vissza a főoldalra

 2016.07.01. 

Nyelv és rög
A felvidéki magyar habitus és fejlődésének hátterei

IV. rész

Zsarolás volt az ostor, a szlovák nemzet öle pedig a keserű méz a magyartalanítók kezében az 1946-tól 1948-ig hivatalosan zajló szlovák akolba való terelésünkkor. Falvaink magyarjait ősi földjüktől való elszakítással, városaink polgárságát vagyonuk elkobzását sejtető intézkedésekkel fenyegették. Mindezt tehették akkor, amikor nemzetközi jóváhagyással, nem volt hivatal, intézmény, elöljáróság a háború utáni Csehszlovákiában, ahol meghallgattatott volna a magyar panasz. A dél-szlovákiai területek jogokkal nem rendelkező lakosai voltunk. Ezen időszak viszontagságainak fölelevenítésében Vadkerty Katalin – a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének volt munkatársaként ezen időszak kutatója, ismerője – A reszlovakizáció című munkája van segítségünkre.

Némely városokban, mint Pozsonyban és Kassán a Központi Reszlovakizációs Bizottság a magyar polgárságot megcélzó hirdetéseit testre szabta, hogy ezzel is növelje az elszlovákosítás eredményét. Pozsonyban a városi vezetés a lakáshasználatok ellenőrzését a reszlovakizáció első napjára időzítette. E döntést azon alattomos megfontolás táplálta, hogy a nemzetiségi hovatartozás vizsgálásának hatására a Pozsony város tömbjében élő öntudatos magyar polgárságban kiújulnak azon sebek, félelmek, melyeket az 1945 májusában gyűjtőtáborokba kitelepített, minden vagyonuktól megfosztott német és magyar nemzetiségű pozsonyi testvéreik meghurcolása okozott. A városi vezetés döntése a magyarellenesek malmára hajtotta a vizet. A lakáshasználati jog ellenőrzése a nagy reszlovakizációs csinnadratta kísérőzajával elérte kívánt célját. A jogfosztott pozsonyi magyarok zöme a háború idején legyalult, szintén jogfosztott pozsonyi zsidóság és a háború után jogfosztott és kitoloncolt pozsonyi németség szomorú sorsának élményével lelkében, életben maradását féltve magára kellett erőszakolja a reszlovakizáció eszméjét.

A Központi Reszlovakizációs Bizottság ajánlásában egymást követik az alattomos megfontolású módszerek. Sok esetben a falusi parasztközösségekhez, gazdákhoz irányítottan olyan félrevezető információkat szivárogtattak ki, melyek azt tudatták a gazdákkal, hogy ha elutasítják a reszlovakizációt a lakosságcsere kapcsán ki lesznek telepítve szülőfalujuktól távol, Magyarországra. Más módszerben pedig a lakosságcsere keretén belül kiválogatott egyes gazdáknak úgynevezett előkitelepítési végzést kézbesítettek, amelyben értesítették őket, hogy nyolc napon belül Magyarországra telepítik őket. A kézbesítők sose feledték tudatni a címzettel, hogy bizonyos feltételek mellett azért e végleges megoldás elhárítható. A feltétel nyilvánvaló volt. A reszlovakizáció. Ennek nyomatékosítására a központi bizottság a kézbesítő hivatalnokoknak ajánlotta az egyenruha viselését. Katonai, rendőri, illetve más egyenruhában volt ajánlott a reszlovakizációt végző hivatalnokok megjelenése a falvakban, azzal az indoklással, hogy a falusiak félnek az egyenruhától. A háború borzalmaitól megdolgozott lelkekben az egyenruha elhurcolást, halált, erőszakot asszociált. A felvidéki magyarjainkra kiagyalt lélekmángorló módszerek államilag vezényelt hangversenye volt ez.

