|
 2016.07.01.
„DIÁKOK KÖZÖTT KÖNNYŰ DERŰSNEK
MARADNI…”
Interjú Vilmos atyával 70. születésnapja alkalmából
Vilmos atya 70. születésnapi
ünnepsége szélesebb körben május 28-án, szombaton volt részben
a 11 órai szentmise keretében, részben pedig az utána következő
fogadáson, melynek helyszínéül az iskola udvara szolgált. Számos
öregdiák kereste fel egykori fizika és kémia szakos tanárát,
hogy személyesen is kifejezhesse jókívánságait, ill. részese
legyen a közös ajándék átadásának, amely egészen az utolsó
pillanatig titokban maradt az ünnepelt előtt.
Hajdani diákjaidtól egy olyan könyvet kaptál ajándékba,
amely 70 történetet idéz fel veled kapcsolatban a múltból 70
„szerző” tollából. A derűs barát – ezt a címet kapta
az emlékkönyv, amelynek anyagán szerkesztőtársammal, Kedves
Ilonával, valamint Szóda Ákosékkal (1995/C) hosszú hónapokon
át dolgoztunk, és próbáltuk amennyire csak lehet a készülő
könyv kilétét titokban tartani előtted. Mikor a raklapra
helyezett 500 példányról lehúztad a leplet, láttam az
arcodon, hogy meglepődtél. Tényleg nem számítottál rá?
Egyáltalán nem sejtettem, nagyon jól tudtok titkot
tartani. Szóda Ákossal többször is találkoztam Ilike előtt
az irodában, kérdeztem is, hogy mi dolga, de ő ügyesen kitért
a konkrét válasz elől.
Hellyel-közzel tényleg 70 történet körvonalazódik a
könyvben, van, akié inkább laudációba tér át, és van, aki
több emlékezetes eseményt is megnevez, de alapvetően a többség
olvasmányos formában idézi fel a régmúlt történéseit.
Melyik írás hatott meg leginkább?
Sajnos még nem olvastam el részletesen az egészet, csak
átlapoztam. A fizikakísérleteket úgy látom, sokan dicsérték,
aztán örültem Medveczky Attila írásának, ami a könyv
elején van: a történet azt a balatonakarattyai találkozásunkat
eleveníti fel, amikor megkérdeztem tőle, hogy él-e istenes életet,
mire ő azt válaszolta, hogy természetesen rendszeresen jár
templomba. Emlékszem, nekem ez kevés volt, így hozzátettem:
„Ez nem elég! Az kell, hogy lássák rajtad: az Isten gyermeke vagy!” És ez neki nagyon tetszett.
Van-e olyan, ami
kimaradt, amit vártál, hogy majdcsak valaki leírja?
Rengeteg dolgot lehetne még említeni, például az
irodalmi tevékenységemről nem esik szó. Ez egy ellenőrzőbe történő
beírást takar, így szólt: „Gergely fizikaórán csak akkor
hallgat, ha feleltetem.” De annyi megszólalásom, történetem
lett összegyűjtve, hogy szinte teljesnek érzem a könyvet. Sőt,
kicsit szégyellem magam, hogy olyan sok szépet írnak rólam! Nézd,
jó szórakozás volt valamennyi kémia- ill. fizikaóra, élmény
bőven akadt.
Az iskolai ünneplést megelőzően igen magas állami
kitüntetésben is részesültél, és a város is Pro Urbe
Esztergom-díjjal ismerte el oktató-nevelő munkád. Amikor Balog
Zoltántól átvetted a kitüntetést, mi járt a fejedben?
Persze örültem neki, mondhatnám azt kicsit nagyképűen,
hogy végre valahára felfigyeltek rám. De mégsem ez járt a
fejemben, hanem látva azt, hogy körülöttem mindenki milyen
boldog, amikor egyesével szólították a díjak átvételére,
én csak egy dologra tudtam gondolni: biztosan jók voltak az összeköttetéseim.
Annyira azért nem voltam feldobva ezektől a kitüntetésektől.
Hadd mondjam el, miért! Az országban bárhol járva, ha egy öregdiák
rólam kezd beszélni, általában csupa szépet és jót emleget
fel. Hidd el, számomra ez a legnagyobb kitüntetés!
A május
28-ai hálaadó ünnepi szentmise keretében tartományfőnök
atya, dr. Dobszay Benedek három dolgot emelt ki veled
kapcsolatban: a máz és kertelések nélküli életed, a derűt,
valamint azt a jó értelemben vett pazarlást, ahogy nem sajnálod
senkitől az idődet. Kezdjük az elsővel! Mindig ilyen voltál?
Alapvetően igen, de sokszor nagyon meg kellett azért
gondolnom, hogy mit mondjak, vagy mit ne. Különösen a
tekintetben, hogy mi közösségben élünk, és mindig mérlegelni
kell, hogy milyen következményei lesznek bizonyos kijelentéseinknek.
Igyekeztem mindig nagyon tapintatosan kimondani azt, amit
gondoltam, főként, amiről úgy ítéltem meg, hogy használok
vele. Igyekeztem mindig tisztességesen szólni a diákokhoz, és
meghallgatni az ő véleményüket is. Próbáltam úgy beszélgetni
velük, hogy ne én mondjam meg, mit kell tenniük, vagy mit csináljanak,
hanem egyszer csak döbbenjenek rá maguk, fogalmazzák meg saját
maguk számára, hogy mi a céljuk, és hogy annak az eléréséhez
milyen eszközökre van szükségük. A külsőségektől való távolságtartásod
a vallási életben is megmutatkozik… Ha az ember komolyan veszi
a hitét, az nem a szövegelésben látszik meg, hanem abban, hogy
hogyan viszonyul a másik emberhez, például az imént említett
diákokhoz.
A másik jellemvonásod a derű, amely az évek előrehaladtával
sem kopott meg. Miből táplálkozik ezt a lelkületedet?
Diákok között könnyű derűsnek maradni, másrészt
pedig emberileg mindig is szerencsésnek gondoltam magam. Engem a
környezetem mindig sikeresnek tartott, annak ellenére, hogy én
azért tudom, mikor mit nem csináltam jól. Általában
mindenkinek jó véleménye volt rólam – tegyük hozzá, hogy
sokszor nem is igazságosan, mert nem láttak bele mindenben.
Mindezeket egybevéve ily módon vidáman élhettem. Mivel nem az
állandó gyötrődés jellemez, az élet megannyit szépségét
tudtam nap mint nap észrevenni, és ebből csak öröm fakadhat.
Van egyébként rossza napod?
Olyan értelemben nincs, hogy szomorú vagy depressziós
lennék. Inkább néha még izgulok, ha beteghez kell menni, kórházba,
esetleg temetésre vagy készülni egy prédikációra.
A harmadik aspektushoz kapcsolódott Milán atya is saját
köszöntőbeszédében – így fogalmazott: „az állandó
jelenlét embere vagy”. Tényleg nem fukarkodsz az időddel, ha
arról van szó, hogy meg kell hallgatni valakinek a gondját-baját.
Ez részint onnan is ered, hogy tisztelem a másik embert,
és szeretnék vele kapcsolatban valamit elérni, részint pedig
én aztán nem töröm össze magam a külön munkáktól, tudományos
kutatásban nem veszek részt, a takarítás is ritkábban megy a
szobámban – így aztán van időm, és tudatosan vagy nem
tudatosan, de így próbálom hasznossá tenni magam.
Az interjút és a
fotókat Keppel Dániel készítette
(Megjelent a
Franka-lap 2016. nyári számában)
|
