2016.01.27.

MEGJELENT A HAVI MAGYAR FÓRUM JANUÁRI SZÁMA!

A tartalomból:

Évforduló- 250 éve született Fazekas Mihály

Fazekas Mihály főművével a Lúdas Matyival írta be nevét a magyar irodalom történetébe. Fazekas Mihály a Lúdas Matyi költője, a Debrecenből kivirágzó irodalmi kultúra halhatatlana, a botanika tudósa, a hazai növénytan tudományának egyik fontos alakja. Diószegi Sámuellal együtt írják meg a Füvészkönyvet, és bár hivatása szerint nem volt költő, a versírást kulturált lelkű emberhez illő passziónak tartotta. Életében a katonaság családi hagyományként játszott szerepet. Jelentős közéleti férfiúként és természettudósként is maradandót alkotott. 1766- ban született és hatvankét éves korában, 1828-ban hagyta itt a földi világot. Ősei vagyontalan katonanemesek voltak, de a közvetlen elődök már debreceni iparos-polgárok. Apja gyógykovács tehát abban az időben félig iparosnak félig fogorvosnak számított. Ő maga a híres Debreceni Kollégium növendéke. Irodalmi és természettudományos érdeklődése is korán kezdődik, ám a feljegyzések szerint nem számít jó tanulónak. Akkoriban a kalandra éhes fiatal emberek előtt nyitva állt a katonaság, így tizenhat éves fővel ő is felcsap huszárnak. Becsülettel teljesít, lassan emelkedik a ranglétrán, közlegény, altiszt, majd hétévi szolgálat után lesz hadnagy, azután főhadnagy. Végigjárja a Habsburgok háborúinak csatatereit, az egyik ujja bánja, melyet elveszít egy ütközetben. Az első évek lelkesedéssel töltik el, ezeket csatadalaiban örökít meg. Táborozásai alatt beleszeret egy moldvai parasztlányba, Ruszándába. A boldogan induló szerelmet szétzilálja a történelem: a katonákat áthelyezik, búcsúzni kell mindörökre Ruszándától. Azután Franciaországban éri el a nagy szerelem: Ámeli. Ez sem tart sokáig, menni kell tovább. Ettől az emléktől azonban sohase szabadul. Élete agglegénységben telik, a hölgyek emlékét finom hangú, bánatos szerelmes költeményeiben őrzi.

Csurka István: Egy rendszer aljassága A Nagy Imréék kivégzéséről való megemlékezés gondolata például egy hajnalig tartó boros éjszakán, több kocsmán és mulatón való vonulásunk során ötlött fel Für Lajos, Bíró Zoltán és köztem folyó lázas-mámoros viták során. Másnap, vagy harmadnap – de ez még tél közepén volt, talán januárban – felvetettük a gondolatot elnökségi ülésnek nevezhető megbeszélésünkön is. Hogy hol, azt már nem tudom. S miközben mi még csak latolgattuk, hogy hogyan fogjunk hozzá, megkerestek bennünket a későbbi főrendezők, s egyszerre csak mindenki arról kezdett beszélni. Amikor aztán június 16-án az újratemetés megvalósult, az MDF csak az őrségeket adta, a tömeget, de a szónoki emelvényre senki nem jutott fel, s hirtelen olyan alakok jutottak főszerephez, mint az egykori sztalinista Méray Tibor, aki koreai tudósítóként a Coca-Cola mámorban erőszakoskodó amerikai katonákról, meg a mérgezett legyekről írt az akkori Szabad Népben. Sztalin halálakor írt nyáladzó verselményét a Magyar Fórumban közöltük. Amikor pedig én ezt írásban is szóvá tettem, és felháborodtam, 1989-ben, természetesen én lettem a békebontó, a szélsőséges antiszemita, aki csak a zsidót látja Mérayban. Rám rontott a sajtó, és még az MDF-ben is voltak olyan hangok, hogy nem kellett volna megszólalnom Méray és mások szereplését kifogásolva. Mindez lehallgatás, megfigyelés nélkül aligha történhetett volna így. Senkit sem vádolok természetesen ilyesmivel a rendezők, a Történelmi Igazságtétel Bizottság részéről, de valakinek mégiscsak rá kellett csapnia az ötletre, és ki kellett siklatnia Mérayval és másokkal. A kormánynak sem jött rosszul a dolog. Bizonygathatta jó szándékát, és a kormány főhajtásának őszinteségét is nehéz kétségbe vonni. Németh Miklós és Pozsgay Imre koszorúzott, lentről, gyászkomoran, a tömeg meg volt hatva, valamennyien csoda részeseinek éreztük magunkat. Pontot tettünk egy rendszer végére, de az egész mégis egy kicsit visszás volt a sok reformkommunista és SZDSZ-es miatt. Pontot tettünk, és mindjárt ki is siklattuk?

FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC

1956. október 23. - Dénes János visszaemlékezéseiből idézünk

1956. október. 23-án, kedden, délelőtti műszakban dolgoztam. Minden különösebb esemény nélkül telt el, de a műszakváltásnál már nemcsak az átadásról beszéltünk. A váltótársak a tüntetés engedélyezéséről, majd betiltásáról beszéltek. Lesz-e tüntetés? Délután, este a családi közösben végeztem a munkám. Az esti etetésen voltam túl, amikor hírül veszem, Gerő Ernő 20 órakor beszél a Rádióban. A Gerő beszéd felháborított, pedig ezidáig nem vettem részt az eseményekben. Felháborodásomban elhatározom: megyek a Rádióhoz! Közben megérkezik Vilma nővérem, aki elragadtatott állapotban mutatja a tüntetésről szóló röplapokat, melyet Kőbányán egy motoros szórt. Ő is jön velem a Rádióhoz. A villamos már csak az Orczy-térig közlekedik. Gyalog megyünk a Bródy Sándor utca felé, de csak a Guttenberg térig jutunk. Érzékeljük, hogy a Rádiót körülvevő tüntetőket egy külső ÁVO-s kordon zárta körbe, hogy meggátolja az újonnan érkezőkkel való erősödésüket. Lövöldözés hangjai a Rádió felöl, hatására egyre harciasabb a hólabdaszerűen növekvő tömeg viselkedése. Kiszúrják a magukra maradt ÁVO-s autók gumijait. A szűk utcákban a „Ruszkik haza üvöltéstől szinte rengenek az ablakok – majd kiáltja egy harsány férfihang: „Üres szoba, korgó gyomor, hét méteres Sztálin szobor!” Az ÁVO-s kordon a növekvő tömeg indulatától páni félelembe esik. Az újabb jelszóra, hogy „Üres szoba, korgó gyomor, ledőlt már a Sztálin szobor!”, a kövezetre leadott, úgynevezett porzó lövésekkel válaszolnak. A tömeg megretten, bújik minden mögé, amitől védelmet remél, lapulunk a falak mentén, bemenekülünk az árkádok alá, de az újonnan érkezők, a még meg nem rettentek újra tömegesen ellepik az utcát. Nővérem ösztönös női félelmében, rám csimpaszkodik. Lehetetlenné tesz! Elhatározom, hazaviszem.

Dr. Diószegi György Antal : 175 évvel ezelőtt jelent meg Kossuth Lajos Pesti Hírlapja

