a felvétel, amin egy öntudatlan részeget kifosztó zsebes rohan később áldozatát megsegíteni, amikor a világát sem tudó, értékeitől megszabadított fiatal beesik a metrósínek közé.

Az önfeláldozás ellentétes mai torzult kultúránkkal. A modern nyugati ember, ahogy a modern nyugati ember tudománya, nem tud mit kezdeni a jelenséggel. A végletekig racionalizált, költség-haszon alapon működő fogyasztásra optimalizált polgár egyáltalán nem érti, hogy miért kéne önfeláldozónak lennie. Mi haszna lenne az önfeláldozásnak?

Nem arra neveljük gyerekeinket, hogy legyenek önfeláldozók, hanem éppen az ellenkezőjére. Legyetek önzők. Számoljátok ki, hogy mi éri meg a legjobban, mindent ez alá rendeljetek. Hányszor hallottuk szüleinktől és hányszor mondjuk gyerekeinknek, hogy olyan foglalkozást válasszanak, amiből jól meg lehet élni, ahol sok pénzt lehet keresni, hogy olyan párt keressenek, aki gazdag, vagy jó állása van, vagy legalább valami hasznát lehet látni, és hányszor hangzik el, hogy ne vállaljatok még gyereket – már az is borzasztó, hogy a gyereket vállalni kell – addig, amíg nincs meg az anyagi biztonság.

Amikor Märle Tamás barátommal találkoztam a budai vár oldalában, amint éppen egy csoportnyi árva és hátrányos helyzetű gyerekkel kézen fogva baktatott a Nemzeti Galéria felé – a Szűcs Balázs atya vezette „Remény kis emberei” tábor keretében szervezett programra – akkor azon csodálkoztam, hogy ez a fiatalember hogyhogy hajlandó szabadidejét a gyerekekre áldozni, amikor ott várja a csábító Budapest nem elhanyagolható mennyiségű fiatal, egyedülálló lánnyal telepakolva.

Ott tartunk, hogy a szabadidő eltöltésének tetszetős formáiról való részleges lemondás önfeláldozásnak számít. Pedig akár Märle Tamásék és a hozzájuk csatlakozó 150 egyetemista példája is mutatja, hogy az emberben az önzetlenség benne van, csak kevesek lelke fordul annyira jóra, hogy gyakorolja ezt a nagyszerű képességet.

A mai Nyugat az önfeláldozás helyett lényegében az önzést tette természetessé. Az önzetlenség olyan magától értetődő, az emberi faj fennmaradása szempontjából elengedhetetlen formái is megkérdőjeleződtek, mint az utód felnevelésének időszükséglete, vagy az anya szerepe a gyerek fejlődésében. Erre legutóbb éppen nálunk, magyaroknál láthattunk megdöbbentő példát.

Amikor Kovács Ákos arról beszélt, hogy szerinte a női szerep része az önzetlenség, ha úgy tetszik önfeladás, a máshoz tartozás és az utódért a karrier feladása, akkor jelentős hátrány érte, és azóta is gúny tárgya.

Pedig hol van ez a fajta önzetlenség a valódi altruizmustól?

A nyugati kultúra éppen az altruizmus legmagasabb szintű és egyik legősibb szimbólumára az emberért az életét feláldozó Istenemberre épül. Amikor Krisztus, az Isten fia az életét adja az emberért, akkor megjelenik az emberi lélek, a tudatalatti szimbólumok egyik archetípusa, ráadásul a legnemesebbek közül.

A kereszténység fejlődésében nem véletlenül meghatározóak a mártírok, a hitükért az életüket feláldozó emberek. A nyugati kultúra alapja pedig éppen a kereszténység, ha tetszik ez a Nyugat újdonsült urainak, ha nem.

Azzal, hogy a Nyugat tagadja az önfeláldozás jelentőségét, sőt annak lehetőségét az elmeháborodottak és idealisták világába száműzte, azzal az emberi elme, a lélek és kollektív tudatalatti egyik legfontosabb értékét tagadta meg. (A milliárdos, filantróp jelzővel illetett adócsalók, illetve a bizniszkaritatív szervezetek nem ellenpontjai a fenti állításnak, sőt…)

A világ azonban nem csak a Nyugatból áll. A világ többi civilizációja az altruizmust nagyra értékeli. Egyesek természetes viselkedési formának, mások a megváltás, az örök élet felé vezető út fontos állomásának tekintik.

A civilizációk történetében az altruizmus emberi jelenségével azonban nemcsak éltek, de vissza is éltek nem egyszer. Többek között az iszlám civilizáció történetében, mely az önfeláldozást mindenek felé emelte, számtalan példát találunk az önfeláldozás sajátos értelmezésére.

Az öngyilkos merénylet, mint az önfeláldozás szélső, és az önfeláldozás erkölcsi tartalmától mentes megnyilvánulása számtalan kérdést vet fel.