Ám e magyar nemzet ellen elkövetett lelki genocídium nem hagyta tétlenül a nemzet honvéd lelkületű részét. A Lévai járásban nyíltan leleplezték és hirdették a csehszlovák kormány magyar nemzetbontó érdekeit. A reszlovakizáció propagandájáról egyenes szóval leverték a szláv megújhodás olcsó cukormázát és megnevezték annak konkrét célját és pedig azt, hogy a reszlovakizációval a szlovákok javára akarják megváltoztatni a nemzetiségi arányokat, hogy megelőzzék az esetleges Magyarország javára történő határmódosításokat. Több településen a lakosság közösen hangot adva nemzeti lelkületének nyíltan kijelentette, hogy nem szlovák származású, hanem magyar, és ezért elutasítja a megtévelyedett eszmét és nem reszlovakizál. A legerőteljesebb lakossági ellenállást Nagykér, Vámosbalog és Udvard községek lakosai mutatták ki, ezért innen a tervezettnél is több magyar gazdát telepítettek Magyarországra. A Losonci járásban Százd, Palást, Ipolynyék, Bolyk és Galsa lakosai voltak az elszlovákosítási eszme legnagyobb keréktörői. A Nagykaposi és a Dunaszerdahelyi járás sem maradt el a Losonc vidékiek elszántságától. A kassai és rimaszombati magyarság kétnyelvű szórólapokon tiltakozott az elszlovákosítás ellen. A Nyitra vidéki, zoboraljai falvakban már 1946. június 3-án éjjel megjelentek az első szórólapok a „Maradj, magyar!” lelkesítő felirattal. Június végén Nyitragerencséren szétszórt röplapok a reszlovakizáció valós mivoltáról letépve a leplet azt hirdették, hogy a reszlovakizáció csalás. Arra buzdították a zoboraljai magyarokat, hogy ne reszlovakizáljanak. „Magyarok ne jelentkezzetek! Tartsatok ki, a déli területek újból Magyarországhoz kerülnek!” – szöveggel tartották magyarjainkban a hitet. „Gyáva tagadja, hogy magyar. Tarts ki, magyar, ne félj!” feliratú szórólapok jelentek meg Nagykéren is. Rozsnyón szintén. A Vágsellyei járás több falujában is megjelentek röpcédulák „Vigyázz magyar, ígéret meg ne tántorítson, fenyegetés meg ne félemlítsen. Közel a visszacsatolás. Maradj meg magyarnak!” felirattal. Zsigárdon, Farkasdon, Negyeden, Sókon, kézzel írott falragaszok szólították fel a lakosságot az ellenállásra. Andódon nyíltan szóltak fel a magyartalanítás eszméje ellen. Emiatt három személyt le is tartóztattak. Nagymihályon 27 személy került az elszlovákosítás ellen tett tevékenységéért börtönbe. A Verebélyi és a Kékkői járás több községében a magyartalanítás elutasítását vallási összefogás jellemezte. A Kékkői járás reszlovakizációt visszautasító evangélikusai „memorandumban” kérték, hogy a települések lakosságának nemzetisége alapján csatolják őket újból Magyarországhoz. Jókán a reszlovakizáció megtagadása elmosta a vallási ellentéteket a katolikusok és a reformátusok között. Összefogásuk eredményeként a hétosztályos szlovák alapiskolában nem kezdhették meg a tanítást, mert csupán négy tanulójuk volt. A tanító és a csendőr gyerekei.

A lakosság ellenállását látva a Központi Reszlovakizációs Bizottság katona elnöke elrendelte az ellenpropagandát folytató egyének letartóztatását. A magyar lakosság részéről a magyartalanítási politika elítélése az 1947 és 48-as évben is folytatódott. A rendszervek egymást értesítő levelezésében figyelmeztetnek, hogy a magyar nemzetiségűek nyíltan a nemzetiségi jogok megszerzéséért küzdenek. Az államvédelmi hivatal nem titkolta azon véleményét, hogy a nyugati nagyhatalmak rákényszeríthetik Csehszlovákiát a kisebbségi jogok elismerésére és ezt pedig meg kell szerintük akadályozni. A járási munkatársaik feladatának tartja a reszlovakizációt visszautasító magyarok megfigyelését, akik a jelentések szerint gúnyolják a reszlovakizáltakat, mert azok megtagadták magyar nemzetiségüket. Kinevetik az ilyen újszlovákokat rossz szlovák tudásuk miatt. Nehezítik a reszlovakizáltak asszimilációját. A reszlovakizációt elutasítókat az államvédelmi hivatal idegen ügynököknek nevezi és ellenük a védekezés minden módját megengedettnek tartja.