175 évvel ezelőtt, 1841. január 2-án két nagyhatású, a politikai életben később élesen szembenálló hírlap indította útjára első számát. Az első hónapok még arra engedtek következtetni, hogy a közös cél, a reformok érdekében fejtik ki tevékenységüket, azonos zászló alatt indulnak harcba a társadalmi haladásért. Ez azonban csak addig tartott, ameddig a Világ szerkesztője Vajda Péter (1808–1846) volt, mert azután a lap gróf Dessewffy Aurél (1808–1842) konzervatív főnemes kezébe került. Ekkortól a Világ a haladásért küzdő Pesti Hírlappal szembeni állásfoglalás képviselőjévé lett. Kossuth Lajos (1802–1894) ügyvéd Pesti Hírlapja volt az első igazi újság, mely határozott politikai véleményével a haladás irányába hatott a közvéleményre, elsősorban a köznemességre, hiszen az egyes megyék haladó törekvésének szószólója, támogatója volt az 1843-1844-es országgyűlést megelőző esztendők politikai küzdelmeinek. Az első szám 1841. január 2-án (Télhó 2. 1841.) jelent meg. Kossuth beköszöntője a lap programján kívül az újságírás etikai alapelvét is tartalmazza. Olyan újságot ígér, amelynek célja, hogy „a’ nemzet életének hű tükre legyen”, és „szabad tért nyisson az észnek, értelemnek, jóakaratnak”. Bízik benne, hogyha „nem vagyunk szükségtelenek, hogyha sem későn, sem korán nem jövünk, egy szóval hogyha megérdemeljük, bizonnyal pártfogást is lelendünk a nemzetnél”. Sejtetni engedi, hogy a várható aktuális témák, és az újság egésze alapvető feladatának tartja, hogy „előkészítsék a’ napnak nagy kérdéseit”. Valóban ez következett! Ezt talán az mutatja meg legjobban, hogy a Helytartótanács már március 16-án tanácsülésen foglalkozott a lap működésével, akként értékelve a helyzetet, hogy „a cenzor hanyagsága folytán hol egyik, hol másik állami intézményről és közhivatalról jelenik meg éles bírálat”, és egyben felhívta a figyelmet a cenzori szabályzat néhány pontjára, mely „a személyeskedő megjegyzéseket minden nyomdai kiadványban tiltják”. Olyan társadalmi kérdéseket tárgyalt, úgy tájékoztatta a közvéleményt, hogy már az első néhány szám után a cenzor kétségbeesetten panaszkodott, hogy hiába húzna ki szavakat vagy akár sorokat is, az aligha segítene, mert a cikkek hangulata megmaradna „izgatónak”.

Dr. Sebestény Sándor ny. főiskolai docens, országgyűlési szakfőtanácsos: Csiky Sándor ismeretlen Naplója Titkos politikai tárgyalások az 1867. évi Kiegyezés előtt

„Historia est testis temporum, magistra vitae”.

(A történelem az időknek tanúja, az élet tanítómestere.)

Hosszú történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy valamely ország közjogi helyzetének megváltoztatása többarcú sarkalatos tettnek bizonyulhat. Az 1867-es Kiegyezés következtében létrejött Osztrák-Magyar Monarchia története igencsak sok tanulságot hordoz magában. S joggal feltehetjük a kérdést, a kiegyezési tárgyalások során mindig szem előtt tartották a politikusok, az egri Csiky Sándor kéziratos Naplójában olvasható latin bölcsességet: „Non sufficit correctorem esse,/ Prudentia uti est necesse.” (Nem kell mindent megváltoztatni, De a bölcs előrelátás elengedhetetlen – a szerző ford.) A válasz az esetek többségében politikailag igencsak nemleges, noha a Kiegyezést követő gazdasági fejlődés kétségtelenül erőteljes volt. A végkifejlet tükrében ugyanakkor azt is szem előtt kell tartani, hogy történetietlen felvetés utólag számon kérni a politikusok jóval korábbi tetteit. A hivatalosan „Osztrák Örökös Császárság” (Erbkaisertum Österreich) nevet viselő államalakulat legfőbb államvezetésében 1865-ben kezdődött meg a politikai fordulat. I. Ferenc József császár hozzájárult, hogy Anton Schmerling államminiszter (1861. nov. 5. – 1865. július 27.) által kreált provizóriumot, mely nevében is átmeneti kormányzást jelentett, átszervezzék, illetve felszámolják. Ebben benne volt, hogy az államminiszter legfőbb titkolt célja, az alkotmányos nagynémet egység osztrák irányítású megteremtése, egyre kilátástalanná vált. Így az uralkodó parancsára az 1861. február 26-án kiadott Februári Pátenst és annak kiegészítő mellékletét, mely A birodalmi képviseletet illető alaptörvény címet viselte, hatályon kívül helyezték. Megváltozott az összbirodalmi központosítás végett létrehozott és a tartománygyűlések fölé rendelt birodalmi gyűlés (Reichsrat) státusa is. Ott 1865. május 8-án leszavazták a költségvetési vitában a Schmerling államminisztert, sőt a testület egy alkotmányjogi kérdésben is ellentmondott előterjesztésére, így Schmerling grófnak nem maradt más választása, mint lemondani tisztségéről. Állását 1860. december 10-től töltötte be, lemondásának tényleges elfogadására 1865. július 27-én, a birodalmi gyűlés berekesztése után került sor.

