2016.01.29.

Csurka István: a harc kíméletlen és gonosz

1987-től 1990-ig, Lakitelektől a választásokig a gulyáskommunista rendszer saját maga teremtette gazdasági nehézségei következtében omlott össze. Ezt az összeomlást mi nem siettettük, mert nem tudtuk, mi jön utána. Velünk senki nem közölte, miközben megfigyeltek, lehallgattak, követtek és büntettek bennünket – magam másfél évre, 1986 tavaszától 87 őszéig el voltam tiltva, darabjaim mind levették a műsorról –, hogy a Szovjetunió egy lyukas garasért eladta Amerikának egész Közép-Európát vasfüggönyöstül, berlini falastul, s azt különösen nem, hogy itt majd kapitalizmus lesz, azt meg, hogy ilyen, amilyen lett: rabló – még annyira sem.

Amikor az antiszemitizmusba, mint vádba beleütköztünk, meghökkentünk. Hamar kiderült, hogy a harc kíméletlen és gonosz lesz. A durva megnyilvánulások is előkerültek. Amikor Spiró György verse megjelent: „jönnek a szarból” – már tudniillik mi, a népiek – Spiró a velünk rokonszenvező fiatalabb írókra, költőkre, nemzedéke népi elemeire gondolt elsősorban. Nehéz volt nem látni benne, mögötte a megrendelőt, és az üzenetet: mi még mindig erősebbek vagyunk. Tudnunk kellett, hányadán állunk, és miről van szó.

Spiró felütése olyan erős cionista agresszió volt, hogy Aczélék is megijedtek tőle, és az esetleges következményektől. Az írószövetség zsidó liberálisai elhatárolódtak tőle, és valami büntetésfélét is kapott.

De nem jól mondom, és helyesebb is, ha csak a magam nevében beszélek. Azt hittem, hogy tudom, miről van szó, de fogalmam sem volt arról, hogy ez voltaképpen egy módszer tudatos alkalmazása, és nincs benne semmi új.

A XX. században, sőt olykor már a XIX. században is mindig megindult valamilyen lázadás a „csúcsra jutott muzsikok” ellen már akkor, amikor még valójában nem is jutottak fel a csúcsra, de már sejthető volt, hogy majd részt vesznek a helyosztó küzdelemben.

A helyosztó már a Bach-korszakban megindult, amikor a szabadságharc katonatisztjei, hivatalnokai helyére, a vármegyék magyar elemei helyére cseh–morva és zsidó tisztviselőket raktak, akik aztán fedezték az ugyanilyen elemek gyáralapításait. Ugyanilyen helyosztó küzdelem alakult ki a kiegyezés után, a sajtóban és a kulturális életben. Tulajdonképpen 1918–19 is egy nagy híres helyosztásnak tekinthető.

Mindezt azonban ma írom, visszatekintve. Akkor természetesen, minthogy álmomban sem jutott eszembe, hogy valamilyen poszt elnyerése érdekében teszem ezt, amit teszek, azt sem tudtam elképzelni, hogy valaki ezt feltételezi rólam, hogy nem hiszi el teljes jóhiszeműségem. A visszatérő magyar történelmi naivitás rabja voltam, mint valami kései Hunyadi László, aki nem hiszi el, hogy őt a vesztőhelyre kísérhetik.

Küzdelmünk végeredménye elveszett valami bizonytalan ködben. A meggyengült Szovjetunió megenged és lehetővé tesz számunkra, magyarok és lengyelek és csehek számára valami kevert és szabadabb rendszert anélkül, hogy a Szovjetunió felbomlana. A legtöbb, ami lehetséges: a reform, a nemzeti sorskérdések megoldása, sajtószabadság, értelmes élet, a nemzeti öntudat feltámasztása.

Azoknak egy része, a fölső része, akik leantiszemitáztak bennünket, nem így voltak ezzel. Velük közölték a Világbankban és másutt a változások lehetséges határait. Erről már írtam. Azok, akik a velünk szemben állókat irányították – ezek már régen nem a pártközpont főemberei voltak – sokkal több és jobb információ birtokában, és egy nagyhatalom, az USA bizonyos köreinek támogatását élvezve cselekedtek. Írom most, visszakövetkeztetve. Események és kijelentések százait kapcsolom össze, elsuhanó tényeket és egyesek gyors feltűnését, és sokszor érthetetlen eltűnését helyezve el egy kirakós játék lemezén. Úgy gondolom, s ha kell, eskü alatt is vallom, hogy Antall József ebbe a világbankilag informált körbe tartozott, s megbízatása arra szolgált, hogy szordínóként illeszkedjék a nemzeti gondolat húrjaira. De amikor miniszterelnöki jelölése és pártelnöksége mellett szavaztam egy végzetes éjszakán, minderről fogalmam sem volt. Mea culpa, mea maxima culpa.