Minden magyar megmozdulás, ellentevékenység, védekezés ellenére az állami vezényletű magyartalanítás szemtelensége olykor biblikus méreteket öltött, és elöntötte az egyházak háza táját is. A magyar iskola nélküli időkben a magyar istentiszteleti nyelv felértékelődött mind a magyarok, mind a szlovák konkvisztádorok szemében. Fontos lett számukra, főleg annak oltár környéki kigyomlálása okán. A reszlovakizáció oroszlánrészét magára venni akaró Szlovák Liga a magyar ellenállás bástyáinak tekintette a templomokat, és kifejezte afeletti szégyenét, hogy a nagyrészt elszlovákosított falvakban a szívós magyar papság ellenállását nem tudta megtörni. Ez hozta a magyar falvak papjainak, tiszteleteseinek, kitelepítését Magyarországra, áthelyezését északi színszlovák területekre, ahol magyar híveik iránt érzett gondjaikat a szlovák istentiszteleti nyelv gyakorlásával oszlathatták el. A református egyház a hívekre bízza a nyelv kiválasztását, ellenben a reszlovakizáltakat következetességre szólítja föl, hogy ha már reszlovakizáltak, akkor a hitéletben is legyenek szlovákká, ne csak félvállról vegyék döntésüket. A vidéki papság viszont egyenesebb tartású volt, mint vezetőik, elvégre ők képezték az egyházak gerincét. A farnadi református lelkész nyíltan hirdette, hogy „a magyarok három éve csak szenvednek, a világi hatalom elveheti minden vagyonukat, de a lelküket nem adják”, s a lelküket magyar nyelven védik.

A Szlovák Liga magyartalanítási őrjöngésében az egyházak belső menetének befolyásolásán túl az egyházak magyar jellegét bemutató külső jelek eltávolításának követeléséig arcátlankodott. Követelik eltávolítását a magyar szentek szobrainak. Követelésükben száműznék templomainkból Szent Istvánt, Szent Imrét és Szent Lászlót. Szent Erzsébet szobrait, mint ahogy a Pozsonyi Szent Márton koronázótemplom tornyáról is a magyar koronát. II. Rákóczi Ferenc kassai Szent Erzsébet dómbeli sírjának, illetve síremlékének szintén szláv vágyálmuk okán mennie kell. A Szent Erzsébet dóm kivételt élvez, maradhat.

E velejéig romlott magyarellenesség kényre-kedvre való életbe iktatásának épp az 1948. május 9-ei kommunista alkotmány vetett véget. Az internacionalizmust valló szocialista rendszer elve a népek együttes munkája általi szocialista társadalom kiépítését és tartós békét elérni akaró elvét hozta és iktatta a szocialista blokk országainak alaptörvényébe. Így Csehszlovákiának a társadalomépítés új útjára lépve le kellett mondania a további, magyar kisebbséggel szembeni drasztikus lépéseiről és elfogadni annak kisebbségi nemzetiségi jogait.

A magyartalanítás elvének eszmei atyjai a reszlovakizáció előkészítésekor azon kimutatásokból indultak ki, melyek 758 000 magyarral számoltak a Felvidéken. Számlálóbiztosaik a 25 magyarlakta járásban összesen 727 832 személyt számoltak össze, melyből 544 444 személy vallotta magát magyarnak. Ez 1946 első hónapjaiban történt, amikor a jogfosztottság a magyarokkal szemben majd fél éve fennállt. A nemzetváltó magyartalanítási politika lezakatolása után az első, 1950-es népszámlálás adatai szerint az előző időszak megfélemlítésének és magyarellenes retorzióinak hatására 367 733 személy vallotta magát magyarnak. A következő, 1961-ben tartott népszámláláskor a magyarok száma már eléri az 533 934 főt. Nem azért, mert akkorát ugrott volna a népszaporulat a magyarok közt, hanem azért, mert felengedtek a félelmek. Az emberek újra magyarok lehettek, habár egyesek már sosem mertek újra szabadon azzá lenni. Sokakban a félelem, a rettegés magjából csírázott mardosó bizonytalanság, rágó kétely nem engedte többé, hogy szüleik, nagyszüleik szabad magyar szellemével egyeztethessék össze létüket. 110 000 felvidéki magyar száműzetett az atyai rögről a Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcsere kapcsán. Százezernél többre tehető azon első generációs szlovákok száma, kiket magyar szüleik megalázása, meghurcolása, megfélemlítése terelt a szlovák nemzet nyájába. Korunk magyarjainak százezreire e vészterhes idő öröklött billogként nehezül és karvalytünetei máig tépik prométheuszi májunk húsát az Északi Kárpátokhoz kikötött testünkből.

Jancsó Badacs Károly