Domokos Kázmér: Az életmentő Kossuth téri csúszda

Ez év (1999) februárjának vasárnapján, dolgom akadt a faluban. Időben indultam és így mód nyílt, zsámbéki ismerősökkel találkozni és néhány szót váltani.

Hajdú Antallal is találkoztam, aki szinte minden után érdeklődő, politizálni is szerető ember. Villámértékelést készítettünk a mai politikai helyzetről és hogy, hogy nem, a szó az ‘56-os eseményekre terelődött. Ekkor tett említést arról, hogy ami a Kossuth téren történt, arról nála nem sokan tudnak többet, mert jelen volt és szerencsére emlékező túlélője e, történelmi tragédiának. Megkérdeztem, hogy elmesélné-e az ott szerzett tapasztalatait. Egy picit húzódozott mondván, hogy erről beszélni talán még ma sem veszélytelen Nem erőltettem, csupán arra kértem, hogy egy kicsit érlelje a felvetésemet és később majd sort kerítünk a szomorú emlékeinek felelevenítésére.

Nem gombolta be véglegesen a mellényt.. A második próbálkozásom már nem került elutasításra.

Hajdú Antal, – a Tóni, – a forradalom évében 27 éves fiatalember volt. Szabósegédként gyakorolta tanult szakmáját. Szép magyar neve alapján kevesen gondolnák, hogy sváb család tagja. A Kossuth téri eseményekről – a Véres Csütörtökről – a kommunista népirtásról személyes tapasztalatai alapján, a következőkről tájékoztatott:

– Hogy kerültél október 25-én a

Kossuth térre?

– Nagy Imre felszólította az ország népét, hogy mindenki vegye fel a munkát. Ezért mentem be én is Pestre.

– Hol volt a munkahelyed?

– A mester műhelye a Podmaniczky utca 1-ben volt. A zsámbéki busz a Lövőház utcában állt meg. A forgalmista főnök fel volt háborodva, amiért a vezető behozta a járatot. Ő is Nagy Imre felszólítására hivatkozott. Néhányad magammal gyalog indultam Budáról Pestre. A Margit körúton sok-sok szovjet tank állt. Még olyan is volt közöttük, amelyik J.V. Sztálinról volt elnevezve. A pesti oldalon, a Nyugati pályaudvarral szemben lévő illatszerbolthoz érve, láttam holtan a földön feküdni egy magyar katonát..

– Ki, vagy kik lőhették le?

– Oroszok lelkén szárad ez a bűn. Az Ilkovics előtt járhattunk, amikor az eset történhetett, mert még folyt a katona vére. Egy fiatal orosz hadnagy a kezében szorongatta a pisztolyt. Szemrehányóan mondtam néhány szót, és mintha úgy reagált volna rá “ na és? “ Rövidesen a Szikra mozihoz értünk. Előtte állt egy páncélos üteg, továbbá a Podmaniczky utca mind a négy sarkánál egy-egy tank. Emlékeim szerint az egyik sarokház már belövést is kapott, hogy melyik, arra már nem emlékszem. Itt a társaimtól elváltam. A munkahelyem Podmaniczky és a Nagymező utca sarkán álló épületben volt. Alig tudtam bemenni.

– Miért?

– Mert minden ház kapuját folyamatosan zárva tartották. Szerencsére a munkahelyem házmestere szolgálatban volt. A bent lévők mind azt kérdezték: “ na mi van? “ Fel voltam háborodva, hogy tájékozatlanok, és fogalmuk sincs az utcákon történtekről, mert nem mernek kimenni. A főnökömnél volt az egyik tiszt barátja. Az illető már a Horthy rendszerben is katonatisztként szolgált. Úgy döntöttünk, hogy kimegyünk és körülnézünk. A Bajcsy-Zsilinszky út felé irányítottuk lépteinket. Ott is tankokat láttunk, magyart és szovjetet egyaránt.

