vissza a főoldalra

 2016.07.01. 

Lengyelül is magyarul

E talányos címet egy lengyel politikus, Ryszard Czarnecki (képen) nyilatkozata indokolja. A Jog és Igazságosság párt parlamenti képviselője több egyéb fontos tisztsége mellett az Európai Parlament egyik alelnöke. Egy strasbourgi magyar újságíró, Őry Mariann számára nemrégiben nagyon pontosan összefoglalta a lényeget a kötelező betelepítési kvótáról. Megállapította: „Az európai országok csak kis részének voltak gyarmatai. A nagy többség, tehát a visegrádi államok, a balti és a skandináv országok soha nem rendelkeztek gyarmatokkal. Több nyugat-európai ország a gyarmataira alapozva épített fel erős gazdaságot, most pedig ennek az árát fizeti. Miért kell a mi régiónknak fizetnie az ő gyarmattartó örökségükért? Ez a szelektív igazságszolgáltatás jó példája.” Világos beszéd, igaz? Czarnecki úr őszintén, kertelés nélkül megfogalmazta a lényeget – vagy legalábbis azt, amit lényegnek érezhetünk. Lengyel nyelven is magyarán megmondta, merre hány lépés.

Valóban sokan méltatlannak gondolhatjuk, hogy a francia, brit, spanyol, portugál és német gyarmatosítók egykori hódításaiért most mi, magyarok fizessük a benyújtott számlát. Hiszen bátran kimondhatjuk: a jelenlegi migránsválság arról szól, hogy az egykori gyarmatok népe elérkezettnek látja az időt a gyarmattartók felkeresésére, a visszavágásra. A liberálfagyi visszanyal. A mélyen tisztelt franciák évszázadokon keresztül abból éltek, hogy a fél világot gátlástalanul kirabolták és leöldösték – most pedig az egykori áldozatok leszármazottai önkényesen beállítanak, és kérik a jóvátételt. Belgiummal ugyanez a helyzet, lásd Belga-Kongó módszeres kirablását. A németek szintén kivették a részüket az afrikai hódításból, például Namíbiában. A britekről ne is beszéljünk, ők voltak a legarcátlanabb tolvajok – persze az aljas gaztetteiket csakis emelkedett brit stílusban, öt órakor teázgatva és az időjárásról társalogva követték el. Mindeközben az emberiség kultúrkincsének számottevő hányadát elrabolták, és elképesztően ostobán megsemmisítették. Egyiptomból csak macskamúmiából kétszázezret szállítottak Angliába, hogy ott valamennyit beszántsák a termőföldbe, a nagyságos brit mezőgazdaság felvirágoztatására… Most pedig a nevezett országok vezető politikusai a demokráciáról szónokolnak nekünk, kirekesztő nacionalistáknak bélyegeznek bennünket, és az általuk kitalált kötelező kvóta alapján büntetéssel fenyegetnek. Vérlázítóan vicces, de tényleg. Czarnecki úr erre világított rá szókimondóan. Véleményét a következő szavakkal toldotta meg: „Azt se felejtsük el, hogy Magyarország és Lengyelország is az Európai Unió szegényebb országai közé tartozik a GDP-t tekintve. Miért kell hát nekünk fizetnünk a migránsokért? Számukra csak egy megállóhely vagyunk Németország felé.” Nos, ez is magyarul van, teljesen világos. A migránsok nem Magyarországra vágynak, nem a kies pannon tájért özönlik el a végeket, hanem Németország a céljuk. Vagy legalább Ausztria.