Ártatlan emberek meggyilkolása úgy, hogy közben a gyilkos saját életét is feláldozza a cél érdekében az altruizmus olyan végső pontja, mely lényegében maga az ellenkultúra. Ez az a destrukció, mely kéz a kézben jár a XX. század nagy európai gyökerű diktatúráival, a történelem során oly gyakran megjelenő tömeges pusztításvággyal és pusztítással, minek célja egy létező kultúra, vagy civilizáció elpusztítása.

Az Iszlám Állam nem véletlenül pusztítja el az ősi kultúrák nyomait. Azon túl, hogy a haszonlesők eladogatnak az ősi kincsekből, a tömeges neurózis alapja nyilvánvaló: elpusztítani mindent, ami nem mi vagyunk, akár saját pusztulásunk árán is.

Azzal, hogy a Nyugat embere saját házában, saját autójával, saját bankszámláján tárolt pénzével felszerelkezve életét a fogyasztásnak szentelte és társadalmait a fogyasztásra szabta, azzal oly mértékben zárkózik el az önfeláldozás ősi igényétől, hogy – sok más ok mellett – az önzéssel legszélsőségesebben szemben álló öngyilkos pusztításban megtestesülő önfeláldozás természetes céljává válik. Annak az elmebeteg pusztításnak, ami a szemünk előtt bontakozott ki a Közel-Keleten és ami begyűrözött Európába nyilván nem csak ez az oka. Abban vastagon benne vannak a nagyhatalmak, geopolitikai érdekek, így a legerősebb titkosszolgálatok és évezredes civilizációs ellentétek is.

Mégis, az előző számban megkezdett Németh Lászlói gondolatot továbbvíve: Nem csak azért van szükség egyfajta új, nem feudális értelmű és nem feltétlenül örökletes nemességre, melyet a korábbi írásban taglaltam, hogy a viselkedés és a gondolat egysége megteremtődjön, hanem azért is, hogy a Nyugat újra elismerje, és magáénak tudja az önfeláldozás szimbólumát.

Hogy helyreálljon a kollektív tudatalatti egészsége és ezáltal az egyén értékrendje és mindennapi élete képes legyen elfordulni – ha csak a részben is – a kizárólagos fogyasztó attitűd, az egydimenziós ember létformájától.

E nélkül a Nyugat tartós fennmaradásának kevés esélye látszik. Az altruizmus hiánya ugyanis oda vezeti a Nyugat társadalmait, hogy saját fizikai valóságának megvédését is mérlegelendő politikai költség-haszon kérdéssé teszi.

Ezt a migrációs válság, és a közel-keleti, valamint az ukrajnai háborús helyzetek politikai lecsapódása pontosan mutatja. Az európai országok vezetőinek nagy többsége inkább végignézi, hogy Európa határán háborús gócpontok tömkelege jön létre, nem kis részben a nagyhatalmak titkosszolgálatainak jóvoltából, inkább hagyja, hogy idegen kultúrájú és vallású népek tízmilliói árasszák el Európát, inkább tudomásul veszik, hogy Európa keresztény jellege megkérdőjeleződik, minthogy politikai kockázatot merjen vállalni.

És bár pontosan tudták, hogy Orbánnak igaza van, amikor megkondította a vészharangot – hiszen ahogy a közvéleményben megjelentek az Orbán melletti hangok, azonnal ugyanazokat a megoldásokat választották, mint Orbán – mégis hajlandóak voltak nekimenni az egyetlen vezető politikusnak, aki vállalta a konfliktust.

Mi magyarok történelmünk során többször megtapasztaltuk, hogy micsoda pusztítást von maga után, amikor az önfeláldozás, mint eszme, mint kívánatos viselkedési forma háttérbe szorul vagy eltűnik a közösségből. A mohácsi vészt – mely lényegében az azt követő fél évezredre meghatározta, hogy Magyarország, a magyarság, mint önálló, erős középhatalom eltűnik Európa térképéről és marad egy önállóságért küzdő kis nemzet, melyet a történelem viharai arra fújnak, amerre erősebb a széllökés – ugyanaz az önfeláldozástól viszolygó, politikai költség-haszon szemlélet és tehetetlenség eredményezte, mely ma egész Európára jellemző.

Európába, így Magyarországon is, az önfeláldozás eszméjét hirdetni kell. Igen is érték, ha valaki hajlandó életét adni a közösségért a nemzetért, igen is előbbre való az elesettekért küzdő pap, mint a milliárdos sztár.

Az önfeláldozás megjelenhet mindennapjainkban is. Amikor képesek vagyunk lemondani a javainkról, lehetőségeinkről mások boldogulására, amikor vállaljuk a nehézséget, akkor is, ha abból nem származik hasznunk, amikor ott van előttünk a lehetőség, hogy elvegyünk mindent, de mi megelégszünk egy résszel is, hogy jusson a többinek is. És legfőképpen amikor hajlandóak vagyunk egy-két-három vagy négy gyereket szeretetben felnevelni, pedig tudjuk, hogy mennyi más kellemes tevékenységgel tölthetnénk az időnket és mindarra mennyivel több pénzünk maradna.

A nemzet tagjainak önfeláldozása nélkül a nemzet csak egy széteső, fogyatkozó, életképtelen csoport, semmi több.