Egyszer csak jött kettő, rajta magyarok, magyar zászlóval felszerelve. „Aki magyar velünk tart “ kiabálták kórusban. Én megyek – mondtam. A főnököm és a barátja fogták a kezemet. Nem akartak engedni. Hogy én miket mondtam nekik? Többek között azt is, hogy “ azért vannak itt az oroszok, mert gyáván megfutamodtok.” Rendesen kiosztottam őket…

Karinthy Frigyes: A nyugodt és megfontolt ember

Az arca belső összhangnak és bölcsességnek komoly derűjében hangolja össze a vonásokat: szelíd és nyugodt szemei, ha beszél veled, mindig a szemedbe néznek: nem tolakodóan vagy fürkészve, hanem jóságosan és megértően. Akinek rossz a lelkiismerete, nem tud így szembenézni – az ő lelkiismerete tiszta. Egyszerű ősz szakállt visel, mint Szókratész. Egyszerűen öltözködik, de egyszerűsége nem keresett: természetesen fejezi ki lényének nyugodt harmóniáját. Türelmesen és figyelve hallgatja végig, ha beszélsz, s mielőtt felelne, gondolkodik. Ahogy gondolkodik, ahogy aztán lassan és nyugodtan beszélni kezd, látnivaló, hogy semmiféle elfogultság, előítélet, ösztönszerű szimpátia vagy antipátia nem vezeti veled szemben, és nem befolyásolja – azon gondolkodik, amit mondtál neki, s igyekszik megérteni, mit jelent az – önmagáról, minden zavaró és érzelmi vonatkozásról megfeledkezve, magát a szóban forgó kérdést vizsgálja és mérlegeli az elképzelhető szempontok minden elképzelhető egybevetésével, valamennyi képességét arra összpontosítva, hogy ítélete tárgyilagos és igazságos legyen, mintegy mértani középarányos a lehetséges szélső ítéletek között.

Korondi F. János: Empedoklész búcsúja

Jézus Krisztus születése előtt – 423-ban –, a szicíliai Agrigentum felett-a felhők hófehér, cikk-cakkban hasított lepedőkként lógtak bele, a tenger kékes-zöld vizébe. Július 24.-e volt, mikor a városka piacán az összesereglett, és mindenre kíváncsi tömeg gúnyolódva hallgatta a Mestert, akregászi Empedoklészt, aki most éppen a barátságról, és az ellenségeskedésről beszélt, valahova a nagy semmibe nézve magyarázta fröcsögő hallgatóságának, hogy a Földön bizony, lehetne szebben, boldogabban élni, hogy a Földön páratlanul nagyszerű, és gyönyörű dolgokat lehetne cselekedni, hogy az embert, emberré lehetne tenni. A tanító, egyenesen állt, szikár alakja figyelmeztető felkiáltójelként jelzett a világnak. Szemeiben furcsa tűz sistergett, amiért az emberek őrültnek nézték Beszélt, beszélt. Hangosabban, halkabban. Körbe nézett, aztán szünetet tartott. A körülállók, kuncogva figyelték, ahogyan ajka meg-megrándul. Empedoklész, most magában mormogott.

R. Mayer Gábor: A féllábú kismadár

Kellemesen meleg augusztusi reggel volt. Olyan, mint amit már megszoktunk ez idő tájt. Házunk udvarán téblábolva éppen napi munkám után néztem, amikor az egyik utcabeli asszony bekiabált a kapun és nevemen szólítva a kapuhoz hívott. Kérésének eleget téve odamentem megtudni mit is akar. Kissé zavartan és sajnálkozva közölte velem, hogy itt van egy sérült kismadár, amit egy macska elől mentett meg. Azt kérdezte gondozásba venném-e? Előadta még, szinte mentegetőzve, hogy rádobta a kismadárra a kosarát, megelőzve a macskát a zsákmányszerzésben. Miután egész családunk madárbarát, azonnal átvettem a sérült madarat és olyan óvatosan, ahogy csak lehetett a markomba zártam. Közben igyekeztem gyengéd szavakkal nyugtatgatni, mivel ösztönösen ugyancsak szabadulni akart. Közben egy pillantás vetettem az ominózus kosárra és bár az szinte üresnek látszott, de elég volt ahhoz, hogy 8 napon túli, maradandó sérülést okozzon. Az asszony megnyugodva, hogy a kismadár jó kezekbe került, elment. Én meg ott maradtam egy vergődő, sérült kismadárral. Simogattam a fejecskéjét, ami látszólag nyugtatólag hatott rá. Bevittem a verandára, ahol jobban szemügyre vettem őkelmét. Láttam, hogy egy cinkefélével van dolgom, de a tollazata sötétebb volt, mint a hozzánk látogató sárga mellényes „kosztosainké”. Egyértelműen megállapítottam, hogy ez csak egy széncinke lehet.