Ryszard Czarnecki pontosan tudja, miről beszél, tisztában van a nyugati országok hatalmi irányultságával, múltjával. Londonban született 1963-ban, Ryszard Henry néven – ez utóbbi keresztnevét csak ötvenévesen, vagyis három évvel ezelőtt változtatta a lengyel megfelelőjére, Henrykre. Középiskolai tanulmányait már Varsóban végezte, lengyel szellemiségű neveltetést kapott. Történész diplomáját a Wroclawi Egyetemen szerezte. Politikusi pályáját fiatalon, huszonnyolc évesen kezdte – a rendszerváltás évében országgyűlési képviselői mandátumot szerzett a Katolikus Választási Szövetség színeiben. Most a saját életére is visszatekintve elemzi az uniós folyamatot: „1963-ban születtem, abban az évben, amikor Törökország az uniós közösség társult tagja lett. A törökök több mint fél évszázadot vártak arra, hogy előrelépjenek. Idén márciusban miért indultak be hirtelen a dolgok? Egyszerű. Az aláírás után néhány nappal voltak a német tartományi választások. Angela Merkelnek eredményt kellett produkálnia, meg kellett mutatnia, hogy nem veszítette el az irányítást a migráció felett. Most a török vezetés tudja, hogy az Európai Uniónak azonnal alá kell írnia a megállapodást, mert rászorul.” Bizony, rászorul, és a migránsokat illetően Törökország gyakorlatilag sakkban tart, gazdaságilag zsarol minket, európai polgárokat. Az Európai Unió gyengeségének más jele is van. Czarnecki szerint az Európai Bizottság terve, hogy megbünteti a migránsokat be nem fogadó országokat, az unió küszöbön álló összeomlásának egyik jele.

A jelenleg hivatalban lévő lengyel kormány elleni brüsszeli támadásokról Czarnecki úgy vélekedik: „Emlékszem a Magyarország elleni támadásokra, a heves vitákra, amikor felszólaltam a magyar kormány mellett. Történész vagyok, ezért tudom, hogy a lengyel nemzet érdeke Magyarország védelme. Nem lepett meg, hogy az Európai Parlamentben és a balliberális médiában azonnal támadni kezdték Lengyelországot a választások után. Az új kormány ugyanis sértette bizonyos befolyásos nyugati vállalatok, bankok érdekeit. Mi továbbra is a lengyel nemzeti érdekek mellett fogunk kiállni. Orbán Viktor azért is lett rendkívül népszerű Lengyelországban, mert éreztük, hogy a Magyarországgal szembeni bírálatok és igazságtalan támadások nemcsak politikai természetűek, hanem gazdaságiak is. Március 15-én több ezer lengyel utazott Budapestre ünnepelni – számomra ez olyan, mint a történelmi lengyel–magyar együttműködés újjáéledése.” Egyébként e ponton érdemes megjegyezni: Lengyelországban nem tartanak népszavazást a kötelező betelepítési kvótáról, mert ebben a kérdésben teljes egység van a különböző politikai pártok és támogatóik között. Végül még egy érdekes adalék Czarnecki életrajzából: felesége, Emilia az első lengyel űrhajós, Miroslaw Hermaszewski lánya.

E nyári hetekben igyekszem könnyedebb témákkal oldani a politika okozta feszültséget. Most például örömmel számolok be arról, hogy az észak-lengyelországi Szczecinben háziállatként tart egy mókust egy nyugdíjas férfi, bizonyos Tadeusz Lubiasz. A Pitek névre hallgató kis jószágot kutyasétáltatás közben találta – a mókuskölyök éppen a lába elé esett egy fáról. A férfi először azt hitte, a mókus túl sem élte a zuhanást, mert mozdulatlan volt. Tenyerében kicsit felmelengette a szőrös lényt, s az végül mozogni kezdett. Hazavitte a kis túlélőt, és kecsketejjel etette, egy pipetta segítségével. Pitek idővel erőre kapott, megnőtt. Csakhamar kiderült, hogy külön szobára van szüksége, mert mozgásigénye óriási, gyakorlatilag reggeltől estig ugrál, mászkál. A férfi szerint a mókus bármikor szabadon visszatérhetne az erdőbe, de nem akar, mert nagyon ragaszkodik gazdájához.

Zsille Gábor