Sűrű, izgalmas napok torlódnak egymásra. Minden nap történik valami. Szervezünk és nyilatkozunk, programokat készítünk, és lapot írunk, szerkesztünk, mert megjelenik a Hitel. Óriási siker, rövid idő alatt felfut hatvanezres példányszámra, és azonnal belerúgnak. Eörsi István nagyon csúnyán megtámadja Trianonnal kapcsolatos gondolatai miatt, és leantiszemitázza Püski Sándort, a lap első kiadóját, anyagi forrásainak első összegyűjtőjét. Újabb megdöbbenés. Az 56-os börtönviselt Eörsi? Akinek a hatalmas Duna-parti termeiben ellenzéki összejöveteleken is jártam. Eörsi zsidó? Illetve: elsősorban zsidó?

Arról, hogy minek néztek, láttak minket megfigyelőink, akik fedőnevet adtak nekünk, maguk a fedőnevek beszélnek ékesszólóan.

„Csókás”, „Zsellér”, „Gatyás” valamennyi paraszti, szegényparaszti világra utaló elnevezés, mintha ragadványnév volna. Még a „Zsoké” is hiába hivalkodóan urbánus, azért alattam is ló van. (Talán jómagam…) Megfigyelőnk és valószínűleg főnökeik, akik a neveket jóváhagyták, „csúcsra jutott muzsikoknak” tartottak bennünket, Szolzsenyicin kifejezésével élve. A nagy orosz megfigyelő az Együtt második kötetében, az Oroszok és zsidók a Szovjetunióban című történelmi hömpölygésének a hruscsovi korszakról írott részében veti be ezt a moszkvai kifejezést. A sokszor nyers és faragatlan ukrán, a kis, kopasz kozák, Hruscsov, akit Szolzsenyicin egyáltalán nem szeret, és nem menteget, de a XX. kongresszuson mégiscsak nagyot dobbantó első titkár jóváhagyásával, s talán bátorításával orosz népi káderek törtek fel a pártban és a kormányzásban. Sztalin zsidó orvosperei, és a háború alatti és utáni antiszemitizmus után a hatvanas évek elején helycsere kezdődött a Szovjetunióban, Moszkvában. …a nómenklatúra fiatal nemzedéke a kasztoknak járó privilégiumokért küzdve igyekezett elfoglalni a posztokat a kultúrában, a tudományban, a kereskedelemben, a pénzügyben.

Éppen itt történt az újdonsült szovjet arisztokrácia megismerkedése a zsidókkal, akiknek ezekben az ágazatokban különösen nagy volt a fajsúlya – idéz egy Finkelstein nevű szerzőt Szolzsenyicin. Húsz-huszonöt évvel később pedig Magyarországon pártemberek, belügyesek, akik nevet adtak nekünk, lakitelekieknek, népi és nem népi íróknak, történészeknek, nyilvánvalóan arra gondolnak, és attól tartanak, hogy mi is mindent azért teszünk, mert pozíciókat akarunk elfoglalni, mint Hruscsov muzsikjai. Le- vagy felmuzsikozásunk természetesen nem a bennünket közvetlenül figyelő belügyi tisztektől származott, noha azok között is szép számmal volt ránk irigyen néző zsidó, hanem a pesti televényből, az urbánus–népi vitákból, és a párton belüli pozícióharcból. Rövidesen kiderült, hogy a magas pártvezetés, elsősorban Aczél és köre, sokkal ellenségesebben ítél meg bennünket, mint a belügy és a párt egyéb káderei. Az engesztelhetetlen gyűlölet azonban felénk a demokratikus ellenzék köréből fújt. Mi egy lehetséges és szükséges reform, egy nemzeti megújulás feltételeit akartuk kiküzdeni, s nem a magyar zsidóság ellenére, annak kiszorításával, hanem legfeljebb a kontraszelekció megszüntetésével. Nem akartunk forradalmat, de olyan reformnemzedék sem voltunk, nem is lehettünk, amely az érdemtelenül betöltött posztokon nem akar személycseréket. A szocialista hatalom, és később kiderült, az SZDSZ is éppen ezeket az alkalmatlanokat, a besúgókat és megbízhatókat védte körömszakadtáig. (2005)