Pósa Zoltán : Sziklakemények Balladája

HUSZONEGYEDIK SZÁZADI ÁLOM A MEGBOCSÁJTÁSRÓL

Részlet a SZÖKÉS ÉS VEZEKLÉS – A FALZETTÓS PROFIDALNOK című regényből

Kirándulásra indulunk az elnyomott sziklakeményekhez, négy bennszülött lányka kísér-vezet bennünket a tejúthoz hasonló, fagyal-csillagbokrokkal kiprémzett ösvényen, fonott, fatornyos-templomos faluba érünk, a szögesdrót helyett egymásbafonódó-burjánzó növekvő lombú akácsor jelzi a mezsgyét. Méregzöld, húsos levél-nyák-bokorrendszer. Csíki fafaragások cirádásítják az egymás fölött párhuzamosan nyugvó emeletes „sublótágyakat”, fantázia folklór-burjánzás a csúcsos-zsúpszalmatetős, fehérre meszelt kunyhó, torockói mintájú faverandán át vonulunk a hálóba. Várjuk a reggelt, hogy behatolhassunk a tartományba, amelyet jobban ismerünk mostani lakóinál, uzoni nagyanyám génjei által kiköszönnek belőlem a már látott, s mégis újdonságként fölismert tájak, hegyi faluk, havasok, kunyhók...

A négy lányka piros, hosszú ujjú egyentrikót hord, a legszebbikőjük haja gyűrűs, göndör, vállig omlik alá, római arcélén tükröz-szikráz a völgyi nap. Bogyóarcú feleségemmel, egy szakállas, gyerekképű daliával és egy nagy erejű, szőke, sasorrú fickóval érkeztem. A lányok rámbíznak egy hatalmas, zöld üveg fenyővizet. – A Sörzsupán hegyekig vonattal siklunk, onnan gyalog átmászunk két csúcson. Ha szeretitek a sűrű, trópusi erdőt, elégedettek lesztek, az nem olyan, mint az Anyaország, jelesül az Alföld bármelyik ligete, némelykor áthatolhatatlan, máskor félelmetes külsejű, de majdnem veszélytelen barnamedvék is előbukkannak, többnyire csak azt támadják meg, aki fél tőlük, de ne ijedezzetek, amíg minket láttok.

Találjunk egymásra, legyen előfizetőnk!

Előfizetés tavalyi áron!

Heti Magyar Fórum előfizetési díja egy évre: 12 844 Ft , fél évre: 6422 Ft , negyedévre: 3211 Ft .

Havi Magyar Fórum előfizetési díja egy évre: 5880 Ft , fél évre: 2940 Ft , negyedévre: 1470 Ft .

Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1578. Kiadó: Budapest IX., Ráday u. 32., I. em. 3.

Ha mindkét lapra előfizet, több mint 5000 Ft-ot spórol!

Ha Ön úgy érzi, hogy szükség van a magyar megmaradás lapjaira – a Magyar Fórum c. hetilapra és a Havi Magyar Fórum c. folyóiratra –, ezúton kérjük, hogy lehetősége szerint A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványon keresztül támogatni szíveskedjék.

Számlaszámunk: 11712004–20341426–00000000

Reméljük, a jövőben is hűséges olvasója marad lapunknak!

Hálás köszönet illeti mindazokat, akik eddig is nagylelkű áldozatot hoztak a lapok javára és fennmaradására.